DTK: Igen, még mindig stresszelek, de már nem annyira – ennek a 7 dolognak köszönhetően
Támogatott tartalom
Amikor ezeket a sorokat írom, november huszadika van, és én egy hete stresszelek ezen a cikken. Azóta, amióta megbeszéltük a szerkesztőségin, hogy Lilla után én jövök. Ő megnyitotta a stressz-szezont, és feltalálta a magyar hygge-t. Meg is van az eredménye; azóta pálinkába áztatott arcpakolással, osztrigás pezsgővel, kilyuggatott fülcimpával dől rá a billentyűzetére minden délután 13:35-kor, mondván, kell az a tizenöt perc energetizáló alvás, hiszen megírta a WMN is. Én meg ülök itt, és szétstresszelem magam azon, hogy jött az ipszilonos kolléganő, és – mint valami generációs bevándorló – elvette a munkámat... „Hát, mégis, mi mondanivalóm lehetne éppen nekem a stresszről, ezek után?” – nézek kérdőn a kolléganőimre. Mire kitör belőlük a röhögés. Aztán eszembe jut, hogy november van. Ez itt, kérem szépen, az év legstresszesebb hónapja. Na, lássuk, hogy boldogulok vele. D. Tóth Kriszta írása.
–
A kollégák még javában röhögnek, amikor én már pontosan tudom: igazuk van. Tényleg én stresszelek a legtöbbet a csapatban, ami, gondolom, a pozícióval is jár. Meg a személyiségemmel. Nem tehetek róla (dehogynem). Hét és fél hónappal ezelőtt leírtam egy napomat. Nemhogy megélni, leírni, hanem még olvasni is fárasztó volt. Szóval ezt a mostani cikket így indítottam, hogy jó alaposan belenéztem a nagytükörbe, és átgondoltam, vajon sikerült-e valamennyit változtatni a hét és fél hónappal ezelőtti állapotokon.
Nem sikerült. Az állapotok pontosan ugyanolyan áldatlanok, mint akkor voltak. És szerintem pontosan ugyanannyira ismerősek bárkinek, akinek van szakmája, munkája, amit szeret, esetleg saját vállalkozása, gyereke, társa, kollégái, háztartása, barátai, felmenői, testvére(i), egyszóval: élete.
Néha úgy érzem, én vagyok az az esetlen, csetlő-botló, bohóc, aki egyszerre tíz tányért pörget egy-egy pálcán, és közben – mint a mérgezett egér – rohangál föl-alá a színpadon, egyiktől a másikig, nehogy valamelyik leessen és összetörjön.
Reggel hatkor fölteszem az első tányért a pálcára, majd folyamatosan csatlakoznak hozzá a többiek, hogy kilencre teljes legyen a kollekció... és megy a pörgetés legalább este tízig. Van, hogy tovább is. Tehát a körülmények március óta nem változtak. Ugyanannyi a tányér, ugyanannyi a pálca, a nap még mindig csak 24 órából áll, a hét hét napból, és nekem még mindig csak két kezem van.
Szóval a körülmények ugyanazok, mint márciusban voltak. A helyzet azonban, képzeljétek, mégis javulásnak indult. Messze nem tökéletes, sose lesz az, de határozottan élhetőbb. Nem kis részben annak köszönhetően, hogy megírtam azt a bizonyos cikket, rájöttem, hogy a zaklatott, szorongató, stresszpozitív felálláson egyetlenegy dolog változtathat. Helyesebben egyvalaki: én magam. Teljesen fölösleges arra várnom, hogy kevesebb legyen a munka, kisebb legyen a nyomás, kevesebb e-mail érkezzen a levelesládámba, kevesebb döntést kelljen meghoznom, több szabadidőm legyen és kevesebb felelősségem. Csak úgy, magától a világom nem ebbe az irányba megy, hanem épp az ellenkezőjébe. Nekem kell átvennem az irányítást. És rátennem a helyes „trekkre”. Ez a folyamat pedig nagyjából fél évvel ezelőtt – nem kis részben annak köszönhetően, hogy a saját cikkemen keresztül szembesültem azzal, mennyire nem jól van beállítva a stressz-szint az életemben – elkezdtem magam rendbe tenni. Odafigyelni, kicsit átstrukturálni a rendszert. A folyamat, gyanítom, élethosszig (de nyugdíjaskorig mindenképp) tart. Nagyjából itt tartok most:
