„Hogy a rend még itt, a földi világban helyreálljon” – Erre tanít minket Andersen és az ő kis gyufaáruslánya

–

Miben rejlik a mesék ereje?

Ha esetleg nem tudjátok pontosan felidézni a mesét, elöljáróban érdemes elolvasni ITT, ez a leghitelesebb szöveg.

A meseterápia viszonylag friss tudományág, a mai értelemben vett igazán tudatos vizsgálata és használata csak az elmúlt évtizedekben született meg. Hazánkban Boldizsár Ildikó az egyik úttörője, de Antalfai Márta és más kutatók is egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy kibontsák a mesékben rejlő gyógyító szimbólumokat.

A tudományos vizsgálat tehát még fiatal, ám évezredekre tekint vissza a tudás, hogy a mesék gyógyító erejűek.

A népmeséket valóban a szájhagyomány őrizte meg minden népnél és minden korban. Csak azok maradtak fönn írásban is, amelyekben az úgynevezett mesei rend, a mesék kristályszerkezete nem sérült. Rengeteg tudás rejlik egy-egy mesében.

Mit mond Andersen meséjéről a terapeuta?

„A kis gyufaárus lány Andersen és világ egyik legismertebb meséje. Fontos megemlíteni, hogy ez műmese, vagyis nem szájról szájra, lélektől lélekig szálló, egyre tisztábbra csiszolódó történet, hanem magán viseli a kor, és az írója világlátását, érzéseit, megküzdési módjait, erkölcsi hozzáállását” – mondja Vaskor Gréta meseterapeuta a történetről, amelynek különösen a vége rendít meg mindannyiunkat, akik találkoztunk vele.

Elemzését így folytatja: „Mégsem véletlen, hogy olyan sokan választják kedvenc meséjüknek, és karácsony, újév idején olyan sokszor mesélik: benne van a könny, a halk sóhaj, az édesbús szomorúság, az együttérzés, mert kemény és kegyetlen a világ, amit olyan plasztikusan megmutat. De nem csupán ezt mutatja, hiszen benne van egyúttal a megváltás is és a szeretet. Ha már itt, a földi létben nem elérhető, akkor ott fent, a másik világban talán még meglehet.”

„Ad vajon választ, vagy kérdéseket vet fel ez a történet? Mit mozdít meg bennünk? Talán cselekvésre hív?” – kérdezi Gréta mindannyiunktól.

A mesék elindítanak egy úton

Majdnem minden népmese és sok-sok műmese is úgy kezdődik, hogy a főhős útnak indul, mert nem találja a helyét egy adott élethelyzetben. Keres valamit, ami nélkülözhetetlen a boldogulásához, és ehhez muszáj mozgásba lendülnie. Tehát a mesék cselekvésre hívnak, és bennünk is megnyitnak olyan belső utakat – a tudattalanunk mélyére hatolva –, amelyekkel magunk sem voltunk tisztában.

Vaskor Grétára is hatott a mese, pedig nagyon sokszor olvasta már: „Készülve a beszélgetésre, én is elővettem a mesét, és újraolvastam. Andersen zsenialitása abban rejlik, hogy behív a történet, és egyszer csak azt vettem észre: könnyezni kezdek. Megjelenik bennem a sajnálat, az együttérzés, és én is az ég felé fordítom egy pillanatra a belső figyelmem, igen, ott a megoldás. Ha mást nem is tehetek, bízom abban, hogy ott jó lesz, hisz ott a szeretet!”

Amikor azt kérdezem Grétától, hogy a meseterápiára érkezők közül választotta-e már valaki kedvenceként ezt a mesét, így válaszol: „Igen, sokszor előfordul. Meseterapeutaként halkan, láthatatlanul felsóhajtok, ha valaki ezt a történetet hozza saját meseként. A rosszul végződő mesékben azt szoktuk keresni, hol van az a pont, ahol meg lehetne állítani a tragédiát, a szétesést. Azt keressük, milyen más megküzdési módra lenne szükség, hogy a rend még itt, a földi világban helyreálljon.”

Gréta elmeséli, hogyan kezdik vizsgálni a mesét:

„Nézzünk rá egy kicsit a mesére.

Mit képvisel ez a kicsi lány? Kedvességet, szépséget és magányt, egyedüllétet, megaláztatást és kiszolgáltatottságot. Áldozat. Áldozata a családjának, apjának, a környezetnek, a világnak. Magának a társadalomnak.

Senki nem veszi észre őt, senki nem segít, sem az apa, (hisz épp ő az egyik »elkövető«), sem a siető felnőttek, sőt még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozzák (a suhanc).”

