Ónodi Adél: Nőnek lenni sok kiszolgáltatottsággal jár

–

Filákovity Radojka/WMN: Eredetileg nem ez lett volna az első kérdésem, de megütötte a fülem, ahogy a fotózás során azt mondtad, tudatos döntés, hogy nem viselsz sminket, ahogy az is, hogy milyen ruha van rajtad. Mit szerettél volna az interjúban üzenni a ruháddal, a megjelenéseddel?

Ónodi Adél: Nem olyan rég, december 31-én töltöttem be a 29-et, és azt hiszem, meghatározó életkorba léptem azzal kapcsolatban, mennyire szeretnék a továbbiakban engedni a kívülről érkező nyomásnak, amit a társadalomban a nőkre helyeznek a megjelenésükkel kapcsolatban. Ez alól ugyanis sokáig én sem tudtam függetleníteni magam. Huszonöt éves korom óta gondolkodom például azon, hogy botoxoltassak-e vagy betetessek-e hialuront, egy nő ugyanis ma nem öregedhet meg – és ez a teher a fiatalok vállát is nyomja, nem csak az idősebbekét.

Egy nőnek, bármilyen közegbe is lép be, megítélik a külsejét. Az interakciók során pedig sokszor a kinézetén van nagyobb fókusz ahelyett, hogy a valós személyisége, a képességei, a szaktudása, és végül, de nem utolsósorban a lelke kapna figyelmet. Az, hogy sok esetben egy darab húsként kezelnek pedig ugyanúgy tapasztalható a filmiparban, mint az ember hétköznapi kapcsolataiban.

Nemrég például az utcán összefutottam egy volt pasimmal, és az első mondata az volt, milyen jól nézek ki, és hogy nagyobb lett a mellem.

F. R./WMN: Hogy reagáltál?

Ó. A.: Megkérdeztem tőle: Ugye, vágod, ez milyen gáz? És rákérdeztem arra is, hogy az agyamat egyáltalán szerette-e. Utána bocsánatot kért, meghívott egy kávéra, beszélgettünk. Az ilyen helyzetekből való kilépés ugyanakkor az esetek nagyobb részében a nők energiáját égeti. Baromi sok energiát emészt fel az ez ellen való küzdelem.

F. R./WMN: És erőt meg olykor bátorságot is igényel, hogy az ember beleálljon ezekbe a helyzetekbe. Illetve éppen ellenkezőleg, hogy ne a társadalmi nyomásnak való megfelelés mozgassa.

Ó. A.: Azért utóbbiba még gyakran belecsúszom. Nézd, én szeretek nő lenni. És amellett, hogy a belső munkára nagy hangsúlyt fektetek – mert az a külsőn is meglátszik –, a külsőm ápolása is fontos számomra. A kettő nem zárja ki, sőt inkább kiegészíti egymást.

F. R./WMN: Azt, hogy milyen viszonyban vagyunk épp a nőiségünkkel, sok minden befolyásolja: külső hatások, belső elakadások, amikkel épp küzdünk, traumák, az, hogy hogyan tudunk vagy nem tudunk határokat húzni... A te viszonyod most milyen a nőieségeddel?

Ó. A.: A külsőmmel rendben vagyok. Tudom, látom, hogy vannak nálam szebb nők, de szeretem, ahogy kinézek. Szeretem a testemet is, ezért nem esik nehezemre az sem, hogy Németországban meztelenül álljak a szaunában. Az már egy másik kérdés, hogy én azzal a tudattal megyek oda, hogy ez Berlinben természetes, és valóban az, – de ettől függetlenül vannak férfiak, akik odajönnek, és ajánlatot tesznek. Pedig én csak szaunázni szeretnék. De kéretlen közeledést a szakmai közegemben is meg kellett már tapasztalnom. És ez nagyon kiszolgáltatott helyzetet is szülhet.

F. R./WMN: Mi történt?

Ó. A.: Felkerestem egy neves német producert, akivel a filmötletemről szerettem volna beszélgetni. Egy olyan helyre javasolta a találkozót, ahová köztudottan művészek járnak, ezt pedig jó jelnek vettem.

Aztán a beszélgetés egy pontján láttam, hogy „elvesztettem”. Később a semmiből elkezdte mondogatni, hogy milyen szép a szám, és hogy megcsókolná. Tíz percig próbáltam visszaterelni az eredeti mederbe a beszélgetést, de bárhogy igyekeztem, nem ment.

