A lobotómia története egészen 1880-ig nyúlik vissza, amikor Gottlieb Burckhardt svájci orvos egy elmegyógyintézetben kísérletezni kezdett azokkal a betegekkel, akiket hallucinációk és különféle mentális zavarok gyötörtek. Burkhardt hat páciens agykérgének részeit távolította el annak reményében, hogy majd így a megszállottságból nyugalmi állapotba vezeti őket. Az egyik beteg néhány nappal a műtét után meghalt, egy pedig öngyilkos lett, persze nem egyértelműsíthető, hogy a beavatkozás következtében történt-e az eset. A többi beteg viszont valóban kezelhetőbbé, nyugodtabbá vált az operáció után.

1935-ben egy londoni neurológiai kongresszuson két amerikai idegtudós, Carlyle F. Jacobsen és John Fulton ismertették a csimpánzokon elvégzett kísérleteik eredményeit: miután eltávolították az állatok agyi homloklebenyét, megszűnt a korábbi agresszív viselkedésük, sőt, kifejezetten békés, kezelhető állapotba kerültek. António Egas Moniz portugál neurológus és politikus mindezt végighallgatva úgy gondolta, az eljárást embereken is meg lehet csinálni nem csak az állatokon. Így hazatérése után kidolgozta a lobotómia módszerét, melynek során az orvos lyukat fúrt a koponyába, majd alkoholt fecskendezett bele, ezzel előidézve az agyi szövetek pusztulását. A Moniz-féle eljárás a frontális lobotómia volt, melyet Walter Freeman amerikai idegsebész továbbfejlesztett, megalkotva ezzel a transzorbitális lobotómia módszerét, melyet először 1936. szeptember 14-én hajtottak végre az Egyesült Államokban egy hatvanhárom éves háziasszonyon,

aki bipoláris zavarban és álmatlanságban szenvedett.

Ebben az esetben az orvos a szemgödrön keresztül, a szemgolyók melletti lágy szövetbe vezetett (mivel itt a legvékonyabb a koponyacsont) egy jégvágóra hasonlító eszközt. Amikor elérték a koponyacsontot, az eszközre egy jól irányzott ütést mértek, ezzel áttörve a csontlemezt. Ezt követően az orvos mozgatni kezdte a műszert, ezzel elvágva az agyat a prefrontális kéregtől.

Dr. Walter Freeman és Dr. James W. Watts egy röntgenfelvételt tanulmányoz - Forrás: Wikipedia

Őrültnek bélyegezni valakit könnyebb volt, mint gondolnánk

 Az eljárást túlélő páciensek nagy részének érzelmi és értelmi szintje drámaian visszaesett, sokan képtelenek voltak ellátni magukat, kataton állapotba kerültek, teljes elbutulással kísérve. Az akkori elképzelés szerint az „őrültek” leghatékonyabb kezelési módszere volt ez, csakhogy azokban az időkben meglehetősen könnyű volt az elmebetegség tüneteit produkálni. A skizofréniával és depresszióval küzdő betegek egyértelműen ebbe a besorolásba estek, de azok is,

akik álmatlanságban, asztmában, krónikus migréntől szenvedtek, de aki túl sok könyvet olvasott, meleg vagy biszexuális, esetleg lusta volt, szeretett szórakozni, túl sokat politizált vagy hisztériázott, az is könnyen elmegyógyintézetben találhatta magát – az akkori megítélés szerint deviáns viselkedése miatt.

A sors iróniája, hogy António Egas Monizt a lobotómia elmekórtani alkalmazásáért 1949-ben Walter Rudolf Hess-szel közösen orvostudományi Nobel-díjjal tüntették ki, majd ugyanebben az évben Monizra egyik skizofrén betege rálőtt, és élete hátralevő részére tolószékbe kényszerült. 

 

Sajnos az antipszichotikus gyógyszerek feltalálása előtt a lobotómia tűnt az egyetlen megoldásnak, hogy a problémás betegeket kezelni tudják, és nem ritkán – főleg a második világháború után –, költséghatékonysági szempontokat figyelembe véve öltek ki minden emberi érzelmet a skizofréniától küzdő betegekből, mert nem volt rá kapacitás és megfelelő szaktudás, hogy ezeket az embereket szakszerűen ellássák. Az eljárás rendkívül népszerűvé vált a harmincas-negyvenes években, de még a hatvanas években is rendszeresen alkalmazták.

A becslések szerint összesen százezer ember esett át az évek alatt lobotómiás beavatkozáson, azt pedig meg sem lehet tippelni, hogy ebből hány ember kaphatott volna humánus kezelést, ami segített volna az állapotán, ahelyett, hogy lyukat fúrnak az agyába.

