„Auschwitzban nem volt múlt, nem volt jövő, csak az életben maradás számított” – Elolvastuk a világ legboldogabb emberének könyvét

–

172338 – ez a szám a mai napig kivehető Eddie Jaku bal karján, az őt ért borzalmak mementójaként

Amikor Auschwitzban felvarrták rá, a hazájának végérvényesen megszűnt Abraham Jakubowicznak lenni; a szám ettől kezdve egy ellenséget jelölt csupán, akit likvidálni kell. A családjából szinte mindenkit kivégeztek, mindent elvesztett, amiért addig élt. Az őt ért borzalmak számunkra ép ésszel felfoghatatlanok, ahogy az is, hogy mindezek után hogyan nevezheti magát ma „a világ legboldogabb emberének”.

Lehet-e egy ember boldog, ha ilyen súlyos traumákat cipel? Hogyan fertőz a gyűlölet? Hogyan tudunk gyógyulni annyi fájdalomból és veszteségből? És milyen felelőssége van a túlélőknek?

Eddie Jaku egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ a kötetében, amely így sokkal több puszta visszaemlékezésnél, és amely most, ebben a traumatikus helyzetben, amiben közösen vagyunk, sokkal többet is nyújt egy torokszorító történetnél.

Eddie Jaku Lipcsében született, és büszke német állampolgárnak vallotta magát. A németsége sokáig többet jelentett számára, mint a zsidósága. Még akkor is, ha a hazájában egyre jobban eluralkodó antiszemitizmus miatt úgy végezhette csak el a tanulmányait, ha öt évig álnéven, a családjától távol volt. Az ország, amitől mindent megkapott, idővel mindent el is vett tőle.  

1938. november 9-én hazatért a bentlakásos iskolából, a családját azonban nem találta már az otthonukban – elrejtőztek

Eddie az úttól kifáradva nyugovóra tért, majd hajnalban arra ébredt, hogy tíz náci tört be a házukba, kirángatták őt az ágyból, válogatott borzalmakat műveltek vele, a földdel tették egyenlővé a család kétszázéves otthonát, őt pedig az első koncentrációs táborába hurcolták. Akkor még nem tudta, hogy a kristályéjszaka, amelyen betörték a zsidó kereskedők kirakatait, kifosztották a boltjaikat, felgyújtották a zsinagógáikat és otthonaikat, csak a kezdete volt csak egy sokkal szörnyűbb rémálomnak, aminek következményeként végül ő maga is Auschwitzba került.

Mi segít túlélni a következő napot?

„Drótra menni” – így nevezték a rabok egymás között azt a jelenséget, amikor valaki úgy vetett véget az életének, hogy a haláltábort körbevevő, árammal töltött szögesdrótnak rohant. Sokak számára ez volt az utolsó szalmaszál, ami a méltóságukhoz kötötte őket; így őrizték meg a döntés jogát az életük felett, és tagadták meg a náciktól azt az örömöt, hogy megölhetik őket. Legmélyebb elkeseredésében Eddie is azt tervezte, hogy így vet véget az életének.

Végül a barátja akadályozta meg, hogy meg is tegye. Ez a fontos barátság jelentette számára a kapaszkodót a sok borzalom közepette, a családot, a menedéket és az utolsó reménységet.

„Néhány hétig el lehet élni élelem nélkül, néhány napig víz nélkül is, de remény nélkül, hit nélkül a többi emberben? Anélkül vége, összetörik az ember. Így éltük tehát túl. A barátság, az együttműködés segítségével. A reménnyel.”

Az emberséges gesztusok, a kedvesség ereje segítette őt megtartani a lehető legkilátástalanabb helyzetekben, amikor annyi halál vette körül. „Auschwitzban nem volt múlt, nem volt jövő, csak az életben maradás számított. Az embernek alkalmazkodnia kellett a fura élethez ebben a földi pokolban – különben nem élte túl.”

Megérteni a gyűlölet természetét

Egy nap egy kisgyerek azt mondta Eddie-nek Auschwitzban, ha megnő, kutya akar lenni, mert a nácik olyan kedvesen bánnak a kutyáikkal.

Vajon mi szítja fel az agressziót, a határtalan gyűlöletet az emberekben úgy, hogy azok teljesen elveszítsék a szolidaritásukat, az emberségüket? Hogyan válhatnak tömegek kegyetlen gyilkológépezetté? Mi készteti a szomszédokat, barátokat, kollégákat, hogy egymás ellen forduljanak? Eddie Jaku évtizedeken keresztül próbálta megválaszolni ezeket a kérdéseket.

„Még most sem tudom felfogni, miként történhetett meg, hogy azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam, együtt tanultam, együtt sportoltam, ilyen állatokká váltak. Hogyan változtathatta Hitler ellenséggé a barátainkat, hogyan csinálhatott zombikat a civilizált németekből? Hogyan lehet ilyen gyűlöletet gerjeszteni?”

Ennek a fajta elvakult gyűlöletnek a természetét, a kialakulásának a miértjeit megérteni az egyik legfontosabb feladatunk azért, hogy ne történhessenek meg hasonló borzalmak újra. Egy ponton Eddie választ is ad ezekre a húsbavágó kérdésekre: szerinte ugyanis a náci rezsim alatt egy német nem feltétlenül volt gonosz, csak gyenge és könnyen manipulálható.

