„Azt mondani, hogy a Tünet nincs többé, olyan, mint ha magamat is megölném”

–

„[…] Az ajtók mozdulatlanok, én is. Végre nem menekülök feladatokba a szembenézés elől.

Nem akarom, hogy elmúljon az érzés: a pillanat jelentős. Annyi meghatározó pillanat, fontos ember vált jelentéktelenné az elmúlt időben a politika cinikus manipulációi és a mi közös, sokféle forrásból táplálkozó közönyünk által.

Vége van. A Tünet Együttes kihűlt. Hogy ez fagyhalál, vagy téli álom, majd elválik, ha egyszer lesz még tavasz.

Az elmúlt évek alatt tele lettem keserűséggel, frusztrációval és önváddal is, mert nem voltam már képes jól működni, kimerültem, leértem a gödör aljára. Most épp felfelé tartok. Teret kell nyissak magamban, magam körül. Nem tudom, nem akarom folytatni jelen körülmények között a társulat napi szintű működtetésének szélmalomharcát. Nem akarok vezető, munkáltató lenni olyan helyzetben, amelyben lehetetlen felelősséget vállalni. Nincs kedvem az önbecsülésemet végleg elveszíteni, és ezáltal képtelenné válni arra, hogy másokat megbecsüljek. Kilépek a szokásos működésemből, átalakítom az idegrendszeremet.

Az elmúlt években egyre inkább azt éreztem, hogy

a körülmények, a rendszer irányít.

Elvesztettem a kapcsolatomat a vágyaimmal. Vissza kell vegyem a szabadságomat” – írja Szabó Réka a levele első felében, én pedig ahogy a beszélgetésünkre készülök megtalálom az éppen tíz évvel ezelőtti, Ez mind én leszek egykor című darabjának színlapját:

Az előzmények

„Kedves akarok lenni. És szeretném, ha eljönnétek. Jó volna, ha kíváncsi lennék rátok. Ha tudnék figyelni. Nincsenek fontos dolgaim. Tiszta a fejem, nem zúg a fülem. Nincs késő. Nem sietek sehova. Körül tudok nézni. Könnyű vagyok és laza. Puha és erős. Ahogy beszívom a levegőt, hosszú és keskeny leszek. Nem kiabálok. Nem basz föl az ideg. Jól alszom. Nem fáj semmim. Nem viszem haza a laptopomat. Van kedvem szeretkezni. Gyalog járok. Meg tudom csinálni."

Nehéz nem látnom a hasonlóságot, ami akkor, és ami most, a búcsúlevelén keresztül sejlik át Réka szavaiból.

A vágy arra, hogy könnyedség, gondtalanság és hit legyen a közöny, a kiábrándultság és a fásultság helyén.

Mikor a telefonos interjúnkat azzal kezdem, hogy felolvasom neki ezt a szöveget, először csak mélyen hallgat a vonal másik végén.

„Mellbe vágott, ahogy felidézted, miről szólt ez a szólóm. Nem voltam tudatában, hogy éppen tíz éve volt. Nagyon sok minden zajlott körülöttem akkoriban. Elég későn, 2008-ban, harminckilenc évesen lettem anya. A gyerek és a társulat, a család és a munka egyszerre elképesztő felelősséggel járt, mindkettő két teljes embert kívánó szerep, ez a helyzet pedig elkezdett felőrölni, és a NER 2010-es megalakulásával tetőzött be igazán, amikor minden megváltozott. Elkezdődött egy nagyon másfajta gondolkodás, egy másfajta közeg kiépülése. A független szférában a kultúrpolitikai változások hatására sok minden átalakult, egyre több nehézséggel találtuk szemben magunkat,

megéreztük, mennyire kiszolgáltatott a helyzetünk a politikai akarat függvényében. A döntések egyik napról a másikra születtek a szakma bevonása nélkül.

Bábfigurának éreztük magunkat, engem pedig egyszerre csapott arcul az összes nehézség és az életközepi válság. Akkor csináltam ezt a szólót. Az a vágy, amit ebben a szövegben megfogalmaztam, ma is érvényes.” 

A helyzet nem sokat javult azóta

Bár a következő években szakmailag nagyon sikeres időszak következett az ő és a Tünet Együttes életében is, amelyekből megszülethetett többek között a Sóvirág, Az éjszaka csodái című előadás és A létezés eufóriája díjnyertes dokumentumfilm is, ennek megvolt a maga ára. „Belekattantam a saját maximalizmusomba.

A frusztrációra és bizonyos kudarcokra még több munkával válaszoltam, aminek még több elkeseredett küzdelem és a teljes önkiszipolyozás lett az eredménye.

A film elkészítése iszonyatos terhet jelentett a társulat és a család mellett. Nagyon sok szempontból túlvállaltam magam. Ha valaki csinált már életében dokumentumfilmet, tudja, sokan akkor is rámennek, ha azon kívül semmi mást nem csinálnak. Négyéves munkafolyamat volt, amelyben nemcsak rendezőként, szereplőként, de producerként is részt vettem. Keserves küzdelem volt a pénzt előteremteni rá.”

Összeszorult szívvel hallgatom, mert az világosan látszik, hogy milyen pokoli nehéz út vezetett a döntéséig, miközben bizonyos értelemben végre megkönnyebbült.

„Hosszú agónia előzte meg a Küldés gomb megnyomását. Ha úgy vesszük, ez már a gyógyulás, a laza lélek felé tartó út jele.