A leghíresebb beteg

Az 1963-ban meggyilkolt amerikai elnök, John Fitzergald Kennedy húga, Rosemary Kennedy is átesett a hátborzongató kezelésen, amelyre vélhetően az égvilágon semmi szükség nem volt. Rosemaryről már idejekorán kiderült, hogy nem illeszkedik megfelelően a prominens Kennedy-dinasztiába, de kezdetben ezért az anyai (nyilván) nagyszülőket okolták, akik másodunokatestvérek voltak, majd azt feltételezték, hogy a nehéz szüléséi körülmények okozták a problémákat 1918-ban, mivel az orvos késett, a nővér megpróbálta visszatartani a szülést, a végén már a kezével nyomta vissza az újszülött fejét a szülőcsatornába, így a gyermek nem kapott elég oxigént.

Rosemary nem teljesített jól az iskolában, nevelőtanárokat fogadtak mellé, majd epilepsziát és más mentális betegségeket állapítottak meg nála, de

könnyen előfordulhat, hogy valójában csak tanulási nehézségekkel küzdő diák volt, ami akkoriban teljességgel értelmezhetetlennek tűnt, pláne egy ilyen nagy múltú család sarja esetében.

Később Rosemary legnagyobb bűne az volt, hogy kicsapongó életet élt, férfiakkal flörtölt és imádott szórakozni, mindamellett, hogy rajongott a kultúráért, szeretett táncolni, teadélutánokra és operába járt. Ha nem lenne ördögtől való kijelentés, még a végén leírnám, hogy a Kennedy-lány szimplán csak szeretett élni, és ezt a családja nem nézte jó szemmel. Feltételezhetően abból kifolyólag, hogy nem felelt meg a felé támasztott elvárásoknak, Rosemarynél egyre gyakoribbá váltak a hangulatingadozások és dühkitörések, melyet édesapja, Joe Kennedy úgy kívánt orvosolni, hogy az akkoriban már hatékonynak és népszerűnek vélt eljárást alkalmaztatta a saját lányán is.

Eunice és Rosemary Kennedy - Forrás: Getty Images/ Bettmann

1941-ben James W. Watts és Walter Freeman végre is hajtották a beavatkozást, melynek következtében Rosemary egy szellemi fogyatékos kisgyerek szintjére esett vissza, kataton állapotban élte éveit egészen nyolcvanhat éves koráig. A műtét következtében fél oldala lebénult, beszédképességét elvesztette, újra meg kellett tanulnia járni, öltözködni és szobatisztává válni. A félresikerült lobotómia után Rosemaryt az apja egy intézetben helyezte el, de erről még a családtagjai sem tudtak. A halottnak hitt nő húsz év múlva, negyvenhárom évesen találkozott újra a rokonaival, állapotára csak ekkor derült fény, ugyanis édesapja halála után nem volt, aki fizesse az ellátásának költségeit.

A pszichosebészet ma is alkalmaz olyan módszereket, melyek alapját a lobotómia képezi, de természetesen sokkal humánusabb, sterilebb és szakszerűbb eljárások ezek, mint hajdanán a fent említettek.

Ezeket kizárólag nagyon indokolt esetben hajtják végre súlyos depresszió, szorongás vagy kényszerbetegség esetén, és csakis akkor, ha a páciens maga kéri a beavatkozást,

éppen azért, hogy soha többé ne történhessen meg Rosmary Kennedyéhez hasonló eset.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A helyzet bizonyos szempontból változatlan

Szeretném azt hinni, hogy az akkori ismeretek birtokában ezek az orvosok talán valóban, őszintén azt gondolták, hogy az általuk felfedezett eljárás segítséget jelent azoknak a betegnek, akik adott esetben pokoli kínokat éltek át, és saját elméjük börtönében éltek, hiszen nem is sejtették, hogy egyes, akkor még ismeretlen mentális betegségeket hogyan lehetne kezelni, ahelyett, hogy egy életre megnyomorítják ezeket az embereket. Mindenesetre, ez sajnos csak az én lelkemen könnyítene, mert ha így is volt, ez biztosan nem lenne vigasz mindazok számára, akik annak estek áldozatul, hogy rossz korban születtek, és egy ilyen végzetes kezeléstől remélték a gyógyulásukat. Pláne azoknak, akik nem is küzdöttek semmiféle betegséggel, mégis kivetette magából őket a társadalom. Ugyan sok minden változott az elmúlt évtizedekben, de ha belegondolunk, sokakat még ma is üldöz a rendszer, csak azért, mert nem olyanok, mint amilyennek egyesek szerint lenniük kellene.

Felhasznált források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Krajnyik Cintia

Kiemelt kép: Getty Images