–

A napokban sokat olvastam Fahidi Évától, mert imádom

Megnéztem az összes vele készült videót, amit csak találtam, ezen épp DTK vitte el magával. Azon emberek egyike, akire mindig, minden körülmények között érdemes odafigyelni, mert hiteles és valódi, minden mondata a legmélyebbről jön. Akinek a kisugárzása magával ragadó, az egész lénye káprázatos, a tekintete, a mosolya, a hangja pedig gyönyörű. Kevés olyan embert ismerek, akinek a szavai és a gesztikulációja, a testbeszéde kivétel nélkül mindig szinkronban van egymással. Ebből pedig érezhető, hogy az egész nő szinkronban van saját magával. És ettől (is) olyan csodálatraméltó.

 Az ilyen hiteles és önazonos emberekre érdemes a leginkább odafigyelni, mert tőlük tanulhatjuk a legtöbbet

Az ilyen emberek nem azért beszélnek, mert szerepelni akarnak, hanem azért, mert mondanivalójuk van. Mégpedig rengeteg. Azért beszélnek, mert nem tudnak nem beszélni. Nagy szerencsénkre.

Amiről Fahidi Éva kifejezetten sok szót ejt, az a gyűlölet. Az a gyűlölet, aminek mardosó, égető fájdalmát a saját bőrén érezte, aminek következtében az egész családját elvesztette. Azért beszél róla fáradhatatlanul, hogy tanuljunk belőle, hogy fogjuk fel, és lássuk be, hova vezet a gyűlölet.

Mégis sajnos úgy vagyunk vele, hogy „amíg vér nem folyik”, addig nem igazán akarjuk felfogni, mennyire szörnyen veszélyes és romboló az érzés maga.

 Amíg nem fajul tettlegességig a gyűlölködés, addig mintha nem akarnánk átérezni és tudomásul venni a súlyát és a pusztító erejét.

Pedig a gyűlölet kizárólag rombol. Lehet, hogy a szó szoros értelemben csak a legvégső esetekben gyilkol, legalábbis abban az értelemben, hogy életet vesz el. De gyilkolja a lelket, az önérzetet, a bizalmat, gyilkolja emberek világképét, énképét, gyilkol kapcsolatokat. Megöli az ember önmagába, a másikba, a világba vetett hitét. Lassan gyilkol. És otthontalanná tesz.

Az az ember, aki azt szokja meg, hogy gyűlölik, otthontalan lesz a világban

Az az ember, aki azt érzi, hogy soha semmi okot nem ad arra, hogy gyűlöljék, mégis állandóan gyűlölet tárgya, nem találja a helyét a világban.

Nem tudok annál fájóbb és kegyetlenebb érzést elképzelni, mint hogy nem azért gyűlölnek, mert tettem valamit, mert bántottam mást, csak azért, amilyen vagyok.

Rengeteg ember érzi ma is nap mint nap a bőrén ezt a maró fájdalmat. Ha azért gyűlölnek, aki vagyok, csak a puszta jelenlétem vált ki borzalmas indulatokat, és ellenérzéseket, abból borzasztó nehéz kiutat találni. Akár gyerekként, akár felnőttként kínoz valakit ez az érzés, óhatatlanul a létjogosultsága kérdőjeleződik meg. Ha azért utálnak, mert tettem, mondtam valamit, akkor azon lehet, hogy tudok/akarok változtatni. De ha csupán azért, aki és ami vagyok, azzal nem lehet mit kezdeni. Abból csak azt érzi az ember, hogy jobb volna, ha nem is lenne. Ha nem is létezne, ha meg sem született volna.

Nincs statisztikám erre vonatkozólag, de azt gondolom, az öngyilkosságok vagy öngyilkossági kísérletek, gondolatok és a lassú önkínzások, önpusztítások zöme olyan embereknél következik be, akik érezték a bőrükön a gyűlölet maró fájdalmát. A „csak azért gyűlölnek, mert létezem” érzését. Minél korábban, minél kisebb korban, vagy minél hosszabb ideig kell ezt éreznie valakinek, annál jobban bekúszik a bőre alá. Beleég a zsigereibe, a sejtjeibe. A szégyen csupán azért, aki vagyok. Méregként terjed szét a lélekben, és lassan gyilkol.

Azok között is vannak szerencsésebbek (ha egyáltalán értelmezhető ebben a kontextusban a szerencse szó), és kevésbé szerencsések, akik érezték már gyűlölve magukat. Az előbbiek tudják, vagy hosszú évek kínkeserves munkája alatt megtudták, hogy nem ők rontottak el valamit, a hiba nem bennük van. Tudják, hogy igenis van létjogosultságuk, hogy jó, hogy vannak, hogy méltók az életre, a jóra, a szépre, arra, hogy szeretve legyenek. A kevésbé szerencsések még nem tudják mindezt. Mert valaki vagy valakik sikeresen elhitették velük, hogy ők gyűlöletet érdemelnek, értéktelenek. És talán még nem kaptak segítséget ahhoz, hogy elhihessék az ellenkezőjét.

Senki nem érdemel megvetést. Senki nem érdemli, hogy utálják azért, amilyen. Senkiben nem volna szabad szégyent kelteni csak azért, amilyen.

Ahogy Fahidi Éva is mondta: mi, emberek, millió okot tudunk találni arra, hogy gyűlöljük a másikat

Teljesen mindegy, hogy a származása, neme, szexuális orientációja, testalkata, bármilyen fogyatékossága, vagy szimplán a személyisége miatt veti meg az egyik ember a másikat, ez az érzés az övé, és róla szól.

A gyűlölet, a megvetés, az elfogadás képtelensége az ő fogyatékosságából, az ő sérültségéből, az ő félelméből ered. Az ő szégyene.

És az ő döntése.

Merthogy a gyűlölet sokszor elhatározásból születik, vagy éppen annak az elhatározásnak a hiányából, hogy elfogadom, és tiszteletben tartom a másikat. Nem kell szeretni őt, csak elfogadni. Csak élni hagyni.

Vagy ahogy Szabó Magda írta:

„Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”

Sebestyén Eszter

 

Kiemelt kép: Unsplash/Andrei Lazarev