„Az nem feltétlenül kapcsolat, hogy egy tető alatt élünk” — Erős gondolatok a Lélektani határ évadzárójából

–

Az a bizonyos sérült gyerek

„A sémák gyakorlatilag a gondolkodásunk alapegységei, amelyek gyerekkorban, legkésőbb serdülőkorban kialakulnak” — kezdte egy kis fogalomtisztázással Vágyi Petra – „hiszen minden gyerek értelmezi azt, ami vele történik”.

A sématerápiás gondolkodási rendszer öt alapszükségletet jelöl ki – ezek a kapcsolati szükséglet; az autonómia és teljesítőképesség; a spontaneitás és játék; a keretek és határok; valamint az érzések szabad kifejezése iránt szükséglet. A sémák olyan történések mentén alakulnak ki, amikor ezek az alapvető szükségleteink sérülnek. A sémák valójában mély meggyőződések, hidelmek önmagunkról és másokkal való kapcsolatainkról, amelyeket kétségbevonhatatlanul igaznak élünk meg.

„A séma tehát egy tudásbuborék ezekről a helyzetekről, és ezt használjuk majd felnőttként“ – mondja Vágyi. 

Ám ez félre tudja vinni a dolgokat, hiszen egy gyerek teljesen máshogy él meg adott helyzeteket, mint egy felnőtt. 

Vágyi szerint ez már eleve torzítást hordoz magában, hiszen egy gyerek nem feltétlenül látja a kontextust, a mögöttes dolgokat, mert még kicsi, nem érti. Ami miatt még maladaptív vagy félrevivő lehet egy séma, hogy lehet, hogy abban a szituációban, amikor keletkezett, egy szülő vagy egy számunkra fontos másik ember reakciója nem volt helyénvaló. Ez könnyen félreviheti azt, hogy miként fogunk majd értelmezni egy adott szituációt vagy kapcsolati történést a későbbiekben.

„Sírás lesz a vége!”

Sokunknak ismerősen csenghet ez a klasszikus mondat, ami magában hordozza az alaphozzáállást, hogy aminek sírás a vége, az nem jó, azt abba kell hagyni, abból ki kell szállni. Vágyi szerint például ezért sem jó, amikor egy szülő úgy tereli el a gyereke figyelmét a szomorúságról, veszteségről, hogy meglepetést ad neki, megajándékozza.

„Ebben van jó szándék, de közben

a veszteség az életnek egy abszolút természetes velejárója. Bármikor bármi történhet, mindig van valami, amit elveszítünk, ami megváltozik, és nem lehet úgy, mint korábban. Ha ezt megspóroljuk a gyerekünknek, azzal azt üzenjük, mintha veszélyes lenne szomorúnak lenni, vagy fájdalmat érezni, mintha azt nem lehetne kibírni, kommunikálni.

Ez nagyon félre tud vinni” – fejti ki Vágyi. 

De hogy is néznek ki a sémák a gyakorlatban? 

Néhány alapszükséglethez kötve Vágyi konkrétabb példát is megoszt.

„A szeretet szükséglet az egyik legkoraibb. Ha ez sebződik, és elutasítottságot, el nem fogadottságot él meg egy gyerek bármi miatt, akkor ezt ő értelmezheti úgy, hogy ő biztos nem elég, ezért nem fogadják el vagy ezért utasítják el. Értelmezheti úgy, hogy itt valami baj lesz, és bántás lesz a vége, és akkor ez egy bizalmatlanság, abúzus séma. Értelmezheti úgy is, hogy teljesen magára maradt, ez pedig egy érzelmi deprivációs séma. Egy másik szükséglet az autonómia, hogy megtapasztaljuk azt, hogy alkalmasak, ügyesek, tehetségesek vagyunk, érdemes próbálkoznunk. Ha ez sebződik, akkor ez például egy kudarcra ítéltség séma, mert azt gondoljuk, hogy ez vagy az biztos, hogy nem sikerülhet, esélytelen” – sorolja a pszichológus. – „Ugyanennek a teljesítőképesség szükségletnek a sebződése egy dependencia-inkompetencia, ahol azt gondolom, hogy én ezt egyedül nem fogom tudni megoldani, nem leszek rá képes, vagy van a veszélyeztetettség-sérülékenység, amikor azt gondolom, hogy minden annyira veszélyes, bármikor baj történhet, ezért nagyon kell vigyázni.”

Ezek a példák jól mutatják, milyen hosszú távú kapcsolati és kommunikációs csapdákba kerülhet az ember a sémák mentén, és ezen a ponton kanyarodik rá a beszélgetés a különböző, kapcsolódó párkapcsolati szituációkra. 

Sémák a párkapcsolatainkban

Vágyi azt mondja, hogy ezek a sémák abszolút meghatározhatják, milyen típusú partnert találunk majd vonzónak, érdekesnek vagy izgalmasnak, ugyanis az ember úgy van összerakva, hogy az vonzó, ami ismerős, és így könnyű a megszokott módon kezelni bizonyos embereket, helyzeteket, pedig – ahogy ez már korábban is szóba került – felnőttként ez igencsak hátráltató tud lenni. 

