Kimondhatja-e hangosan, hogy nem akar élni az az ember, aki születése óta minden percét fájdalommal tölti, és nem reménykedhet abban, hogy valaha meggyógyul a betegségéből? Renáta azt szeretné, ha erről legalább beszélni lehetne. Ez az ő története, az ő véleménye életről és halálról.
A 16. fáj talán a legjobban. Vagy…?
„…a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. […] A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani” – Polcz Alaine ma lenne 98 éves.
„Nincs magának semmi baja, maximum a fejében.”
„Olyan volt, mintha nem én döntenék. Mintha egy felsőbb én vezetne, mert meg akar óvni.” Ti is éreztetek már ehhez hasonlót?
Ettől az írástól tényleg megszakad a szív…
„Nekem pont matekérettségi reggelén jött meg, és hiába vettem be egy erősebb fájdalomcsillapítót, muszáj volt kimennem a vécére. Vagy egy órán át hánytam és ment a hasam, majd az iskolaorvos benyomott két injekciót, és visszaültettek a terembe, hogy csináljam a feladatokat. Így sajnos csak kettes jött össze.”
„Nem hisznek nekünk, mert férfiak, és nem élték át, vagy mert nők, és nekik nem fájt annyira a hasuk, mint nekünk. Vagy – és ami talán a legszomorúbb – megszokták, hogy normális megtagadni a diákoktól a méltóságukat.”
Nem is hinnéd, mennyi minden elárul a testtartásod – a testi bajokon túl a lelkieket is.
Amikor a lányod képtelen visszatalálni hozzád. Nem tudja az utat, mert saját magát sem találja.