–

Nyári díszbe öltözött a cserszömörce, megint eltelt egy év, és én újra itt állok. Meredten nézem a füstös, vattaszerű virágokat, és eltűnődöm, milyen csodálatos is lehetne ez a látvány, ha nem éppen egy klinika parkolójából nyílna. Sorban állok ezzel a sok nővel, és mind ugyanazért jöttünk: valamiért, amit nem kaptunk meg, pedig reménykedtünk, vágytunk, kértünk, küzdöttünk és sírtunk. Pedig az istenke tudja, hova küldjön gyermeket, nem?

Tudom, hogy ez most sikerülni fog. Eldöntöm, hogy idén nem barátkozom, elég nekem a saját bajom, nem hallgatom másét is, hogy őszintén megkedveljem őt, szurkoljak neki, aztán ő boldog legyen, én meg hoppon maradjak. A számok nem hazudnak, nem sikerülhet mindenkinek, nekem most fog, így közületek, lányok, valakinek csak a szomorúság jut. 

Sosem tűnődtem azon, mi lesz, ha nem lehet gyerekem. Egy vérző köldök miatt egyszer a sebész félvállról vetette oda, hogy nem fogok tudni szülni, én pedig halálra rémültem. Felkerestem egy meddőségi specialistát, aki konkrétan felnevetett a diagnózis hallatán. Én hittem neki, a szövettan őt igazolta, így feledésbe is merült a rémisztő jóslat.

Most, három műtéttel később, egy kórházi baktérium miatt szétnyílt 20 centis műtéti seb pecsétjével, szétcincált belekkel, lefaragott petefészkekkel, a tükrözés és a robotkarok okozta hasi hegekkel a testemen – és egy sikertelen lombik örök terhével a lelkemben – már tudom, hogy mennyire nem volt igaza.

Néha képzeletben gyomron rúgom ezt az orvost.

Előtör az emlék, csak egy pillanatra, az emlék, ahogy két hétig vigyáztam rájuk, mindkét kis embrióra, bíztam és reméltem, hogy együtt mi végre egy család leszünk, de nem is voltak velem. Kapcsolok, és gyorsan el is küldöm messzire a gyötrő érzést, a félelmet, hogy nem jön össze, hogy újra hetekig kórházba kerülök, de az visszapattan rám. Visszagyömöszölöm hát az agyamba, és a tudattal, hogy megtörtént, a reménnyel, hogy most másképp alakul, a gombóccal a torkomban, amiért olyan sok múlik ezen, mosolyogva lépek be az intézet ajtaján. És a francba is, máris van egy szimpatikus lány. 

Nem létezésem története: élet egy narcisztikus anya mellett

VIM – 2023. május 30. – WMN

 

Elindul a kezelés, küzdök a hányingerrel, a fájdalommal, puffadással, hormonokkal, korán keléssel, nem alvással, injekciókkal, vízivással, ja, és igen, dolgozom is persze. Már profin pöckölöm ki a levegőbuborékot a tűből, cserélem a kicsit és a nagyot, folyadékot szívok, és egy kézzel a sötét parkolóban is beadom az aznapi adagot, amikor ott ér épp a 11 óra. Mindent megteszek, hogy akkor és ott, abban a percben, abban a műtőben megtörténhessen végre a csoda, egészséges, érett sejtek szabaduljanak ki, melyek hű társra lelnek, egyesülnek, megerősödnek, mi pedig családdá válunk.

Két hét alatt vége lett. A cserszömörce még mindig pompázik, mi pedig szívecskés bugyiba és popcornos zokniba bújunk, izgatottan megérkezünk, tippelgetünk hány sejtecskénk lesz. Tudjuk, hogy volt egy tizenkilencesem, egy erős, belevaló tizenkilences, de a szívünk mélyén reméljük, hogy az eltelt két nap alatt még lesz, aki megerősödik és felnő mellé. Röpke csókkal válunk el, hiszen hamarosan találkozunk, de mindketten tudjuk, hogy ez a pár óra a világot jelentheti nekünk. Az altatás már gyerekjáték, kicsit még hálás is vagyok, alig aludtam ebben a két hétben. Boldogan beszélgetek ébredés után, elmajszolom a zabpelyhes pogácsát, hiszen három éve nem eszem rendes ételt. (Van egy ilyen szabály, hogy ha nem jön a gyerek, akkor nem ehetsz azt, amit akarsz, pláne olyat, ami jólesik. Szigorúan tartom minden pontját.)

A hír letaglóz, a torkom kiszárad, érzem, ahogy zúdulnak a könnyek a szemembe, de nem csordulnak ki azonnal, csak nyomnak, égetnek, és elzárják a levegő útját, míg végül olyan mintha megfulladnék.

Ordítani kezdek, és nem értem, a doktornő miért nem szól rám, majd rájövök, hogy nem jött ki hang a torkomon. Csak a fejemben sikítok, de visszhangzik a gyomromban, a tüdőmben, átjárja a lábujjam és a fülcimpám, míg végül az egész testem beteríti a fájdalom. Elmondja, hogy semmit nem talált, nincsenek sejtek, endometriózis van ott is, mint mindenhol, és én látom is már azonnal, ahogy terjed, tarol, magával rántva minden reményünket. A szomorúságot üresség váltja fel, és az elmémben csak zeng és zeng az az elbaszott mondat, amit a munkahelyen kaptam, tőrnek a szívembe, vagy talán biztatásként, nem tudom: „Az istenke tudja, hova küldjön gyermeket…”.

Eltelt egy hét. Mindennap felkeltem, ettem is, fürödtem, és egyre kevesebbet sírok, úgy érzem, jól teljesítek. Elfogadom, hogy ez is gyász. Nem adhatom fel. Gyertyát gyújtok, és fájdalommal, de elbúcsúzom „tőlük”, a lelkektől, akik végül nem szálltak le hozzánk, mégis tudom, hogy megérintettek.

Lányok.

És újra eljönnek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Lauren Bates

WMN szerkesztőség