A mesében sok kép mutatja a kislány kiszolgáltatottságát

„Kint hó van, és hideg, mezítláb nem lehet menekülni, (a helyhez fagyaszt – ténylegesen a lefagyás, a cselekvőképtelenség jelenik itt meg). A meleg »bent« van, csupán a látomásokban, az üvegajtón keresztül tapasztalható számára a bőség, az étel, a fény.

Az év utolsó napján vagyunk, nem sokkal karácsony után, a szeretetet is ünnepeljük ilyenkor, amikor is egy hajdanvolt születésre emlékezünk. Ünnepeljük a gyermeket! És ez a gyermek kint fagyoskodik elhagyatottan, sötétben. Kire számíthat? Hol a könyörület? Létezik együttérzés? A kislány magányos, és tehetetlen. Nem rá szabott a feladat, hogy megmentse önmagát, hogy melegben, bőségben, elfogadásban legyen. Pedig ez minden gyereknek jár(na)! De a kicsi, a lány tehetetlen, hiszen kiűzik a házból, a biztonságból. Egyetlen megküzdése van, egyetlen lehetősége: néhány pillanatra apró fényt gyújtani, és elmenekülni a transzcendens világba, valahol az álmokban egy biztos pontot keresni, elhunyt nagyanyja szeretetét látja ott. Nem dühös (mi azok leszünk olvasva a mesét?), nem sír, nem kiált: »Emberek, felnőttek, ez így nincs rendben! Segítsetek!«

A kiáltását jelzik most a könnyeink, az összeszorult szívünk. Meghalljuk? Mozdulunk?”

Mi lenne az a varázsmondat, ami megváltoztathatná a mesét?

„Ha tudna szólni, szavakkal kiáltani, talán megkapná a segítséget, de láttuk, megfagyott, kint van, kirekesztett, kicsi lány. Mi lenne a varázsmondat? Ha valaki észrevenné őt. Mondjuk, az apa, vagy a környezete, a világ, a társadalom mondaná: ezt nem lehet! Itt vagyok, segítek neked. Nem vagy egyedül.

Van olyan népmese, amelyben a nagy szegénységben, éhezésben, kilátástalanságban, tehetetlenségben elindul az apa vagy épp az anya. Boszorkány házába kell mennie, az Idő sátrába, próbatételre. A felnőtt indul a mesében, nem a gyermek. Nem az ő dolga. Ez a mi dolgunk, a felnőtteké, rendezni, biztonságot adni, melegséget, segítséget adni.” 

Ha kiáltana, vajon meghallanánk? Mozdulnánk?

Sok felnőtt idegenkedik attól, hogy a gyerekének rosszul végződő meséket meséljen. Andersen meséi különösen megosztják a szülőket. Ez a történet nem ad feloldozást, hiszen egy kislány halálával ér véget, ez még akkor is így van, ha Andersen ezt írja a mese végén: 

„A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

– Melegedni akart szegényke! – mondták az emberek.

Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.”

„Egy gyermek halála sosem lehet boldog vég, és sosem lehet »megoldás« – mondja Vaskor Gréta, majd így folytatja: – Igen, azt mondhatjuk, hogy »erkölcsileg ő a győztes«, de nekem a népmesék az élet tiszteletéről, a túlélésről, a rendeződésről szólnak. Ez a mese nem erről szól. Mert sajnos mindig van egy következő gyerek, aki szenved az elnyomástól és a környezet közönyétől.”

Nagy kérdés tehát, hogy mennyire kell vajon a gyerekeinket megkímélni azoktól a meséktől, amelyek rosszul végződnek… A szakértő így válaszol:

„Vannak olyan helyzetek, amelyek már talán visszafordíthatatlanok. Ebben a mesében ez rendszerprobléma, a részvétlenség társadalmi szintre nőtt, a beavatkozás kimondottan felnőtt feladat. Ez a mesei apa is valami miatt lett érzéketlen és kegyetlen. Őt is mozdítani, segíteni kell, a környezetet is. Hol a védőháló? Hol a megtartó erő, a közösség, ami az életet értéknek tartja?

De nincs probléma a rossz végű mesékkel. Persze nem minden mese szól gyereknek, ezt mindig hangsúlyozom. Hiszen minden ilyen mese erős érzelmi bevonódással jár, de mindig dolgozhatunk azzal, hogy hol van a mesében az a pont, ahol még meg lehet változtatni a történetet! Értékekről, döntésről, megküzdési képességről tanítanak nekünk nagyon sokat ezek a mesék.”

Both Gabi