–

Hogyan érhetnek fel az én hétköznapi gondjaim ahhoz, amit ez a nő átélt? – ez zakatolt a fejemben végig, amikor A döntést olvastam, és most is, ahogy Az ajándékot a kezembe vettem. Majd maga Edith Eva Eger válaszolta meg kérdést: nagyon is felérnek. Hiszen minden megélt tapasztalat, nehézség, amivel életünk során szembesülünk a miénk, így fontos, és máséval össze nem mérhető. 

„Egy haláltáborban tanultam meg élni”

A magyar származású Edith Eva Eger történetét ma már sokan ismerik: tizenhat éves volt, amikor a szüleivel és testvérével együtt Kassán marhavagonokba terelték. Pár héttel később megérkeztek Auschwitzba, ahol a szüleit már érkezésük napján megölték a gázkamrákban. Az első éjszakán a fiatal lányt arra kényszerítették, táncoljon annak a Josef Mengelének, aki néhány órával korábban a halálba küldte a szüleit. Edith Eva Egernek eszébe jutottak anyja szavai: „Senki sem veheti el tőled, amit a fejedbe raksz” – behunyta hát a szemét, visszavonult a saját belső világába, és táncolt.

Egész Auschwitzot így élte túl: a maga teremtette belső menedékhelyen, ahol szabad volt, és ahová vissza tudott vonulni a külvilág kegyetlensége elől.

A szabadság alapja ugyanis szerinte az erő, hogy dönteni tudunk, hogyan válaszolunk a reménytelenségre és a rémületre.

A fizikai és a több évtizedre rá következő mentális felszabadulásához vezető utat első könyvében, A döntésben írta meg, amiből kiderült: a szabadságának igazi pillanata nem az volt, amikor megmenekült a haláltáborból, hanem, amikor képes volt kilépni a múlt rabságából. Amikor végre meg tudott szabadulni a tűlélők bűntudatától, és, amikor meg tudta engedni önmagának, hogy ismét élvezhesse az életet.

Még a sebeinkből is tanulhatunk

„A döntés képessége mindannyiunkban megvan. Amikor a külvilágból semmi segítő vagy tápláló nem érkezik, az pontosan az a pillanat, amikor lehetőségünk van felfedezni, kik is vagyunk valójában. Nem az számít a leginkább, hogy mi történik, hanem, hogy mit kezdünk a tapasztalatainkkal” – írja már legújabb, Az ajándék című kötetében, ami mélyen emberi, felkavaró és inspiráló szembesítés azzal, hogyan vagyunk képesek saját magunkat börtönbe zárni.

Bűntudat, szégyen, merevség, ítélkezés, félelem, titkok, neheztelés, önfeladás, elkerülés – számtalan módon köthetjük gúzsba magunkat, sokszor észrevétlenül, hosszú-hosszú évekre.

Mástól várjuk a segítséget, a megoldást a problémáinkra, kívülre mutogatunk, a saját mentális börtönükből ugyanakkor senki más nem szabadíthat fel minket, csak mi magunk. 

Edit Eva Egert számtalanszor kérdezték arról, hogyan tudott megbocsátani a fogvatartóinak, akik megölték a szüleit, derékba törték az ifjúságát és az egészségét, és naponta kínozták, kizsigerelték őt. Olyan traumákat okoztak neki, amiket egy életen át cipel az ember. Az ő válasza mindig az volt, hogy harag helyett sajnálta ezeket az embereket. Hiszen ő maga felismerte, hogyan függetlenítheti magát a gyűlölettől fejben, hogy milyen megélésekre koncentrál még akkor is, amikor semmi más nem vette körül csak halál és pusztulás. Az őrei azonban nem tudtak megszabadulni a gyűlölettől. 

Út a szabadság felé 

Edith Eva Eger könyvét megélt tapasztalatai és szakmai tudása teszik hitelessé. A döntésben is megismert, és még jobban kibontott gondolatok mellett a páciensei történetei segítségével nyújt gyakorlati útmutatót ahhoz, hogyan élhetünk örömtelibb életet. Ahogy Az ajándékot olvasom, nem tudok szabadulni a gondolattól, hány és hány alkalommal választhattam volna én is másképp: hogy nem dédelgetem a haragomat, szeretettel reagálok mások frusztrációjára, még akkor is, ha nehéz. Nem marom magam a múlt miatt, nem hanyagolom magam, nem hazudok magamnak, hogy meglátom magamban is a jót, a szerethetőt, azt, ami egyedivé tesz. 

Persze ez nem történik varázsütésre. Önmagunk felszabadítása egy élet munkája. Rengeteg odafigyeléssel, állandó önreflexióval kikövezett, sokszor fájdalmas út. De ha már itt vagyunk, miért ne próbálnánk meg?

Most, amikor annyi mindenben korlátozva vagyunk, nehezen kapcsolódunk egymáshoz, annyi a bizonytalanság körülöttünk, a saját belső szabadságunk megteremtése fontosabb, mint bármikor. 

Ahogy Edith Eva Eger fogalmaz: „Nem tudjuk eltörölni a szenvedést, nem tudjuk megváltoztatni, ami történt – de dönthetünk úgy, hogy megtaláljuk az ajándékot az életünkben. Még a sebet is megtanulhatjuk értékelni.”

Öt életmentő gondolat a könyvből:

1. „A szabadságot egész életünkben gyakoroljuk – olyan döntés, amit naponta újra meg újra meg kell hoznunk. A szabadsághoz remény is kell. Annak tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, és kíváncsiság, hogy felfedezzük, mi történik aztán. A remény teszi lehetővé számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk.”

2.„Ha ellenállunk, és dühöngünk az ellen, amit átéltünk, a gyarapodásunkból és a gyógyulásunkból veszünk el. Ha viszont tudomásul vesszük a szörnyűséget, ami történik, megtalálhatjuk a legjobb utat, hogyan tudunk együtt élni vele.” 

3. „Az őszinteség azzal kezdődik, hogy megtanulsz önmagadnak igazat mondani.”

4. „Nem annak kedvéért bocsátunk meg, aki megsértett minket. Hanem magunkért, hogy ne legyünk többé a múlt áldozatai vagy rabjai, hogy ne cipeljük tovább a terhet, amiben semmi más nincs, csak fájdalom.”

5. „Nem állíthatom, hogy minden valamilyen okból történik, hogy az igazságtalanságnak és a szenvedésnek célja van. De azt állítom, hogy a fájdalom, a nehézség és a szenvedés olyan ajándékok, amelyek segítenek, hogy gyarapodjunk, tanuljunk, és azzá válhassunk, akiknek lennünk kell.”

Filákovity Radojka

Kiemelt kép forrása: Jordan Engle