–

2005-ben – nyolcvanévesen – Fahidi Éva, A Dolgok lelke című könyvvel elkezdett egy mondatot, amelynek végére ma, 2023. szeptember 11-én pont került.

Ez a mondat rengeteg embert szíven talált szerte a világban.

És pont ez volt a cél. Mert olykor az okuláshoz, a tisztábban látáshoz nem ész kell. Hanem az, hogy egy mondat beléd költözhessen.

Fahidi Éva nemcsak azt tudta pontosan, mi az üzenet, amit át kell adnia, de azzal is tisztában volt, hogyan kell úgy szólni az emberekhez, hogy meghallják.

Külkereskedő volt, idegen nyelveket beszélt magas szinten. És a lelkekkel is könnyedén diskurált: élőkével, holtakéval, én mindig beleláttam a papnőt, az orákulumot, talán nem vagyok egyedül ezzel.

Önként vállalta a legfélelmetesebb szolgálatot: kiállt az emberek elé a legfontosabb mondatával. Farkasszemet nézett velük, ahogy mindig, mindenkivel, akkor is, ha ünnepelték, akkor is, ha származása miatt gyalázták. 

Sok kortársához hasonlóan magával vihette volna az évtizedeken át őrzött titkokat a sírba, de ő úgy döntött élete egy pontján, hogy mesélni kezd. Hogy ehhez mekkora erő kell, azt csak az tudja, aki maga is történelmi kataklizmák, népirtások túlélője.

Fahidi Éva a második világháborúba belenövő, megcsonkított nemzedék egyik utolsó élő tagja volt: egyik legszívósabb sóvirága, tiszta emlékezete, elszánt krónikása. Nem statisztikai adatokkal, a saját családjának, félszáz elvesztett rokonának a története által mesélte el a nála fiatalabbaknak, mi történt Európa közepén egy olyan korban, amikor az emberiséggel minden lehetséges szörnyűség megtörténhetett, és meg is történt.

Először csak olvasni lehetett Évát.

Aztán 2015-ben Szabó Réka rendezőnek köszönhetően megszületett egy táncelőadás, amit soha nem felejt el, aki látott (aki volt olyan szerencsés, mint én, hogy kapott rá jegyet, jó sok hónapnyi vadászat után).

A Fahidi-monológokra épülő produkcióban két gyönyörű ember szerepelt: a kilencvenéves szerző táncolt egy fiatal lánnyal (Cuhorka Emese) – egykori önmagával. És Emese révén nemcsak Éva kapta vissza estéről-estére megtiport fiatalságát, de imádott, örökké tizenegy éves kishúga, Gilike is megelevenedett a színpadon.

Az egykor lakat alatt őrzött, akkor egészen kitárt szív hat évtizednyi fájdalma a sorok között hullámzott, áradt: felejthetetlen, amit ez a három nő (a rendező és táncosai) nekünk önmagából odaadott.

Nem kevésbé katartikus élmény volt számomra a darabról készült dokumentumfilm, A létezés eufóriája sem.  

Mikor négy évvel ezelőtt kijöttem a vetítésről, ezt írtam: „mintha letekerték volna a városban a hangerőt, elcsendesedett minden körülöttem, miközben bennem dübörögtek Éva szavai, és jöttek elő sorban a képek újra és újra.”  

Még ma is élnek bennem azok a képek. A mozdulatoké, az érintéseké, a tekinteteteké. Ez a film, írtam akkor ezt is: „eszköztelenségével, egyszerűségével eltrafál”.

Fahidi Éva meghalt.

Nem csak a gyászról mesélt felejthetetlenül. Hanem, ahogy a cím is mutatja: a körülményekkel dacoló életösztönről, a létezés eufóriájáról. A háborús borzalmak, események csak az apropót adták ahhoz, hogy a legfontosabb emberi kérdésekről, a női létezés állomásairól, az elemi kapcsolódásokról, a szerelemről, a barátságról, az anya-lánya ragaszkodásról beszéljenek az alkotók. 

Élet egy mániás depressziós anyával

Kult – 2023. szeptember 11. – BJ

Azt mondják, mindenki addig él, amíg emlékeznek rá. És aki látta a Sóvirágot vagy A létezés eufóriáját, olvasta vagy beszélni hallotta Fahidi Évát, az emlékezni fog rá. És emlékezni fog Gilikére. Meg mindannyiunk Gilikéire. És így, bár meghaltak, mégis köztünk maradnak. Hírt hoztak, és mi hírüket visszük. Ebből nem engedünk.

 

Fahidi Éváról

Fahidi Éva Debrecenben született, itt is érettségizett 1943-ban, a Svetits Katolikus Leánynevelő Intézetben. 1944. június 26-án a családjával együtt koncentrációs táborba hurcolták, ahol nemcsak szüleit és egyetlen testvérét, hanem összesen 49 családtagját veszítette el. A világháború végén egy halálmenetből szökött meg, és került vissza Magyarországra. Az egykori családi otthonban már mások laktak.

Éva külkereskedőként dolgozta végig az életét. 2003-ban a stadtallendorfi múzeum felkérésére németül írt egy visszaemlékezést, majd 2005-ben Anima Rerum – A Dolgok lelke címmel jelentek meg emlékiratai, melynek egy részéből Németországban tankönyvi szöveg lett. Túlélőként különböző hazai és nemzetközi rendezvényeken mondott beszédet, rendszeresen szónokolt a rasszizmus, az antiszemitizmus ellen. Küldetésének tekintette a fiatalok véleményformálását, tájékoztatását.

2015-ben főszerepet vállalt a Tünet együttes Sóvirág című táncprodukciójában, majd 2019-ben A létezés eufóriája című többszörös fesztiválgyőztes filmben, mindkettő a saját története alapján készült. A Sóvirágot éveken át játszották különböző színházakban, például a Vígszínházban, a bécsi Volkstheaterben, Szabadkán, Berlinben és szerte Németországban.

A Dolgok lelke után Fahidi Éva még egy könyvet írt A szerelem alanya és tárgya címe. 

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Christian Marquardt / Contributor

Kurucz Adrienn