F. R./WMN: Milyen érzés volt?

Ó. A.: Nagyon fájó. De nem küldhettem el a fenébe, „jó kislánynak” kellett lennem. Tudnom kellett a helyemet, és úgy menedzselni az egészet, hogy ne jöjjek ki belőle hosszú távon szarul. Így felálltam az asztaltól, és annyit mondtam: szerintem mindketten más motivációból vagyunk itt, ezek pedig nem egyeznek. Kiléptem az ajtón és elsírtam magam.

Először arra gondoltam, hogy biztosan kirívóan viselkedtem, félreérthető jeleket küldtem, vagy önkéntelenül olyan célzást adtam, amilyet nem szándékoztam, és amit félreértett.

F. R./WMN: Magadat hibáztattad.

Ó. A.: Igen. Aztán rájöttem, hogy semmi rosszat nem tettem. Semmi sem indokolta, hogy egy munkamegbeszélésen ilyen határokat lépjen át. De nem ez volt az első ilyen eset. Például amikor huszonnégy évesen részt vettem egy forgatáson, a szünetekben a rendező akárhányszor rám nézett, rám parancsolt, hogy mosolyogjak. Utolsó nap megkérdeztem, miért kell mosolyognom. Azt válaszolta: „azért, mert nekem ez tetszik”.

És itt nincs vége a sornak. Egy későbbi film forgatásán is, ahol egy fontosabb mellékszereplőt játszottam, előfordultak komoly határátlépések. Ezeket jeleztem, de természetesen nem miattam vonták kérdőre az elkövető operatőrt – akkor rúgták ki, amikor kiderült, hogy a film főszereplőjének a mellét filmezte a szünetekben.

Persze nem mindig a testével, külsejével kapcsolatban érik az embert megjegyzések vagy határátlépések. A fent említett filmben egy karakán üzletasszonyt játszottam, aki domináns volt. És akárhányszor lement a felvétel, a férfiak nevettek. Megkérdeztem a rendezőnőt, hogy az alakításommal van-e probléma, azt válaszolta: nem, ők „ilyenek”.

És ekkor jöttem rá, hogy a férfi munkatársaim magát a női domaninciát tartották nevetségesnek. Ugyanakkor azt is hozzátenném, hogy sok esetben a döntéshozó nők sem hagynak teret a fiatal, pályakezdő nőknek.

F. R./WMN: Volt már ilyen jellegű tapasztalatod?

Ó. A.: Korábban indítottam egy cikksorozatot egy női magazinban, viszont amikor a bértárgyalásra tereltem a szót, kiderült, hogy a munkámért nem terveztek fizetni. Tudom pontosan, hogy én transz nőként csak egy kvótaszám vagyok mindenhol. De valahol minden nő az: a többségi kisebbség.

Számomra azzal nagyon nehéz szembesülni, hogy nők között mennyi széthúzás van. Az én barátnőim az idősebb korosztályba tartoznak, mindig is idősebb barátaim voltak, valószínűleg azért, mert annyi mindenen mentem keresztül, hogy velük tudok jól kapcsolódni. Már megvannak azok a szűrőim, amik nekik is. Ez nem azt jelenti, hogy mi mindig nagyon lelkizünk, de az is kell. A fiatalabb nőknél azt látom, a külsőségek nagyobb szerepet kapnak. A felszínességhez viszont én nem tudok kapcsolódni, nekem az a fontosabb, ami belül van. És ezt lehet látni: azok az emberek, akik rendben vannak belül, azt is sugározzák. De nagyon sok problémát látok mindkét oldalon. Nemrég odajött hozzám egy 19 éves fiú az utcán ismerkedni, és miután visszautasítottam, elkezdett követni. Jó ideig követett.

F. R./WMN: Ismerem az érzést, iszonyúan ijesztő. Te féltél?

Ó. A.: Nem féltem, mert hál’ istennek voltak körülöttem, de egy ponton úgy döntöttem, megállok és odamegyek hozzá. Elmondtam, hogy hagyjon békén, és azt is, hogy ha egy nő nemet mond, azt meg kell tanulni elfogadni – akkor lesz férfi, ha ezt elfogadja. Úgy éreztem magam, mint egy óvó néni. Ez után egy hétig sírtam. Azt éreztem, hogy ez már nagyon sok. És akkor a transztéma még nem is volt a terítéken, mert arról ez a fiatal srác sem tudott.

Rendszerszintű problémák vannak mindenhol. Amióta az AfD bekerült a német parlamentbe, minden jobbra tolódik.

