„Mindegyik lombikunkból tanultam valamit” – Interjú HeyJulie-val

–

Krajnyik Cintia/WMN: Jó néhány évvel ezelőtt Ellie kutyád adta az inspirációt, hogy a vlogod első témája az állatkísérlet-mentes életmód legyen, majd egyre nagyobb fókuszt kapott az öngondoskodás, később pedig a saját érintettséged okán a fájdalmas menstruáció, az endometriózis és az adenomiózis, majd a lombik. Korábban elmondtad, hogy azért érezted fontosnak ezeket a témákat, mert itthon még mindig nagyon kevés szó esik róluk. Mit tapasztaltál az elmúlt években, sikerült fejlődnünk? Nyíltabb már a kommunikációnk ezekben a témákban?

Inzsöl Júlia: Egyértelműen látok változást, de ez abból is adódik, hogy amikor hat-hét évvel ezelőtt elkezdtem videózni, akkor még jóval kevesebb és klasszikusabb témák voltak többségében a YouTube-on. Én főleg külföldi videósok tartalmait néztem, és náluk láttam először self care-hez köthető tartalmakat, ami nekem nagyon megtetszett, de nem nagyon tudtam, hogy mi lehetne a magyar megfelelője. Ezt végül öngondoskodásként fordítottam, de ez akkoriban leginkább a pénzügyi öngondoskodást jelentette, mára azért ez megváltozott. Mostanra többen foglalkoznak ezzel a témával, de még mindig nem annyira sokan.

Az elmúlt években igazán megmutatta azt az arcát a közösségi média, ami tényleg tabudöntögető és fontos ügyekkel foglalkozik

akár a mentális egészségről (@melylevegoprojekt), akár a menstruációról (@ciklusmesek) van szó például. Az a jó, hogy megfelelő kommunikációval szakértőnek sem kell lennünk ahhoz, hogy ezekről beszélhessünk tartalomgyártóként, mert a saját megéléseink, a saját utunk is nagyon hasznos és elgondolkodtató lehet másoknak. Remélem, hogy ez a tendencia folytatódik a jövőben, és a következő generáció számára ezek már nem számítanak majd tabunak.

K. C./WMN: Ha az ember a saját traumáiról, nehézségeiről beszél, az sok esetben öngyógyító hatással bír, de általában társul mellé egy olyan misszió is, hogy a saját történetünk révén segíthessünk másoknak. Mégis, sokakban ez akár úgy is lecsapódhat, hogy ez nem több puszta magamutogatásnál vagy önsajnáltatásnál. Voltak ilyen típusú rossz tapasztalataid, amikor jobban kitárulkoztál?

I. J.: Ez tényleg elég furcsa, mert vannak bizonyos témák, amelyek nagyon személyesnek és intimnek tűnnek, de ezekről nem ugyanúgy gondolkozunk, és az sem mindegy, hogyan meséljük el őket. A lombikokkal kapcsolatban biztos voltam abban, hogy vlogolni nem akarok a folyamatról, miközben benne vagyunk. Nem akartam arról beszélni, hogy most itt meg itt tartunk, ezután pedig ez meg az lesz. Holott tudom, hogy nekem is mennyire hasznosak voltak ezek a tartalmak, mégis ez már számomra túl személyes lett volna. Szerettem volna a végére érni, és azt elmesélni, ami igazán hasznos. Nem arról akartam tartalmat, hogy hogy zajlik a mi életünk, és ahogy te is mondtad, sajnálatot kiváltani, sokkal inkább az volt a cél, hogy elmondjam, mi hogy éreztük magunkat, nekünk mi segített a nehezebb időszakokban, bízva abban, hogy annak, aki maga is benne van, lesz ebben használható információ.

Ez persze ugyanúgy kitárulkozás, de szerintem nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük meg.

Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy mi az, ami oké, ha kikerül, és mi az, ami nem. Imádom például az olyan videókat, ahol nyilvánosan jelentik be egy baba érkezését, vagy így mondják el a családnak a hírt, de számomra ez már túl intim lett volna. Azt viszont szívesen elmesélem, hogy van ez a betegségem, így néz ki egy lombik, és így éreztem magam közben. Ez mind egyéni megítélés kérdése is. Ezzel együtt, amikor a legelső endometriózisos videómat megosztottam, remegtem. A publikálás után azonnal jó messzire el is tettem a laptopom, és elmentem valahová, mert az volt bennem, hogy „Úristen, nem akarom látni, hogy mi lesz ebből!” Első alkalommal kitenni egy ilyen típusú tartalmat kifejezetten ijesztő, és aztán annál meglepőbb, amikor csak pozitív visszajelzés érkezik, ahogy akkor is történt. Olyan helyekről is, ahonnan álmomban nem gondoltam volna. Például írt egy kamaszfiú, hogy a barátnőjének rendszeresen fáj a menstruációja, akkor lehet, ez a baja. Fogalmam sincs, hogy jutott el hozzá a videó, de fantasztikus érzés volt. Azt gondolom, hogy minden más típusú tartalomba könnyebb belekötni. Pont az olyan dolgokba, amikről nem is gondolná az ember, hogy rizikós megosztani, például, hogy hogyan hajtogatom a ruhákat. Mindenen lehet persze fogást találni, de nekem az a tapasztalatom, hogy ha valaki nehéz, mély témákról beszél, akkor ott kevésbé jellemző a támadás. Minden alkalommal, amikor rányomok a publish gombra, fel vagyok rá készülve, hogy bármi jöhet, de azt is tudom, hogy fogom tudni kezelni, mert eldöntöttem, hogy én erről beszélni akarok, és kész. 

K. C./WMN: Trollok mindenhol vannak, de számomra rendkívül ijesztő, hogy a rosszindulat, a gyűlölet és a düh milyen egészen elképesztő dimenziója jelenik meg a Redditen, amikor névtelen, arctalan felhasználók fröcsögnek valakiről, legtöbbször teljesen ismeretlenül. Szoktad olvasni a rólad szóló bejegyzéseket? Hogyan birkózol meg ezekkel, hat rád egyáltalán?

I. J.: Ez most egy nagyon exkluzív válasz lesz, mert olyan szinten nem foglalkozom a témával,
hogy az erre vonatkozó kérdésekre sem szoktam válaszolni. Évekkel ezelőtt, amikor indult ez az egész, hogy van egy platform, ahol „jól meg lehet megbeszélni mindent, hiteles információk keringenek az éterben”, akkor egyszer elolvastam, hogy miket írnak rólam, és teljesen ledöbbentem, hogy elég érdekes voltam számukra ahhoz, hogy egy pletyka középpontjába kerüljek. (nevet) Abszolút nem értettem, hogy ez miért jó. Ha belegondolok, elszomorít a dolog, hogy néhány embernek ez a fajta rosszindulat és stílus, ami átlengi az ottani kommunikációt, a része a mindennapjainak.

Nekem viszont ezzel nincs dolgom. Ha valaki kíváncsi valamire velem kapcsolatban, vagy szeretne ténylegesen építő jellegű kritikát visszajelezni nekem, az megteheti üzenetben.

De legalább olyan is előfordult, hogy valaki írt, hogy a Redditen hallott rólam először, így talált rá a csatornámra, ami nagyon tetszik neki, és azóta is követ. A negatív részével nem szabad foglalkozni, mert soha nem fogunk tudni mindenkinek megfelelni. Felesleges magyarázkodni, ezekre jól reagálni nem lehet, szerintem az egyetlen élhető módja ennek, ha az ember humorral és szarkazmussal áll hozzá, és azt mondja, „Persze, igazat adok neked, természetesen minden úgy van, ahogy leírtad, és akkor most te is örülhetsz, és mindenki más is, aki elolvasta, és most mind nevethetünk egy jót.”

K. C./WMN: Van arról információd, hogy nemzetközi szinten is hasonló-e a helyzet, máshol is ennyire intenzív a hate culture?