1. Nem akarok meditálni minden áron
Mindenhonnan azt hallom, hogy a meditáció jó, a meditáció fontos, a meditáció elengedhetetlen. A modern nő meditál. A modern férfi is meditál. Rendszeresen. Mindennap. Hát... én meg nem. Még mindig nem, és szerintem nem is fogok. De mielőtt felhorkannátok, hogy hagyjam már, ne kössek bele az egész műfajba, elmondom: én azzal pontosan tisztában vagyok, hogy a meditáció tényleg hasznos dolog, és csodákra képes. Nincs olyan, aki nem tudja megtanulni. Én is letöltöttem egy applikációt, amely elvileg segít lelassulni, befelé figyelni, jelen lenni a saját fejemben. De képtelen vagyok időt szakítani rá. És nem azért, mert nincs naponta tíz percem meditálni... hanem azért, mert egyszerűen: elfelejtem. Tetszik, nem tetszik, ez van. 10:34-kor minden áldott nap megjelenik az emlékeztető a telefonomon (fogalmam sincs, miért akkor, szerintem Lola állíthatta be egyszer), és én mindannyiszor bólintok egyet, hogy igen, köszi az emlékeztetőt, hamarosan megyek és meditálok, csak előbb ezt befejezem... aztán elfelejtem az egészet. Legközelebb akkor jut eszembe, amikor másnap megint jelez a mobilom, hogy helló, meditálj!
Végül eljött a pillanat, amikor nem akartam tovább azon stresszelni, hogy megint nem meditáltam. Helyette beismertem, hogy én bizony nem az az alkat vagyok, akinek a klasszikus töröküléses, ohmmmozós, füstölős... vagy akár a nyugton maradós, távolba bámulós meditáció „fekszik”. Úgyhogy feladtam a próbálkozást.
Helyette egy olyan tevékenységet kerestem, amely egyszerre köti le a fizikumomat, a pszichémet és a gondolataimat. Ami egyszerűen belekényszerít a jelenlétbe. Ekkor kezdtem el lovagolni. Egy hatszáz kilós állat hátán nincs mese; figyelni kell, együtt kell mozogni, gondolkodni, sőt, lélegezni a lóval, ügyelni a testtartásra, a technikára, dolgoztatni kell az izmokat. Minden ott és akkor történik, nincs feszültség. Nincs múlt, és nincs jövő sem. Csak ti ketten vagytok, teljes összhangban. Nulláról kezdtem 42 évesen, fél éve a futás mellett, és imádom. Mostanában hetente két órát lóháton „meditálok”, és amikor leszállok róla, két dolog történik: kábé egy órán át úgy sétálok, mint John Wayne, és éteri nyugalommal mosolygok a világra, totálisan elfelejtve minden mást.
2. A „tényleg összedől a világ?”-teszt
Nem olyan nagyon régen volt egy mélypontom. Álltam a dugóban, tíz perce ott kellett volna lennem valahol, ahonnan a navi azt írta, még húsz percre vagyok. (Gyűlölök késni. Ha tehetem, inkább hamarabb érek oda a megbeszélt időpontnál. Az egyik legfőbb potenciális stresszforrásom az, ha valami nem kezdődik pontosan, ráadásul miattam. A másik pedig az elhúzódó megbeszélések. Szerintem, amit nem lehet egy óra alatt megtárgyalni, azt egyszerűen nem lehet megtárgyalni.) Felhívtam egy barátomat, és az út hátralévő részében megállás nélkül ventiláltam szegénynek. A budapesti közlekedésről, a metrófelújításról, az utak állapotáról, a GDP-ről, az adórendszerről, az egészségügyről, a feministákról, a globális felmelegedésről, a nők életközepi válságáról, mindenről, ami csak eszembe jutott. Záporozott a feszültség belőlem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megérkeztem. Akkor elszégyelltem magam. Hirtelen nagyon erősen éreztem azt, hogy ez így nem lesz jó. Némi mély önreflexió után elnézést kértem a barátnőmtől, majd bevezettem egy új szabályt. Ami tulajdonképpen egy nagyon egyszerű teszt, amit azóta is alkalmazok.