„És ezek a gyenge emberek lassan, de biztosan elveszítették minden erkölcsi érzéküket, majd az emberségüket is. Olyanokká váltak, akik nyugodt lélekkel megkínoztak másokat, aztán szépen hazamentek a feleségükhöz és a gyerekeikhez. A saját szememmel láttam, hogy veszik el a gyerekeket az anyáktól, és csapják falhoz a fejüket. És mindezek után még képesek voltak enni, aludni!”

A borzalmak ellenére, amiket tapasztalt, és amiket ellene elkövettek, Eddie nem gyűlöli a fogvatartóit. A gyűlölet ugyanis betegség, amellyel nemcsak az ellenségünket pusztíthatjuk el, hanem közben saját magunkat is. Edith Eva Egerhez hasonlóan ő is úgy gondolja, a döntés, mint oly sok helyzetben, ebben az esetben is a mi kezünkben van. (Az ő könyvéről ITT írtam.)

„Az ember mindennap, sőt minden percben dönthet, hogyan fog cselekedni: lehet, hogy felvillanyoz vele egy ismeretlent, lehet, hogy megbántja. A választás könnyű. És ott áll mindenki előtt.”

Mit tanulunk ebből a kollektív traumából?

Eddie Jaku évtizedekig nem beszélt arról, ami vele történt, és szülőhazájába, Németországba sem tért vissza azóta, hogy megszökött a halálmenetből. Idővel jött rá: nem hallgathat; az egyetlen eszköze ugyanis, hogy megakadályozza az ehhez hasonló történeteket, ha elmeséli mindazt, amit átélt – még akkor is, ha elképzelhetetlenül fájdalmas sebeket tép fel vele.

„Nehéz elmesélnem mindezt. Néha nagyon is fájdalmas. De megkérdem magamtól: mi lesz, ha mi már mind nem leszünk? Mi lesz, ha az utolsó túlélők is elmennek? Akkor eltűnik a történelemből, ami velünk történt? Vagy emlékezni fognak ránk? Eljött az új generáció kora, a fiataloké, azoké, akik szenvedélyesen szeretnék jobbá tenni a világot. Nekik kell hallaniuk a mi fájdalmunkról, nekik kell megörökölniük tőlünk a reményt.”

És talán ez a legfontosabb: hogy a sok fájdalom, trauma és gyűlölet helyett a reményt örökítsük tovább. Semmi haszna ragaszkodni a dühünkhöz, az ugyanis félelmet szül, ami gyűlölethez vezet, az pedig halálhoz.

Az, ahogyan a megélt traumáinkat kezeljük, tőlünk függ. Tőlünk függ, hogy képesek vagyunk-e a sok fájdalmat növekedéssé fordítani, észre tudjuk-e még venni a boldogságot az életben? Mindez rajtunk áll.

Ez az utánunk következő generációk számára is kulcsfontosságú lehet.

„Vannak túlélők, akik folyton azt hajtogatják, hogy a világ rossz, hogy mindenkiben ott a gonosz. Ők nem lelnek szemernyi örömet sem az életben. Ezek az emberek sosem szabadultak fel. (…) Még nekem is sok-sok évbe telt, mire felismertem, hogy amíg csak félelmet, fájdalmat őrzök a szívemben, addig sosem leszek igazán szabad.”

A kapcsolatainkban gyógyulunk

A felszabadulása után – ahogy arról Edith Eva Eger is beszámolt – Eddie sokáig nem volt igazán szabad. Első gyermeke születése azonban mindent megváltoztatott számára, képessé vált újra az örömre.

Nemhiába, a traumáinkból, a fájdalmunkból ugyanis a kapcsolatainkban gyógyulunk.

Ahogy Eddie is írja:

„A legfontosabb, amit valaha megtanultam: annál, hogy valaki szeret, sosem érhetsz el többet.”

Akkor ígéretet tett arra, hogy új emberré válik, az életét annak szenteli, hogy jóvá tegye a kárt, amit a nácik okoztak a világnak, és minden egyes napját a lehető legjobban kihasználja: szeretni fog – feltétel nélkül –, kedves lesz és segítőkész másokkal – és nem veszíti el a derűjét. Az egyéni boldogságunk kulcsa ugyanis szerinte a mi kezünkben van, egyedül mi dönthetünk arról, használjuk-e.

Holokauszttúlélőként Eddie Jaku nemcsak annak élő tanúja, milyen borzalmakra képes az ember, hanem annak is, hogyan képes arra, hogy még a legsötétebb órákban is megőrizze magában a fényt. Történetét a holokausztban megélt borzalmak, a rengeteg halál és kétségbeesés ellenére hihetetlen életigenlés hatja át. Az ő könyve a remény könyve.

„A világon mindig vannak csodák, akkor is, amikor minden egészen reménytelennek tűnik. És amikor épp nincsenek, nekünk magunknak kell csodákat tenni. Egy egyszerű, kedves cselekedettel kihúzhatunk másokat a kétségbeesésből, és ezzel akár az életüket menthetjük meg. Ez pedig a legnagyobb csoda a világon.”

Libri Könyvkiadó, 2021

Filákovity Radojka

Viktor Frankl: Az élet értelméről című könyvéről is írtunk korábban, ITT olvashatod el

Kiemelt kép: Libri Könyvkiadó