–

Olykor nem képes olyan dolgot kitalálni a képzelet, ami felülmúlhatná a valóság borzalmait

Engelman Lívia még csak tizennégy éves volt, amikor 1938-ban itthon egyre nagyobb méreteket öltött a zsidóüldözés. „A holokauszt nem a tettekkel kezdődött – hanem a szavakkal” – írja. Az idilli bonyhádi gyerekkor pedig akkor ért végleg véget, amikor őt és családját deportálták. „Nem retteghet a legrosszabbtól, aki még elképzelni sem tudja” – az édesanyját, öccsét és egy húgát rögtön Auschwitzba érkezésükkor megölték.

– Miféle gyár az ott? – kérdeztem az egyik rabtársnőmet, aki már korábban a táborba érkezett. – Mit csinálnak ott? Mi ez a rettenetes szag?

– Ott égetik el a családodat – mondta. – A szüleidet meg a testvéreidet. Elégetik őket.

[…]

– Neked elment az eszed! – mondtam. Miféle beszéd ez? Lehetetlen. Ez nem lehet igaz.

Lilynek azonban hamar rá kellett jönnie, hogy a földi pokolban minden, amit korábban a világról, annak működéséről és az emberekről tudott, értelmét vesztette. „Annyi minden volt, amit azon az első napon még nem hittem el, vagy nem értettem meg. Képtelenség volt felfogni. Semminek nem volt értelme.” Egy feladat maradt hát: túlélni, hogy teljesítse az apjának tett utolsó ígéretét, és vigyázhasson életben maradt húgaira.

A kötetben részletesen mesél a vele történt borzalmakról: a haláltáborról, az erőteltetett menetről és a felszabadulásáról is. Minden mondata csontig hatol. Az ember sokszor inkább elkapná a pillantását, de nem teheti meg.

Lily nem engedi, nem engedheti. Épp ez a lényege az egésznek: hogy amikor már ő sem lesz, mi még akkor is emlékezzünk a szavaira. De ahogy a túlélők jó része, Lily sem beszélt sokáig a vele történtekről – még a gyerekeinek sem, még akkor sem, amikor a karján lévő tetoválásról kérdezték. De a dédunokájában hallgatóságra lelt, és végre annyi évtized után ő maga is készen állt mesélni – ezzel pedig új életcélt talált. Kilencvenhét év ide vagy oda, Lily a TikTokon beszél az új generációnak a holokausztról, előadásokat tart, és csak mesél és mesél, megállíthatatlanul. Nem véletlenül… Annak idején, amikor elhagyta Auschwitzot, megfogadta: ha túléli a tábort, mindenkinek elmondja az igazságot arról, ami velük történt. Most pedig elérkezett az ideje. 

„Ha nem emlékezünk, nem változtathatjuk meg a jövőt”

Az elmúlt években szinte egymás után jelentek meg a holokauszttúlélők visszaemlékezései – Lily Ebert pedig az egyik utolsó közülük, akitől személyesen hallhatjuk a történetét. Ezek a kötetek ugyanis szinte az utolsó órában születnek. A kilencvenes éveikben járó túlélők fájdalmas áldozata árán, akik napról napra visszarepítik magukat életük legborzasztóbb időszakába, amikor annyi félelem és halál vette őket körül. Ám ennek ellenére mesélnek; tisztában vannak vele ugyanis, hogy nem szabad veszni hagyni a történeteiket. Azzal ugyanis, ha szembesítik az utánuk következő generációkat a holokauszt rémtetteivel, talán azt is megakadályozzák, hogy hasonló borzalmak újra megtörténhessenek. Ennek ellenére egy holokauszttúlélő könyvét nem csupán azért olvassa az ember, hogy pontosabb képet kapjon a történelem egyik legsötétebb időszakáról, hanem a benne rejlő remény miatt.

Azért, hogy megtanulja, mi segít a legborzasztóbb tragédiák után is felállni: élni, szeretni és hinni az emberiségben.

A remény a szeretetkapcsolatainkban lakik – épp ezért a reményt mindenkiből kiirtani nem lehet

Több túlélő kötetét olvasva – legyen szó akár a világhírű Edith Eva Eger bestselleréről vagy a világ legboldogabb embereként emlegetett, százegy éves korában, októberben elhunyt Eddie Jaku történetéről –, mindben az érdekelt, mi segítette őket ebben. Mi tesz egyes embereket képessé a túlélésre olyan helyzetekben, amelyekben ez egyáltalán nem magától értetődő, míg másokat nem? Amellett, hogy ezekben az emberekben – Lily Ebertet is beleértve – mind elképesztő a mentális erő, maguk mellett tudhattak valakit, aki miatt nem adhatták fel.

„Hogy a rend még itt, a földi világban helyreálljon” – Erre tanít minket Andersen és az ő kis gyufaáruslánya

Kult – 2021. december 3. – BG

 

Az emberi kapcsolataik adtak célt nekik a mindennapokban, és segítettek megőrizni az emberségüket és az emberiségbe vetett hitüket – és segítettek nekik a feldolgozásban is. Ahogy Orvos-Tóth Noémi fogalmaz mindig: a kapcsolatainkban sérülünk, de a kapcsolatainkban is gyógyulunk.

„Ha segíteni tudtál valakin, amikor maga alatt volt, ha láttad, hogy veszélyben van és mindent megtettél érte, amit csak lehet, akkor ez téged is életben tartott. Mert ez azt jelentette, hogy nem fogtak ki rajtad. Ha valaki feladta az emberségét, akkor a nácik győztek. Ma már tudom, hogy a legrosszabb helyzetből is lehet kiút – egy pillanat alatt megváltozhat minden. És ez nem a mi kezünkben van. Lehet jó, lehet rossz. De ha az ember nem adja fel, ha még van benne élet, akkor van esélye a túlélésre.” Erre tanít minket Lily Ebert csodálatos könyve. 

Filákovity Radojka

Lily Ebert – Dov Forman: Lily fogadalma. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021