„Igen, sajnos az a Göring” – Élet a hírhedt náci vezető unokahúgaként

–

A Drága Bácsikám nem mondható épp fogyasztóbarátnak: időben és térben sokat csapong. Az egyik fejezetben még az 1930-as években járunk, ott, amikor Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második legnagyobb gyilkosa a náci párttal, az NSDAP-val karöltve szervezi a zsidók teljes kiirtását – vagy épp a következő kastélyát ajándékozza valamelyik, a szívének kedves rokonnak. (Hermann Göring úgy gyűjtötte a kastélyokat, mint mi manapság a repoharakat, a náci vezető imádta a pénzt, a pompát és a hatalmat.)

A következő oldalon pedig hirtelen az 1970-es évekbe ugrunk: a fiatal Bettina Göring beszámolóit olvassuk, aki mezítláb, cigivel a szájában tüntetést szervez Berlinben – vagy épp Costa Rica egyik pszichiátriájának ágyához van láncolva, miközben elektrosokk-kezelésre vár.

Mintha egy történelemkönyvet és egy kalandregényt gyúrtak volna egybe

Ez a kettősség azonban sokszor megakaszthatja az olvasás lendületét, a flow-élményt. És bár valószínűleg senki nem számít arra, hogy egy Hermann Göringről szóló kötet könnyed délutáni olvasmány lesz, mégis ez az ide-oda ugrálás és csapongás elvehet az olvasás élményéből – legalábbis nekem ez volt a megélésem. 

Ráadásul, miközben próbáltam lépést tartani az eseményekkel és megjegyezni, ki kinek a kicsodája – ember legyen a talpán, aki képes követni a Göring-klán rokoni hálóját –, egyre inkább arra vártam, mikor kezd el a szerző, az unokahúg végre rátérni a lényegre:

hogyan lehet szembenézni a családi múlttal? Mit kezdhetünk egy olyan névvel, amit szégyen kísér? Van-e felelősségünk a felmenőink tetteiért? 

Az első ilyen pillanatra a könyv felénél kerül sor: 1968-ban Bettina Göring és bátyja épp a tévében néztek egy dokumentumfilmet Auschwitz felszabadításáról és a „zsidókérdés végső megoldásáról”. A nagymama – Ilse, Hermann Göring sógornője – odalépett, majd a következőket mondta: 

 „Ez mind hazugság! Egy szó sem igaz belőle! Sohasem gázosítottak el embereket – vagy ha igen, Hermann nem tudott róla!”

– emlékszik vissza a szerző, akinek a testvére annyira felmérgesedett a betegeskedő nagymama reakcióján, hogy hozzávágta a facipőjét, majd fogta a családi fotóalbumot, és összefirkálta Hermann Göring portréját: „Ez annyira feldühítette a bátyámat, hogy fogta az első keze ügyébe eső golyóstollat, és összefirkálta vele a képet. Mivel ez nem tűnt elég hatékony megoldásnak, rajzolt egy horogkeresztet a homlokára, meg egyet az arcára.”

Túl egyértelmű, hogy honnan vannak az ékszerek és a drága bútorok

A holokauszttagadó nagymamáról érdemes külön is szót ejteni – nemcsak azért, mert Bettina Göring számtalan alkalommal visszatér hozzá a könyvében, hanem mert 

Ilse Göring maga is a náci rendszer egyik beavatott túlélője volt. Vaskalapos, rideg és kimért asszony, akinek bejárása volt a Reichstag elnöki palotájába, és egyetlen kedves szava sem akadt az unokájához.

Bettina Göring megvetette őt, nemcsak azért, mert a nagymama nyíltan védte a náci ideológiát, hanem mert befolyásos helyről nézve is úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Végül annyira elidegenedett tőle, hogy a temetésére sem ment el, a hagyatéka pedig egyáltalán nem érdekelte.

„Nem érdekelt, mit hagyott hátra, túl homályos volt, vagyis jobban mondva túl egyértelmű, hogy honnan vannak az ékszerek és a drága bútorok. Csupán megkopott nercbundáját viseltem minden további nélkül. (...) Kissé bizarr, hogy sosem jutott eszembe, hogy ez a kabát is a »drága Hermann bácsi« egyik ajándéka: erre csak évtizedekkel később találtam utalást” – idézi fel a szerző.