Az én anyakönyvemben, illetve minden hivatalos dokumentumon az Adél név, és az szerepel, hogy nő vagyok. És jó, hogy én már az öltözőben is úgy tudok jelen lenni, hogy senki nem gondol semmit, de ijesztő, hogy rendszerszinten merre tart minden – nemcsak Magyarországon, hanem globálisan is. Németországban nagy átalakulások vannak a filmipar költségvetését illetően is, és nem a jó irányba.

F. R./WMN: Azt mondtad korábban, amikor az interjúval kapcsolatban egyeztettünk, hogy nagyon tudatosan foglalkozol női alkotóként is a női-férfi szerepekkel, sorsokkal, kapcsolódásokkal, és létre tervezel hozni egy előadást. Ha jól értettem, magad finanszíroznád?

Ó. A.: Itthon nem foglalkoztatnak színésznőként.

Semmilyen felkérést nem kapok, csak saját magam tudok Magyarországon létrehozni dolgokat, és igen, tervben van egy darab hazai színészekkel, saját finanszírozásból. Varsányi Anna írja, Bereczki Csilla rendezi. Az egyik partnerem Réti Barnabás lesz, az idősebb női karakter személyét illetően még folynak az egyeztetések. A darab Marilyn Monroe életét és halálát dolgozza fel.

Illetve dolgozom egy kisfilmen, amelynek a főszereplője egy transz nő, de ez nem egy transzfilm lesz, hanem a világunk sémáit, előítéleteit mutatja majd be. Szilágyi Fanni a rendező és Bak Zsuzsanna írja a forgatókönyvet.

F. R./WMN: Te mi alapján döntöd el, hogy valakivel megosztod-e, illetve mikor osztod meg a történeted?

Ó. A: Inkább visszakérdezek: a kapcsolatainkban ma valóban megadjuk a teret a másiknak, hogy mindent elmondhasson következmények nélkül? Vagy csak egy „piece of cake” kell, és az egész torta már nem? Az emberi kapcsolatainkban nagyon sok vetítés és álszentség van.

De azt hiszem, nekünk, nőknek mivel sokkal határozottabb a vonal, amin belül mozoghatunk, sokkal többet is kell lavíroznunk, hogy a békét fenntartsuk, és rendben legyünk önmagunkkal és egymással. De ezen felül alapvetően is van egy olyan érzésem, hogy a világ egyre rosszabb hely lett; visszafelé haladunk minden szempontból.

F. R./WMN: A nyitottságra gondolsz?

Ó. A.: Arra is! Érdekes, hogy amikor 2024-ben forgattam a ZDF-es sorozatban, nem tudta a stáb, hogy transz nő vagyok. A két sminkesnek beszéltem erről, fiatal csajok voltak, és azt tanácsolták, ne mondjam el senkinek – mindezt filmes közegben.

Egy casting directortól pedig már olyat is hallottam, hogy nem felelek meg egyetlen transz női karakternek sem, mert túl nőies vagyok. Most már castingolnak cisz női karakterekre, már van egy felkérésem egy epizódszerepre is idénre, de hosszú út volt eljutni idáig.

Amikor 24 évesen elolvastam az RTLII-es sorozat forgatókönyvében az instrukciót arról, hogy a „kamera most a fiatal, szép nőt fogja venni” – a női szereplőkhöz csatolt jelzők között ezek mindig ki vannak emelve –, eszembe jutott, hogy úristen, nem leszek mindig fiatal, szép és szexi. És akkor mi lesz?

Ezért is jöttem smink nélkül most, mert ezt el kell kezdeni valamikor, valahogy átkeretezni. És ezért is örültem a román idősgondozó anya szerepének, amiben nagyon erősen megjelenik a női kiszolgáltatottság. Hogy alulról kell beszélned, mert anyaként idegen országban, külföldiként élsz, tehát idegen vagy.

F. R./WMN: A kiszolgáltatottságot, méltatlan helyzeteket te is ismered – adtál is belőlük ízelítőt az interjú során. Ezeket hogy rakja el magában az ember, hogy se az önértékelését, se az önbizalmát, a szakmába, illetve magába vetett hitét ne veszítse el?

Ó. A.: Úgy, hogy van pár nagyon jó barátom, és a családom is mindenben támogat. Elértem már oda a testemmel és a lelkemmel kapcsolatban, ahova mindig el szerettem volna jutni. Ennek ellenére, ha néha mélyre is tudok kerülni, utána mindig felállok, és megyek tovább. Ebben pedig nagy segítséget nyújt a folyamatos önmunka. Meg kell tanulnunk tisztelni önmagunkat és egymást is.

Filákovity Radojka