I. J.: Nagyon jó, hogy kérdezed. Van egy külföldi videós, akit nagyon szeretek, Hannah Witton, ő egy brit szexedukátor, de vannak vlogjai is, és szintén anyuka. Onnantól kezdve, ugye, hogy van egy kisbabád, az egy egészen új szintre emeli az interneten, hogy mibe lehet belekötni. Nagyon tetszik Hannah magabiztossága, látszik rajta, hogy egyáltalán nem érdekli, ki mit fog szólni, és az a durva, hogy nem is kritizálják az emberek. Persze, lehet, hogy kap privát üzeneteket, de a kommentszekcióban nincsenek felhördült hozzászólók, hogy „Jézusom, be van kapcsolva a tévé, miközben ott a gyereked, normális vagy?” Nyilván nekem is azért tűnik fel ilyesmi, mert én nem így csinálnám, viszont soha nem is jutna eszembe kioktatni valakit egy videó alatt vagy akár privát üzenetben ezzel kapcsolatban. Nekem bőven elég, hogy én a legjobb tudásom szerint csinálom az egészet. Ez persze nem egy reprezentatív példa, nem tudom, hogy külföldön milyen lehet tartalomgyártónak lenni. Csak azt tudom, hogy itthon rendszeresen látok ilyen megjegyzéseket. Ez egyébként egy kicsit a másik küldetésem, hogy

tanuljuk meg: ha valami az én történetem, az én tapasztalatom, az én megélésem, az én módszerem, az nem egy univerzális igazság. Nem kell mindenkinek ugyanígy tennie, sőt.

K. C./WMN: Ha már anyaság. A videóidból tudhatja a közösséged, hogy az első két lombikotok sikertelen volt, a harmadiknál a kilencedik hétben vesztettétek el az ikreiteket, és végül a negyedik lombikotok lett sikeres, amelyből tavaly év végén megszületett a kislányotok, Emma. Egyébként is mindig érzékeny téma, hogy az ember fel meri-e vállalni az anyasághoz kapcsolódó nehézségeket, de ha valaki mögött ilyen küzdelmes út áll, mint mögöttetek, és meg meri említeni, hogy fáradt, vagy vannak nehéz napok, akkor könnyen rásüti az internet kegyetlenebb oldala, hogy neki semmi se jó, hát ezt akarta idáig, most akkor mi baja van. Te meg mered élni az anyaság nehézségeit, akár itthon, a négy fal között, akár nyilvánosan?

I. J.: Magam felé azt gondolom, hogy fel tudom vállalni. Érdekes, mert számomra nem az okoz nehézséget, amit korábban elképzeltem, hogy például biztos nem lesz könnyű a kialvatlanság. Inkább olyan vetületei vannak, amire nem számítottam, vagy nem így. Szerintem egy anya nem születik meg azonnal feltétlenül. Van, aki már sokkal korábban azzá válik, van, akinek ez több időbe telik. Ezzel nem azt mondom, hogy én ne éreztem volna magam anyának az első perctől kezdve, de voltak bizonyos dolgok, amikbe bele kellett rázódnom, és ez nem jelenti azt, hogy nem imádom mindennél jobban a gyerekemet. Közben szomorú, hogy ezt ilyenkor amolyan mentegetőzésként mindig hozzá kell tenni, ha bármilyen nehézségről esik szó. Azt hiszem, ez ilyen anyukadolog. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon sok nő és pár van a közösségemben, akik éppen most küzdenek egy babáért, és pontosan tudom, mennyire vágynak arra, ami nekünk már megadatott. Éppen ezért én is kommunikálok valamennyit az anyasággal járó kihívásokról, hiszen fontos az őszinteség, de

igyekszem mindig észben tartani, hogy nem szeretnék panaszkodni, rossz érzést okozni azoknak, akik még benne vannak ebben a küzdelemben.

Azt is elmondom, hogy életemben nem voltam még ennyire boldog, mint most, és ténylegesen megvan mindenem, amire valaha vágytam. Amellett, hogy ez a legfontosabb igazsága az életemnek jelenleg, tudom, hogy bennük is tartja a lelket valahol.

K. C./WMN: Egy több évvel ezelőtti, a férjeddel, Dáviddal közös videóban beszéltetek arról, hogy elég türelmetlen alkat vagy, aki rosszul viseli, ha nincs kontroll a kezében. Ha valami viszont egy végtelen türelemjáték, az a lombikprogram, ahol ráadásul az embernek teljesen ki is kell adnia a kezéből az irányítást, ami elképesztően nehéz és egyben megterhelő is. Ezt hogyan tudtad kezelni?

