Az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor felszabadulásának tiszteletére 2005-ben az ENSZ Közgyűlése a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította január 27-ét. A lágerkomplexumban becslések szerint 1,1 millióan vesztették életüket – olyan világtörténelmi bűn ez, amelyet az emberiségnek soha nem szabad elfelejtenie. A zsidó származású lengyel-francia festő, David Olère a birkenaui megsemmisítő részlegre került, és miután túlélte, le is rajzolta és festette a legsötétebb borzalmakat. A képei – amellett, hogy emléket állítanak az áldozatoknak és üzennek a jövőnek – dokumentumértékűek is, hiszen bemutatják, hogy működött az iparszerű halálgyár, és milyen kegyetlenségeket kellett elszenvedniük a foglyoknak – fényképek ugyanis nem készültek az Auschwitzban történt legszörnyűbb dolgokról. Nádudvari Péter írása.
Olère 1902. január 19-én született Varsóban, és ott végezte művészeti tanulmányait is. A lengyel fővárosból Gdańskba, majd Berlinbe költözött, ahol a fametszeteit különböző múzeumok és művészeti központok állították ki. Tehetségére a filmipar is felfigyelt: díszleteket, jelmezeket és reklámplakátokat tervezett – rövid ideig még a Paramount Pictures is alkalmazta. Huszonhat évesen Párizsba költözött, két évvel később megnősült, majd hamarosan megszületett a fia, Alexandre.
Miután kitört a második világháború, származása miatt kizárták a filmes szakmából, és besorozták az egyik gyalogezredbe. 1943. február 20-án letartóztatták egy zsidók elleni razzián, Párizs egyik külvárosának gyűjtőtáborába került, majd Auschwitz–Birkenauba deportálták.
Művészből hullaeltakarító
Körülbelül ezren voltak azon a vonatszerelvényen, amelyre őt is bezsúfolták. Miután a transzport megérkezett a táborba, következett a szelekció, amikor is közel 900 foglyot ítéltek munkaképtelennek, őket néhány órán belül elgázosították. Olère-t pedig a Sonderkommandóba osztották be, abba a javarészt zsidó foglyokból álló munkacsapatba, amelynek tagjai a gázkamrában és a tábor egyéb részein megöltek holttesteit égették el. Az egység feladatai közé tartozott például az is, hogy kitakarítsák a gázkamrákat, értékek után kutatva megvizsgálják az áldozatok testnyílásait és kihúzzák az aranyfogakat. Olère-nek – aki a 106144-es sorszámot kapta – ezen kívül illusztrátori munkákat is végeznie kellett.
Forrás: AUSCHWITZ.ORG
Mivel a „sonderesekre” nagy szükségük volt a lágerőröknek, jobb körülmények között éltek, mint a többi fogoly: viszonylag kényelmes fekhelyük volt, kaphattak a zsákmányolt ételből, italból és cigarettából; nem voltak kitéve annyira az SS-ek kegyetlenkedéseinek, mint a többi rab. Viszont nem volt hosszú életük a lágerben, ugyanis a táborvezetés – mivel Auschwitz legsötétebb titkainak a tudói voltak – néhány hónap után kivégeztette őket, majd a helyükre új egységet állított fel.
A Sonderkommando utolsó alakulatainak tagjai közül viszont többen is kikerültek Auschwitzból, mert amikor a Vörös Hadsereg a tábor felé közeledett, a németek – mivel gyorsan el kellett menekülniük – kapkodva, szervezetlenül láttak hozzá az evakuáláshoz, így elfeledkeztek róluk.
Abraham Dragon – aki Olère-hez hasonlóan az auschwitzi Sonderkommando túlélői között volt – Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című könyvében a következőképp emlékezett vissza a megmenekülésükre:
„Azon a napon ott álltunk mind, kivonulásra készen. És akkor egyszer csak elhangzott a parancs: »Sonderkommando, vissza a barakkokba!« Végzetes jelzés volt ez számunkra. Rögtön felfogtuk, mit jelent: aznap éjjel kivégeznek. Amikor elhangzott az újabb parancs: »Mindenki kifelé! Mindenki hagyja el a tábort«, elmenekültünk a blokkból, és kihasználtuk a lehetőséget, hogy mi is elhagyhatjuk a tábort.”
Forrás: AUSCHWITZ.ORG
Megúszta a kivégzést
Olère megpróbáltatásai még nem értek véget. Ugyanis arra kényszerítették sok fogolytársával együtt, hogy a gyalogmenetek egyikében a nyugati táborok felé vegyék az irányt. A hosszú út során a kevés élelmiszer, a hideg, az elgyengülés és az SS-esek kegyetlenkedései miatt sokan meghaltak. A festő viszont elért a mauthauseni (Ausztria) táborba, utána áthelyezték a melki, majd az ebenseei altáborokba, ahonnan ötször is megpróbált megszökni, sikertelenül. Végül 1945. május 6-án szabadították fel az amerikai csapatok.
A felesége és a fia túlélte a háborút, sikerült elmenekülniük Párizsból, majd bujdosva átvészelniük az üldöztetést. A szerettei közül sokan viszont már soha nem tértek haza.
