A szakkör kifogyott, napközis tanár meg nem is volt – kezdhetnénk a klasszikus idézet kifacsarásával a beszámolót a jelenlegi iskolai helyzetről, ha viccelni szeretnénk azzal, ami nehéz. De ez sajnos kicsit sem vicces. Pedig a státusztörvény okozta esetleges (?) fennakadások és felmondások egy része még csak ezután jön.
A lemondás kiállás az igazságért, a gyerekekért és a jövőért, nem pedig cserben hagyás. És ezt a gyerekek is megerősítették Jocó bácsinak.
„Szabadon szeretnénk lélegezni. De nekünk már csak oxigénmaszk jutott, amit próbálunk a gyerekekre erősíteni, mint a zuhanó repülőn, csak fogynak a tartalékok, és vészesen közelítünk a föld felé” – írja Anna Eszter a hazai közhangulatról.
„A rabszolgának nincs önrendelkezési joga, azt teszi, amire a gazdája utasítja, és nem rendelkezik a saját magánéletével sem, abba is beleszólhat az ura.” A pedagógusok az ókori Görögországban rabszolgák voltak, a gyerekeket kísérgették. Habár ezt ma már csak kevesen tudják, a tanárokkal való bánásmód megidézi az elfeledett jelentést. A minap elfogadott státusztörvényt elemzi szakértő szerzőnk:
A bosszútörvénynek is nevezett státusztörvényt 134 igen és 60 nem szavazattal, tartózkodás nélkül megszavazta az Országgyűlés. Dián Dóri beszámolója a Legyünk mi a változás! című tiltakozó eseményről, ahol érthető módon nem csak a szakadó eső miatt volt síri a hangulat.
Idilli jelenetek, sok nevetés, igazi tábori hangulat, mégis ott lappang a kimondatlan kérdés: lehet, hogy ez volt az utolsó?
Vannak, akik azt gondolják, hogy a pedagógusok ügye őket nem érinti, mert nincs iskolás gyerekük. Mások a saját bőrükön is tapasztalják a problémák egy részét, de nem tudják, mit lehetne tenni. Utánajártunk, hogy szülőként merre lehet indulni, ha szeretnénk valamit tenni az oktatás jövőjéért.
„Az, akinek értünk kellene kiállnia, ellenünk dolgozik, a kenyéradói véleményét fújja. És elmondja, hogy minden mennyire szuper lesz, miközben tudjuk, hogy csak rosszabbodik a helyzet” – Jocó bácsi újfent kiakadt, és joggal.
„Be kellene fejezni azt, hogy mi tartjuk a hátunkon az egészet, mindig megmentjük a rendszert a végtől a gyerekek miatt, miközben nekik ártunk ezzel a legtöbbet” – fájdalmas felismeréseket és még több bizonytalanságot hozott a státusztörvény lebegtetése.
Az én hazám egyszerű vonalakból rajzolódik ki: vonalakból, amelyeket törődő tanárkezek segítenek megrajzolni. Tanárkezek, amik addig fognak, míg elhiszed, hogy magadtól is megy. Tanárkezek, amiket senki nem akar megbéklyózni.