Amikor nagyfokú szorongást érzek valami miatt, ami nem úgy alakul, ahogy terveztem, felteszem magamnak a kérdést: „Tényleg összedől a világ ettől?” Ha a válaszom: nem, az máris segít a megfelelő irányba terelni a gondolataimat.
Ilyenkor megállok egy pillanatra, megállítom az agyam száguldását is, és egyszer csak azon kapom magam, hogy a helyére kerül a probléma. Ha kések, felhívom az illetőt, aki vár, és előre elnézést kérek. Ha olyan felkérés érkezik, aminek nem tudok eleget tenni, tisztelettel megköszönöm, és lemondom. Ha több időre van szükségem egy feladatra, határidőt módosítok. Nincs probléma, amit ne lehetne alávetni a „tényleg összedől a világ?”-tesztnek.
3. Egyedüllét
Ezt volt az egyik legnehezebb kiviteleznem. Világéletemben olyan ember voltam, aki egyedül tud a legjobban kikapcsolódni. Sosem éreztem jól magam olyan kapcsolatokban, amelyekben mindig mindent együtt kellett csinálnunk. De mivel az ember társaságra van kondicionálva, egy családon belül pedig anyaként arra, hogy a többiek szeme előtt legyen, mindig készen a segítségnyújtásra, amikor csak kell, sokáig kihívást jelentett, hogyan vonjam ki magam a forgalomból lelkiismeret-furdalás nélkül. Tíz percre. Fél órára. Egy napra. Végül egy végletesen fárasztó időszakban egyszer csak kibukott belőlem, hogy én bizony most semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy egyedül legyek egy kicsit. És láss csodát, senki sem omlott össze a kijelentéstől. Sőt, mintha egy csöppet hálásak is lettek volna azért, hogy elvonulok... Azóta rendszert csináltam belőle, és a környezetem is simán elfogadta, hogy nekem bizony szükségem van a magamban töltött órákra. Ráadásul utána egy sokkal jobb arcot kapnak vissza, szóval mindenki nyer az ügyön.
4. Vigyázok magamra
Sokáig az első, amin időt és energiát spóroltam, én magam voltam. Kevesebb sport, kevesebb olvasás, kevesebb töltődés, kevesebb egyedüllét, kevesebb odafigyelés, kevesebb vitamin, kevesebb nyomelem, kevesebb én. Több éjszakai munka, több egészségtelen komfortétel, több lemondott edzés, több pluszfeladat puszta jófejségből, több szívesség, több mindenki más. De be kellett látnom, hogy ebbe így csak belehalni lehet. Márpedig 42 évesen még nincs szándékomban belehalni semmibe. Úgyhogy egy szép napon eldöntöttem, ezen változtatni fogok.
Meg kellett hoznom egy sor olyan döntést, ami kívülről nézve talán önzésnek hat, idebentről viszont a túlélés elengedhetetlen kelléke.
Így hát elkezdtem szépen nemet mondani mindenre, ami nem szorosan a munkámhoz, a családomhoz, a saját jóllétemhez tartozott. Limitálni a „projekteket”, amelyekben részt veszek, az „ügyeket”, amelyek mellé odaállok, a feladatokat, amelyeket csak azért vállalok, mert olyan szépen kérik, és amelyek nekem állítólag „csak egy órát vesznek el az időmből” (a valóságban persze legalább egy napot, plusz a felkészülés, leginkább éjszaka, munka és család után). Mindeközben pedig rendszerszinten beépíteni az életemben a sportot (lásd: 1. pont), a szűrővizsgálatokat, és mindazt, amit az egészségem és a nyugalmam érdekében be kell vinnem a szervezetembe. Odafigyelni az étkezésre, az alkoholfogyasztásra, a stresszevésre, mert minden, de tényleg minden nyomot hagy. És most nem a seggem méretére gondolok. (Na, jó, egy kicsit arra is.) Körülbelül fél éve élek így. És már érződik a hatása.