A másik fontos női alak Bettina Göring életében az édesanyja volt – és sajnos a vele való kapcsolat sem a gondoskodásról vagy a biztonságról szólt. Bettina Göring nemcsak a „drága nagybácsi” örökségét cipelte magával, hanem egy alkoholista anya terhét is. És ha mindez nem lenne elég, ott volt az apja is: egy pipogya, elvarázsolt figura, aki több időt és energiát fektetett az éremgyűjteményébe, mint saját gyerekei nevelésébe.  

Egyik traumatikus élményét Bettina Göring így idézi fel a könyvben: fürdetés után az anya ott hagyta a civakodó gyerekeit a gyerekszobában, a forró kályha előtt, aminek a fiatalabb Göring nekiesett és súlyos égési sérüléseket szenvedett – még bőrátültetésre is szüksége volt. Bár az egyik verzió szerint a történtekért a báty volt a felelős, egyesek szerint egészen más történt:

„Míg Gudrun el nem mesélt egy harmadik változatot, mely szerint kétségbeesetten, üvöltve ültem a forró kályhán, amikor ő Käthemammal együtt berontott a gyerekszobába.

Mindkettőjük számára egyértelmű volt, hogy az anyám ültetett oda. Tévedésből. Meggondolatlanul. Beszámíthatatlanul. Részegen. Jobban mondva: holtrészegen.”

Ezek alapján nem csoda, hogy Bettina Göring 14 évesen elmenekült otthonról. Nemcsak szülővárosát, a németországi Wiesbadent hagyta el, hanem később az egész kontinenst is. Élt Indiában, Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban, Délkelet-Ázsiában is.

A Göringekhez tartozni

A kötetből egyébként nem derül ki, hogy a szerzőt vezetékneve miatt érte-e valaha konkrét hátrány. Sőt, a családtagok beszámolói szerint a rokonság egy jórésze még profitált is abból, hogy a Göring-klánhoz tartozott. Egyesek szerint ugyanis a manipulatív szociopata Hermann Göring ellátta családját minden földi jóval, és az is előfordult, hogy zsidó származású embereknek is kegyelmet adott – legalábbis ha érdekei úgy kívánták: 

„Hogy ki a zsidó, én mondom meg!”

– ordította állítólag Hermann Göring a Birodalmi Légügyi Minisztérium összesereglett munkatársai előtt, hogy elhallgattassa az Erhard Milch – egy zsidó tengerésztiszt és főgyógyszerész fia – körüli szóbeszédeket. Milch a légierő felépítésében nélkülözhetetlen volt számára, és ezért valószínűleg hamis dokumentumokkal „tiszta árjának” minősíttette – olvasható a részlet a Drága Bácsikámban.

A Göring nevet mindenki ismeri – és sajnos azokat a borzalmakat is, amik örökre összefonódtak vele. Vannak azonban olyan pillanatok az életben, amikor a legrosszabbtól tartunk, mégis meglepő fordulatot vesz a történet. Így volt ez akkor is, amikor Bettina Göring Indiában, egy áshrámban járt – egy olyan helyen, ahol senkit sem faggatnak a múltjáról, az emberek „áshrám előtti élete” nem képezi szóbeszéd tárgyát. A múlt azonban néha még egy ilyen helyen is utolérhet: 

„Bettina Göring (…) azok számára, akik átélték a háborút, csupán egy ilyen nevű létezik, ezért halkan hozzátettem: Igen, sajnos az a Göring. Samu úgy bámult rám, ahogy az ember egy imbolygó hajón a horizontot nézi – meredten, hogy ne legyen tengeribeteg. Aztán egyszer csak kitört belőle a nevetés, és rámutatott a kékesfekete számokra, amelyeket a bal alkarjába tetováltak. Egészen addig fel sem tűntek nekem.” 

Ott ültek egymással szemben, kéz a kézben: egy holokauszttúlélő és egy náci vezér unokahúga. Bár egy pillanatra megfagyott a levegő, és a múlt súlya ott kavargott körülöttük, a nevetés mindkettőjüket felszabadította – még ha ez elsőre nem is tűnik helyénvalónak egy ilyen szituációban. Ez így volt jól, mert ahogy Bettina Göring is írja: a félelmet, a szégyent és a haragot együtt könnyebb legyőzni, mint egyedül. 

Kaiser Orsolya