„Amik gyerekkorban szükségszerűek, felnőttként visszaüthetnek” – figyelmeztet Vágyi. – „Az egyik leggyakoribb példa az önalávető stratégia.

Ha felnőttként mindig alámegyek a másiknak, de a másik ember nem tudja, hogy ez nekem nem jó, akkor ő hiheti azt, hogy nekem ez így jó, így fog hozzám kapcsolódni, de ezáltal kihasznál, vagy határátlépővé válik akaratán kívül.”

Az is felmerült a beszélgetés során, hogy egy párkapcsolat hossza kívülről nézve a megítélését is befolyásolhatja, tehát ha két ember hosszú ideig együtt van, arra a külvilág sikersztoriként tekinthet. Holott Vágyi szerint egy kapcsolatban való bennragadás is lehet sémavezérelt működés, ugyanúgy, ahogy egy válás vagy szakítás pedig jöhet egy egészséges, felnőtt módba való váltás eredményeként, egy nagyon érett döntésből.

„Nem feltétlenül az a kapcsolat, hogy egy tető alatt élünk, vagy hogy házasok vagyunk. Pszichológiai szempontból nézve az a kapcsolat, mikor két ember lelkületében kapcsolódik egymáshoz, érzékenyen figyelünk a másikra, és megtanuljuk a másikat úgy szeretni, ahogy számára a legjobb” – mondja a szakértő. –

„Gyakori melléfogás azt gondolni, hogy ami nekem a legjobb, ahogy mi szeretnénk, hogy szeressenek minket, az a másiknak is ugyanaz. De ez nem így működik.”

Vágyi szerint ha valóban meg akarjuk ismerni a másikat, ahhoz rengeteg beszélgetésre van szükség, például elmondani, miért reagálunk valamire különösen érzékenyen, mi az, ami nekünk jólesik, mi az, ami nem, és ennek mi az előtörténete. Amennyiben a másik ezt be tudja fogadni, akkor nem kezdi el azt mondani, hogy ez nem logikus, vagy ezen felül kell már emelkedni, túl kellene lenni, mert úgy nincs kapcsolódás, csak két külön világ. 

„A kapcsolat pszichológiai szempontból az, amikor nyitottak vagyunk, és kíváncsiak a másikra, a működésére, a történetére. Így gyakorlatilag tanuljuk egymást egy életen keresztül, sőt, akár gyógyíthatjuk is” – osztja meg velünk Vágyi.

Megcsalás és önismeret

Sokan tekintenek úgy a hűtlenségre, mint a legnagyobb árulásra, amit nem lehet megemészteni, ami az a bizonyos utolsó csepp. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a megcsalás rengeteg esetben sokkal inkább tünet, mint ok. 

„Nem feltétlenül egy rossz kapcsolatban történik megcsalás. Egy boldog, vagy viszonylag boldognak mondott kapcsolatban is ugyanúgy megtörténhet” – mondja Vágyi. – „Ha ilyesmi történik, abból akár tanulhat is a pár, mert ha fel tudják dolgozni, meg tudják beszélni együtt, akkor megtanulhatnak egymásról valamit, például az addig ismeretlen szükségletekikről, vagy hiányaikról.”

Ha így nézzük, kimondottan nagy lépés lehet az önismeretben egy megcsalás hátterének felgöngyölítése, sőt, Vágyi szerint egy ilyen kapcsolat fejlődési potenciált is mutathat, hiszen bővül annak a repertoárja, hogy hogyan szerethetjük egymást jól. 

Egy megcsalásos történet abban is segíthet, hogy az ember tisztába kerüljön azzal, mi a különbség szükséglet, vágy és akarat között.

Vagy ha megjelenik a kísértés, el lehet gondolkodni azon, hogy pontosan mi lehet a hátterében, akár meg is lehet beszélni a partnerrel, hogy milyen érzések, gondolatok, fantáziák jelentek meg, és így a megcsalás helyett inkább együtt fejlődhet, alakulhat a pár, ami izgalmas, új fejezetet is jelenthet.

Vágyi azt mondja, hogy „az egy lehetőség a párkapcsolatnak, a megújulásának vagy a frissülésének, hogy beengedünk olyan dolgokat, amiket korábban nem.” De persze ez csak akkor fejlődés, ha konszenzuális alapon történik. 

„Ha egy kapcsolatban növekedni tudunk, kinyílunk és stabillá válunk, azaz a boldog gyerek részünk megjelenik, az a hiteles jele annak, hogy jól szeretnek bennünket” – hangzik el a beszélgetésben. – „Ha erősebb az egészséges felnőtt részünk, akkor a bennünk lévő sebzett gyerekkel is képesek vagyunk elfogadó módon kapcsolódni, amitől a bennünk lévő egészséges felnőtt is erősebb, stabilabb és magabiztosabb lesz. Gyakorlatilag ez a fajta kapcsolódás segíti majd azt, hogy a saját életemben, vagy akár egy párkapcsolatban is autentikusan legyek jelen a saját gyerekrészemmel együtt.”

Szabó Anna Eszter