5. Kutya&gyerek: a legjobb akkumulátor
Persze hiába a következetes nemet mondás, a sport meg az odafigyelés, azért még rendszeresen előfordul, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Most például, amikor ezt a cikket írom, egy nappal vagyunk a SzuperWMN-gála előtt (mire megjelenik, túl is leszünk rajta, és remélem, még élek). Ez a WMN magazin történetének eddigi legnagyobb rendezvénye, amelyet mi magunk rakunk össze, és szervezünk meg. Elég nagy ez a kabát egy olyan pici csapatnak, mint a miénk, de bele fogunk nőni. Közben őszülünk egy kicsit, és befigyelnek a régi jó stresszes hétköznapok is, amikor úgy fekszem le, hogy álmomban is dolgozom. Ezért van az, hogy személyiségfejlődés ide, meg önszabályozás oda, kereken egy hete stresszelek azon, hogy meg kell írnom ezt a cikket. Mert tudom, hogy az írás nekem manapság luxus. A WMN főszerkesztése, a rendezvény megszervezése, a cég vezetése az első, rögtön a családom után. Az írás nem az első. És azt is tudom, hogy ez így nincs jól, ezen még majd valahogy változtatnom kell... Szóval vannak azok a napok, amikor belépek a házba, Lola rám néz, nem mond semmit, hanem egyszerűen csak odajön, átölel, és mintha csak ő lenne az én anyukám, és nem én az övé, azt suttogja: „gyere, hajtsd a fejed a vállamra, és csak lélegezz”. Nem hülyéskedek, tényleg így csinálja. Szorosan követi őt Ringo, aki a nagy busa fejét rendszerint kettőnk közé fúrja, úgy csatlakozik az ölelkezéshez. Kegyelmi pillanatok ezek, amelyek bármilyen mélységből képesek fölrántani. De már az is elég sokszor, ha látom kettejüket spontán ölelkezni, mint itt, a fönti képen. Ez a gyerek és ez a kutya kész terápia. Naponta hálát adok a sorsnak, hogy vannak nekem.
6. Nem vagyok áldozat
Fontos pillanat volt, amikor elegem lett az önsajnálatomból. Már nem emlékszem, hogy mikor és mi volt a trigger, de arra igen, hogy szinte kívülről láttam magam egy pillanatra, és elborzadtam. Attól, ahogy a saját életem és saját feszültségeim mártírjaként sajnáltam magam – magam előtt. Hát nem, ebből elég. Ez nem old meg semmit, és nem visz előre egy cseppet sem. Persze megvan a helye és ideje az önsajnálatnak. De a mindennapi stresszhelyzetek nem azok. Akkor és ott az áldozati szerep semmi mást nem tesz, mint lehúz, mint valami mocsár. Azóta igyekszem figyelni, és ha rajtakapom magam az önsajnálaton, haladéktalanul kiparancsolom magam belőle. Ehhez először is arra volt szükség, hogy elfogadjam: a stressz, a félelem, a szorongás teljesen természetes része az életnek. De ezt inkább a következő pontban folytatom. Szóval: a stressztől nem próbálok erőszakkal megszabadulni...
7. ...sőt, igazából: szeretem
Nem próbálom elkerülni, elnyomni, ignorálni, letagadni. Nincs olyan, hogy „stresszmentes élet”.
Egyszerűen tudomásul veszem, hogy a stressz van, létezik, az életem része. Hagyom, hogy megtaláljon, esetenként elborítson, de közben megtanultam nem megijedni tőle, hanem kontrollálni és irányítani. Sőt, használni.
Amikor nyomás alatt vagyok, magasabb lesz az – amúgy meglehetősen – alacsony vérnyomásom. Hallom, ahogy dübörög a vérem, gyorsabban ver a szívem, kitisztul az elmém, jön a kortizol, de jön az adrenalin is, összpontosítok, és döntök. Szinte bizsergető érzés. Flow a javából. Mintha egy harmadik szériás Terminátor lennék, csak jobb fej. A stressz, ha ügyesen használom, segít strukturálni, és kisebb részekre bontani egy nagy feladatot, segít koncentrálni, sőt, indirekt módon segít kiállni magamért, nemet mondani és megtalálni a saját utamat a teljes kikapcsolásra. Ha nincs stressz, ma nem lovagolok. Ha nincs stressz, ezt a cikket sem írom meg. Például.
Utoljára múlt hét csütörtökön, a szerkesztőségi értekezlet közben jelent meg 10:34-kor a telefonom képernyőjén az „It's time to meditate!” felirat. Egy pillanat türelmet kértem a kollégáimtól, és nem kinyomtam a figyelmeztetést, hanem kitöröltem. Az egész alkalmazást. Örökre.
D. Tóth Kriszta
A képek a szerző tulajdonában vannak