I. J.: Az biztos, hogy ebben a két dologban fejlődtem a legtöbbet az elmúlt években, ami egyébként a szülőséghez is elég hasznos, mert itt is végtelen türelem kell, és majdnem minden kontrollon kívül esik. Mindegyik lombikunkból tanultam valamit, és a türelem talán abban a két hétben a legnehezebb, amíg a vérvételre vársz a beültetés után. Az első lombikot végigdolgoztam, valószínűleg túl is toltam egy kicsit, ami ugyan figyelemelterelésnek jó volt, de fizikailag lehet, hogy nem tett jót. A második alatt szabadságot vettem ki a vállalkozásomban, ami borzalmas volt, mert semmi nem terelte el a figyelmem. Ráadásul ez a Covid alatt történt, ami nyilván még sokkal nehezebbé tette az egészet, azáltal, hogy sehova sem lehetett menni, nem tudtunk emberekkel találkozni.  Valahol a kettő között van szerintem a megoldás, hogy elfoglalja magát az ember, munkával is, barátokkal is, de azért nem erőlteti meg magát, az öngondoskodás ilyenkor is nagyon jól jöhet. A negyedik lombikunk volt az, amit eleinte nem akartam, azt éreztem, hogy elegem van. Itt különösen fontos szerepe volt, hogy mi egyetlen orvossal csináltuk végig mind a négy programot, és ő volt az, aki mindig biztatott minket, rendkívül pozitív volt. Ez rengeteget segített.  De nincs titkom, ki kell bírni a nehéz részeket. Szerintem nagyon jó, ha az ember beszél róla, és tudom, hogy nagyon sokan magukban tartják, amit megértek, de

a magány még egy lapáttal rátesz erre az amúgy is nagyon megterhelő élethelyzetre,

szóval szerintem érdemes ilyenkor legalább egy internetes közösséget keresni. 

K. C./WMN: Az Emmával való terhességed alatt mikor merted elhinni, hogy most sikerült, és tényleg szülővé váltok, kisbabátok lesz? A lombikosoknál ez mindig bizonytalanabb, hiszen annyi akadályon kell keresztülmenni, hogy létrejöjjön a terhesség, de ha ezt ráadásul több sikertelenség, vetélés is megelőzi, akkor talán még nehezebb bízni.

I. J.: Az első trimeszterben én sem nagyon hittem el. Mondjuk, el is voltam foglalva azzal, hogy nagyon rosszul voltam, aminek hihetetlenül örültem, és valószínűleg akkor ijedtem volna meg, ha egyszer csak alábbhagynak a rosszullétek. A 12. heti ultrahang nagy lépés volt, utána következett a genetikai ultrahang, illetve mi csináltattunk további genetikai teszteket, ahol vérből meg tudják állapítani, hogy minden rendben van-e kromoszómaszinten a magzattal, és a nemét is. Amikor kiderült, hogy egészséges, és megtudtuk, hogy kislány, akkor elkezdtem zokogni. Az volt az a pont, amikor úgy voltam vele, hogy most már minden rendben lesz. Az ikreknél nagyon furcsa volt, hogy nem tudtam a nemüket, sokkal nehezebb volt így elképzelni őket, így amikor kiderült, hogy a lányunk egészséges, és a név is megvolt, hiszen évek óta tudtuk, hogy szeretnénk hívni, akkor kiszakadt belőlem minden. Persze az ez utáni mérföldkövek is fontosak voltak, a későbbi genetikai ultrahangok, amikor elkezdett rugdalni, amikor egyre nagyobb lett a hasam. De ha azt vesszük, az izgulás sosem szűnt meg igazán, hiszen a koraszülés esélye lombiknál, endometriózisnál és ademiózisnál, illetve korábbi vetélések esetében is mind-mind nagyobb, szóval nálam több tényező is jelen volt, ami miatt féltem, hogy bekövetkezik. Mikor elértük a 34. hetet, azt gondoltam, hogy valószínűleg már nem lehet gond, végül a 38. héten döntött úgy Emma, hogy készen áll, és megérkezett közénk. Nem tudom azt mondani, hogy nagyon hamar megnyugodtam volna, de vannak a pontok, ahol mégiscsak elhiszi az ember.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

HeyJulie (@heyheyjulie) által megosztott bejegyzés

Képek: Chripkó Lili/WMN

Krajnyik Cintia