–

És eszembe jutott Fahidi Éva, aki ugyanabban a haláltáborban raboskodott, mint azoknak a gyerekeknek a dédanyja.

Csak ő, a 93 éves Fahidi Éva, még közöttünk van.

Mintha az lenne a küldetése, mintha azért kapott volna ennyi erőt, ekkora szívet, ilyen kikezdhetetlen szellemet és tartást, hogy meséljen. Nekünk, és helyettünk. Úgy, ahogy csak ő tud. (Ha hallottad már beszélni, ha láttad Krisztánál az Elviszlekben, akkor most bólintasz, és nem gondolod, hogy túlzok vagy szépelgek.)

Sok évtizednyi tapasztalás – és hallgatás, emlékezés meg gyász – formálta, szűrte, sűrítette a mondatait, amelyekben soha egyetlen felesleges szó sincsen, figyeld csak meg! 

Igen, Éva nem beszél mellé. Nincs már ideje rá, és nem is az a típus, aki csak a hangját szereti hallani. 

Minden megtörtént már vele, és mindennek az ellenkezője is, azt hiszem.

Ha el akarjuk mesélni valakinek, milyen volt a múlt század, ha tudni akarjuk, miféle viharok közt kellett talpon maradnia valamiképp egy lánynak, akkor olvassuk el a könyveit (most készül a harmadik), nézzük meg Sóvirág című táncelőadást vagy a darab születését elmesélő, most a mozikba kerülő, immár kétszeres fesztiválgyőztes A létezés eufóriáját.      

Cuhorka Emese és Fahidi Éva A létezés eufóriája című filmben – Fotó: Campfilm

Hozzám ebben a sorrendben érkeztek meg a Fahidi Éva-„trilógia” darabjai, utoljára a film pár nappal ezelőtt, és ha el szeretném mesélni nektek, mit éreztem, amikor kijöttem a vetítésről, egyrészt oldalakat tudnék teleírni arról, mi minden kavargott bennem, másrészt, talán az a legpontosabb, ha annyit mondok: mintha letekerték volna a városban a hangerőt, elcsendesedett minden körülöttem, miközben bennem dübörögtek Éva szavai, és jöttek elő sorban a képek újra és újra. 

Két nő táncol. Az egyik fiatal, gyönyörű, a másik az volt – és még mindig az, lenyűgöző. Cuhorka Emese és Fahidi Éva, akik közt a minden különbözőség és a hatvanévnyi korkülönbség ellenére is létező elementáris hasonlóságot (vagy inkább lélekrokonságot) Szabó Réka (a darab és a film rendezője) vette észre. És őbenne, aki olvasta évekkel ezelőtt Éva első könyvét, született meg a gondolat, hogy összekapcsolja a profi táncost azzal az egykori kislánnyal, akit a háború nemcsak a teljes családjától fosztott meg, de akinek az álmait is eltaposta.

Amit elvett Évától a sors, azt Réka szimbolikusan megpróbálja visszaadni neki: színpadon áll majd, és táncolni fog! Az imádott, örökké tizenegy éves kishúga pedig Emese által kap új életet.

Azt mondják, mindenki addig él, amíg emlékeznek rá. És aki látja a Sóvirágot vagy A létezés eufóriáját, az emlékezni fog Gilikére. És így Gilike élni fog. Általunk. És a története emlékeztetni fog minket mindarra, amit nem lehet, nem szabad soha elfelejteni.

Ez a negyedik éve töretlenül telt házas, külföldön is sikeres Sóvirág-előadás születésének a története – a hosszabb, és még sokkal, de sokkal izgalmasabb verzióért pedig el kell mennetek a moziba. 

Ha akarnék, se tudnék spoilerezni: ebben a dokumentumfilmben a lényeg az el nem mondhatóban van, a  mozdulatokban, az érintésben, a mimikában és leginkább a szemekben, az egymásra nézésben, az elrévedésben, a felszínre úszó érzésekben. Éva és Emese tekintetében, és a tiédben, meg az enyémben, mert lehetetlen nem a szereplők hatása alá kerülni, pedig a rendező nem hatásvadász, sőt nagyon is finom és szemérmes – mégis (pont ezért) eszköztelenségével, egyszerűségével eltrafál. 

Két test, egy lélek: Éva és Emese – Fotó: Campfilm

Nincs olyan korosztály, amelyet ne szólítana meg A létezés eufóriája. A háborús borzalmak, események csak a felütést, az apropót, a történet fonalát adják ahhoz, hogy a legfontosabb, évszámtól független emberi kérdésekről, a női létezés állomásairól, a  kapcsolatokról, a szerelemről, a barátságról, az anya-lánya ragaszkodásról: közös, elemi élményeinkről-tapasztalásainkról beszéljen.

És tudjátok, miért ajánlottam ezt a filmet annak a családnak, amelyről írásom elején szó esett? Többek közt azért, mert bár szomorú dolgokról mesél, be nem hegedő sebekről, mégis többszörösen megtapasztalhatja általa az ember, hogy a sötétet végül csak azért is legyőzi a fény. Mindig. Hisz azoknak a gyerekeknek, akikről beszéltem, a léte már önmagában is győzelem: mi más, ha nem maga a fény. Egy hosszú éjszaka után.       

Kurucz Adrienn

Fotók: A létezés eufóriája (Campfilm)

Előzetes: ITT