Megörökíteni, amit elviselni nem lehet
Olère ezek után úgy érezte, tartozik annyival az áldozatoknak, hogy az alkotásain keresztül tudatja a világgal, mik történtek a történelem egyik legnagyobb szégyenfoltjának helyszínén. Képein megörökítette az elképzelhetetlent, azt, ami a földi pokol legmélyebb bugyrában történt – azon kevesek közé tartozott, akik élve kerültek ki onnan. Olère rajzai és festményei hitelesen bemutatják a borzalmakat, hiszen a művész látta, ahogy áldozatok az „öltözőben” levették a ruháikat, miközben reszkettek a félelemtől, majd összezsúfolva besétáltak a zuhanyzónak álcázott gázkamrába. Látta a holttestek elhamvasztását. Látta az álorvosok kísérleteit, amelyeket a gyerekeken, a betegeken, a gyengéken és az öregeken végeztek. Látta a foglyok nyomorúságos körülményeit, és az SS-esek velük való kegyetlenkedéseit.
Egyes festményein ő maga is jelen van, mint egy kísérteties arc, aki a háttérben lebeg, és némán, fájdalmasan figyeli a lágerőrök iszonyatos tetteit – amelyek örökre beleégtek az emlékezetébe.
Forrás: AUSCHWITZ.ORG
A festő nyolcvankét évet élt
Halála után özvegye és fia folytatta a küldetését: az emlékezést a holokauszt áldozataira, és mindannak a bemutatását, ami Auschwitzban történt. Olère festményeit és rajzait számos helyen kiállították, az alkotások közül tizennyolcat – amelyeket életműve legjelentősebb darabjainak tartanak – a lengyel kulturális minisztérium vásárolta meg az Auschwitz–Birkenau Emlékhely és Múzeum számára.
Olère többi festményének egy része pedig a holokauszt kutatásával, oktatásával, forrásainak gyűjtésével és bemutatásával foglalkozó tudományos intézetben, a Jad Vasemben tekinthető meg; fekete-fehér rajzai pedig szintén Izraelben, egy varsói gettó harcosainak szentelt házban vannak kiállítva.
Alkotásai örök mementóként emlékeztetnek a történelem egyik legsötétebb eseményére – abban a reményben, hogy hasonló szörnyűség soha többé nem történik.
„Ő volt az egyetlen a Sonderkommando foglyai közül, aki képein ábrázolta, milyen volt a mindennapi munkájuk a krematóriumok kéményeinek árnyékában és milyen erős az ember akarata a túlélésre. Festményei Auschwitz legsötétebb oldalát mutatták meg” – írta róla Piotr Cywiński, a múzeum igazgatója.
Brutális, megrázó és felkavaró élmény, ami után órákig nem térsz magadhoz. Gyárfás Dorka szerint ilyen az öt Oscar-díjra jelölt Érdekvédelmi terület című film. És mégis érdemes rá beülni a moziba, mert ez a holokausztfilm „most másmilyen lesz”.
„Néhány hétig el lehet élni élelem nélkül, néhány napig víz nélkül is, de remény nélkül, hit nélkül a többi emberben? Anélkül vége, összetörik az ember. Így éltük tehát túl. A barátság, az együttműködés segítségével. A reménnyel” – holokauszttúlélőként a százegy éves Eddie Jaku nemcsak annak élő tanúja, milyen borzalmakra képes az ember, hanem annak is, hogyan képes arra, hogy még a legsötétebb órákban is megőrizze magában a fényt.
Túlélni, és elmesélni a világnak, ami vele történt, hogy ne ismétlődhessen meg újra – ezt a fogadalmat tette az auschwitzi haláltáborban Lily Ebert, akinek halálhírét ma jelentette be a családja. Filákovity Radojka korábbi portréjával búcsúzunk tőle.
Izgatottan, de félve nyitottam ki a magyar származású klinikai pszichológus, Edith Eva Eger új könyvét. A döntés és Az ajándék után gyanítottam, hogy A balerina is olyan olvasmány lesz, amit nem lehet majd az utolsó mondat után becsukni, felrakni a polcra és menni tovább, hanem napokig velem lesz, és csak a jóég tudja, milyen kapukat nyit meg bennem.
A Felix Salten néven ismertté vált, pesti születésű Siegmund Salzmann mindössze három hétig volt fővárosi lakos, mielőtt magyar édesapjával és német édesanyjával Bécsbe költözött volna.
Az Ungváron született kislány soha nem volt képes túllépni anyja szeretetlenségén és a holokauszt borzalmain. Egész életében gyötörte a szorongás és a depresszió. Megszállottan alkotott egy sötét és pici lakásban, mire pedig végre a tehetségéhez méltó műtermet kapott, néhány hónap múltán váratlanul és nagyon korán elvitte a halál.
Óriási várakozás előzte meg Gabriel García Márquez leghíresebb regényének filmadaptációját, már csak azért is, mert még az amúgy moziőrült író sem hitt benne, hogy megfilmesíthető a Buendíák szövevényes családtörténete. Nem is engedte, hogy kísérletezzenek vele – majd csak a halála után nyúljanak hozzá, így rendelkezett.
