Csepelyi Adrienn: Nekem nem otthonom az ostorcsattogás
Gondolatok a státusztörvény-tüntetés másnapján
Könnygázt is bevetettek a státusztörvény ellen tüntetőkkel szemben Budapesten, Gulyás Gergely szerint a pedagógusokat megbéklyózó törvény elfogadása esetén felmondani készülő mintegy négyezer tanár csak a teljes létszám három százaléka, a miniszterelnök pedig mindeközben a magyar szakképzés fontosságáról és a tanulmányi átlag javulásáról beszél a Szakma Sztár Fesztiválon, és ostorcsattogtatós videót posztol csikósokkal a hivatalos Facebook-oldalán, „Ezért jobb a békesség” kommentárral. A miniszterelnök beszédében a szakképzésben résztvevő diákok tömege előtt elmondja: „Csak itt vagy otthon. Csak ez a te hazád.” A hétfői tüntetést kiváltó törvénytervezetről Jocó bácsi ITT írt részletesen. Az előbbiek kapcsán kavargó gondolatait pedig Csepelyi Adrienn osztja meg veletek.
–
„Békót tettem kis pej lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára?”
„Fiam, rajzolni nem tudni kell, hanem szeretni” – mondta egyszer a drága Krutilla tanár úr, miután végtelennek tűnő másodperceken át figyelte, amint kínkeserves mozdulatokkal igyekszem leutánozni a padomon heverő alma formáját a rajzlapon.
Dermedten néztem fel rá, valami olyasmit motyogva, hogy szeretnék én, ha tudnék. Ő szelíd mosollyal ingatta a fejét, közelebb lépett, és megfogta a kezemet.
Reszkettem, pedig semmi félelmetes nem volt ebben a fogásban, legfeljebb csak gondoskodás és egy művész kezének lágysága. Nem Krutilla tanár úrtól féltem, hanem attól, hogy most kiderült: én nem tudok tisztességes almát rajzolni. Érzem, hogy ott az alma valahol a képzeletemben, az inak, izmok és idegek között bujkál, de nem képes valóssággá válni, alkalmatlan vagyok arra, hogy megszülessen.
Krutilla tanár úr pedig finoman vezetni kezdte a kezemet, és kört írt le a még mindig görcsösen szorított ceruzámmal. Aztán még egyet és még egyet, egyre nagyobb lendülettel körözött a rajzlap fölött, én pedig soha nem feledem azt a rémületet, amivel az egyre sokasodó tökéletlen köröket figyeltem.
Hogy fogom én ezt kiradírozni? Hogy lesz ebből valaha is alma? A sírás kerülgetett, pedig szegény Krutilla tanár úr életében nem emelte fel a hangját a tanteremben – ellentétben velem, igaz, legalább nem az ő óráján.
Amikor elengedte a kezemet, az már egy másik ember keze volt. Mert néztem a csupavonal, gömbszerű, élő formát a rajzlapon, és megértettem. Krutilla tanár úr néhány másodperc alatt megtanította a legfontosabb dolgot, amit valaha is az életről tanultam: „fiam, rajzolni nem tudni kell, hanem szeretni”.
Előbb persze az érzés volt meg, hogy most valami rettentően fontos történt, s csak később jött a felismerés, hogy pontosan mit is kaptam a fokozatosan felszabaduló köröktől. Ha behunyom a szemem, máig előttem van a mustárszín grafitceruza az ujjaim közt, az agyonradírozott rajzlap, amire egyetlen épkézláb kört nem bírtam addig lerajzolni a rettegéstől, hogy nem lesz jó, nem lesz szép, nem lesz tökéletes.
Emlékszem arra, ahogyan körről körre enyhült a rettegés, és ahogyan kívül kerültem végre a saját gondolataimon, bele egyenest a grafitszürke keletkezésbe. Ha úgy tetszik: az akarásból ekkor, ebben a varázslatos pillanatban lett egy életre szeretés.
József Attilával szólva addig „Büszke nyomorúlt voltam én! Ma már belátom, csak a csökönyös szamár büszke, amikor szaggatja az ostor” – ha hagytam is magam később szaggatni az életben, előbb-utóbb abbahagytam a görcsös radírozgatást, és arra mentem, ahol szabad körözni, szabad szeretni a rajzolást. Az alkotást. Az életet.
Ahol gyengéden megfogják a kezem és vezetik, s aztán ugyanolyan könnyedén engedik el, ha már egyedül is megy. Ahol előbb tudják, hogy egyedül is menni fog, mint én magam. Ahol nem béklyó vár, hanem friss, tiszta rajzlapok és puha grafit, amivel öröm az alkotás.
Krutilla tanár úr ezzel azt is megmutatta nekem, milyen a jó tanítás: mert akármelyik tanárom, akire meleg szívvel emlékszem vissza (és milyen hálás vagyok, hogy ilyen sok van!), lényegében ugyanígy tett. És ahányan, annyiféle módon. A lényeg mégis mindig ugyanaz volt:
„Fiam, rajzolni nem tudni kell, hanem szeretni.”
„Békót tettem kis pej lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára?”
– szól a régi csikósdal. A rossz csikós dala. A jó csikós repül a lovával, nem ostorozza, nem béklyózza. A kezem se hallgatott rám, míg csak akartam, de nem szerettem, amit csinálok. Béklyó nélkül hallgat csak a szóra. És akkor is csak a bölcsre.
Nekem nem otthonom az ostorcsattogás.
Nem akarok suhintások között boldogulni, örvendezve, ha ezúttal elkerült a bőrszíj, szorongva, mi van, ha holnap én kerülök ismét az útjába. Nekem nem hazám a félelem. Sem az enyém, sem a másé. Mert ahol ma valaki fél, ott holnap másnak is oka lesz félni.
Nekem nem államformám a könnygáz, az én országomat nem kerítés és nem is kordon határolja.
Az én hazám egyszerű vonalakból rajzolódik ki: vonalakból, amelyeket törődő tanárkezek segítenek megrajzolni. Tanárkezek, amik addig fognak, míg elhiszed, hogy magadtól is megy majd. Tanárkezek, amiket senki nem akar megbéklyózni.
Ostorcsattogás? Ugyan. Kérdezzétek Nagy Lászlót:
„Szánnal repülnek, öröm nézni a lovakat:
nyakuk, mint sarló hajlik, a szemük villogat.
Dísz ilyenkor az ostor, bőrükhöz nem is ér,
nem ostor hajtja őket, hanem a sűrü vér.”
Kiemelt kép: Dián Ákos