Meg kellett értenem, hogy fel kell adnom az eddigi életem, mert ez így engem tönkretesz.”

Az utolsó csepp

Amikor arról kérdezem, volt-e egy konkrét utolsó csepp a pohárban, ami a búcsúra késztette, vagy egyszer csak a felismeréssel ébredt fel, hogy elég, felidézi, hogy egy évvel ezelőtt mutatták be a Jurányiban a Nothing personalt, amiben beszélni kezdett arról, mi is zajlik benne. „Az évek alatt állandóan egy megoldást kereső, kemény, túlélő, küzdő üzemmódba kapcsoltam, ezáltal egy csomó mindent lezártam, de sok mindenről nem is voltam képes beszélni. Arról, hogy ez az egész mit tesz velem.”

Az előadásban összehívta a legeslegrégebbi alkotótársait, akik a pályája elejétől meghatározó szerepet töltöttek be az életében.

„Ez volt az első lépés ahhoz, hogy artikulálni tudjam azt, mi is van bennem, hogy egy másfajta úton induljak el, és meg tudjam hozni a döntést. Az a közeg és szellemiség, amit a Tünettel felépítettünk, az identitásommá vált.

Ezt letenni, azt mondani, hogy nincs többé, olyan, mint ha magamat is megölném. Nehéz és hosszú folyamat volt idáig eljutni.”

Nem tudom nem feltenni a kérdést, hogy teljes csendre vágyik-e, minden munkát maga mögött akar hagyni, vagy a kulturális szcéna az, amitől el akar távolodni.

Feltételek híján

Azt feleli, hogy elsősorban a vezető szereptől kell hátralépnie. Ahogy a levelében is megfogalmazza, nem akar munkáltató lenni, nem akar felelősséget vállalni, mert a saját maximalizmusából fakadóan nem tud megfelelni ennek a szerepnek.

„Nem akarok a független előadó-művészeti szcénában előadást létrehozni, mert ahhoz nekem kéne minden körülményt megteremteni hozzá.

Nem alkotni nincs kedvem, hanem ahhoz nincs erőm, hogy minden feltételt előteremtsek.

Amikor nekiállok egy előadásnak, egy három hónapos munkafolyamatba kezdek bele, de ehhez semmilyen körülmény nem adott. Nincsenek szakemberek, az előadóművészek nagyon nehéz helyzetben vannak, rengetegen hagyták el az országot, a táncosok közül, aki tehette, már nincs itt. A befogadóhelyek is óriási bajban vannak, nem tudják megfizetni az előadásokat, nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani, persze tisztelet a kivételnek.

Megteremted, létrehozod, aztán mégsem tudod játszani.

Megváltozott a kommunikáció, és ebbe a social media által uralt világba is nagyon nehezen illeszkedem. Én azokat a közösségi dolgokat szeretem, amikor egy térben vagyunk, és személyesen érzékeljük egymást. Tavaly februárban volt az utolsó bemutatóm, nyáron dramaturgként vettem részt a Tünet egyik szabadtéri előadásában, azt nagyon élveztem. Ha ér egy felkérés, ahol rendezőként, alkotóként, előadóként lehetek jelen, abban nagyon szívesen részt veszek. Azzal szeretnék foglalkozni, ami a művészetről szól, azzal viszont nem, ami minden egyébről.”

Amikor a beszélgetésünk végén felteszem neki a kérdést, hogy volt-e olyan reakció, ami meglepte, elárulja, hogy nemcsak meglepte, de nagyon megindította, mennyien reagáltak a Tünet Együttes búcsújára. Mint mondja, közel egy éve csendben van bizonyos értelemben, nem gondolta, hogy ez bárkinek feltűnt volna, sőt abban sem volt biztos, hogy ma Magyarországon hírnek számít egy független társulat felbomlása. Elszorult torokkal vallja be, hogy a köszönetnyilvánítás nem az erőssége, de ez egy kitűnő alkalom arra, hogy mindenkinek – munkatársaknak, nézőknek, bárkinek, aki valamilyen módon kapcsolódott a Tünet Együtteshez – megköszönje az elmúlt húsz évet.

Erőn felül

„A fontos partnerekkel, a befogadóhelyek igazgatóival, más szakmabeliekkel, kollégákkal társulatvezetőkkel is leültem beszélgetni, mielőtt kiküldtük volna a levelet, hosszú beszélgetéssorozat előzte meg mindezt. Megrendítő volt látni, hogy mennyire szörnyű állapotban van mindenki. Volt, aki elsírta magát. Azért, mert ugyanebben van, de olyan felelősséget érez vagy annyira fogja még az a dolog, amiben benne van, hogy nem képes otthagyni, pedig tönkremegy benne. Volt, aki kerek perec kijelentette, hogy irigyel.

Rengetegen cipeljük erőnkön felül is a hitet és meggyőződést, miközben a rendszer foglyai vagyunk.

Azt kellett felismernem, hogy már nem érzem a döntéseim szabadságát, hogy egy marionettfigura vagyok egy bábjátékban. Ezzel a búcsúval viszont mégis a kezembe vehettem a gyeplőt. A jövő pedig hoz, amit hoz.”

(Kurucz Adri a Sóvirág című előadásról és A létezés eufóriája díjnyertes filmről szóló írását itt olvashatjátok, Tóth Flóra beszámolóját a Burok – a táguló idő összehúzódásai című előadásról itt találjátok.)

Kiemelt kép: Dusa Gábor

Krajnyik Cintia