„Ne szégyelljetek semmit” – Útravaló kamaszoknak a szerelemhez (és egy kicsit a szüleiknek is)

–

Megőrjítenek. Kezdjük itt

Két fiunk közül a nagyobbik különösen. Mindenki mondta, hogy nem könnyű a kamaszokkal, de erre tulajdonképpen nem voltam felkészülve. Nem tudtam, hogy ez lesz. Ilyen nehéz lesz. És hogy egyúttal szép. És fájdalmas.

Mert minden inzultus után egyértelmű lesz számomra, hogy csak az elszakadást szeretné megkönnyíteni: ezért sért vérig.

Azért mondja, mert neki sem könnyű, mert el kell végeznie azt a munkát, amelynek a végén itt tud hagyni, el tud menni, aminek a vége az lesz, hogy felnőttként, döntéseiért felelős emberként látom őt. Aminek a végén várni fogom haza.

Csak, könyörgök, ne úgy ugrana el, bele a felnőtt létbe, hogy az én fejemen áll. Ne lökne el és be.

A sérthetetlen személyes terébe nem nagyon látok bele, ezért nem tudom, ki tetszik neki, van-e egyáltalán, aki tetszik neki. Szenvedett-e már valaki miatt. De az a napnál világosabb, hogy ebben a felfedezési folyamatban, aminek a vége az is, hogy saját identitása lesz, egy felnőtt személyisége, a legnehezebb a saját testének, a teste szükségleteinek, a szerelemnek a felfedezése. 

Ez viselt meg engem is a legjobban, amikor gimis voltam. 

Egyszerűen nem is értettem magam

És mivel nem értettem magam, elkezdtem naplót vezetni, leírni az élményeimet, elkezdtem leírni, mit gondolok arról, amit érzek, és elég korán rájöttem, hogy semmi sem segít annál jobban, mintha szavakat találunk a fájdalomra, arra, ami úgy csap le ránk, mint karvaly a galambra, az égből. Éppen ez, a szerelem az, aminek a segítségével meg lehet tapasztalni, hogy milyen sokat számít, ha meg tudjuk ragadni szavakkal az érzelmeinket.

Néhány hete halt meg az egyik legjobb barátom apja, P.

P. neves nőgyógyász volt, ő tartotta nekünk általános iskolában a szexuális felvilágosítást. Emlékszem, szorongva mentem be a terembe, nemcsak a téma miatt, hanem azért is, mert tudtam, hogy egy olyan ember fog nekünk a szexről beszélni, akit elég jól ismerek, akinek a lánya tetszett nekem. Akihez járok olykor vendégségbe.

P. holokauszttúlélő volt, négyéves volt, amikor elvitték. Ennek tulajdonítottam, hogy habzsolta az életet. Amint ki lehetett menni, kint volt a napon, az uszodában, nézték a barátaival a nőket, jókat ettek és ittak az úszóházban, evezni járt, kosarazni, mindig sötétbarna volt szeptemberre.

Emlékszem, egyetlen tanácsot adott. Úgy kezdte: minden férfi maszturbál, ezt tudomásul kell venni. Még a felnőttek is, még azok is, akiknek rendszeres nemi életük van. Ne szégyelljétek. Ne szégyelljetek semmit. Nem fogtok hibázni.

A többi már csak gyakorlati tanács volt (védekezés, ilyenek). Valahogy ez megmaradt bennem, hiszen ez a kor, a kamaszkor, tele van szégyenkezéssel. És félelemmel.

Emlékszem, P.-nek volt még egy nagyon furcsa mondata, amelyet akkor nem is nagyon értettem, de alig pár hónappal később, amikor megéreztem a karvaly körmét, annál jobban: a szerelem nem a valóságban történik, mondta P., vagy nekem P. bácsi, hiszen a barátom apja volt, hanem a képzeletünkben, és csak arra vigyázzatok, hogy ne maradjatok túl sokat a képzeletetek világában.

Csak később, amikor megtörtént az, amitől egyszerre tartottam és akartam (nagyon akartam, és nagyon tartottam tőle), akkor értettem meg, hogy mennyire igaza van: a szerelem nem a valóság. Nem a valóságos időben és térben vagyunk, ha szerelmesek vagyunk, hanem abban, ahol szinte nincs is más, csak a másik.

Az újrajátszott találkozások terében

A másik szavai, megtörtént vagy elmaradt érintései határozzák meg a teret. Olyan kisebb súlyú események, amelyek ebben a térben nőnek abszolút jelentőségű eseményekké. Olyan mondatok, amelyeken órákon át tudunk agyalni. Egy apró tétovaság félreértése. Egy pillanat, amikor a másik valami olyasmit tesz, amit újra és újra át kell élnünk, át kell értelmeznünk.

Nem olyan esemény, amely valóságos, amelyben valóságos személyek vannak, hanem olyan, mint egy elképzelt ünnep, amelyben lehet, hogy egyedül állunk, és nem zsivajgás, hanem hangtalan sivatag vesz bennünket körbe.

A fantáziálás növeli az érzelmeket, erre ekkor jöttem rá, és talán azért kezdtem mindent lejegyezni, hogy ezt is megértsem. Hogy megértsem magamat.

Belenézve a jegyzeteimbe, meglepődöm azon, hogy mennyire semmi más nem tudott foglalkoztatni, csak az, hogy mi van éppen a másikkal, mit csinálhat, hogy néz ki éppen, kivel beszél, mit eszik. Minden jelentőséget kap a szerelem valóságában. A másik felidézésének mágikus tartalma van, tulajdonképpen elővarázslás, vágybeteljesítés. 

De igaza volt P.-nek, amit meg kell tanulni: hogy hogyan dolgozzunk, éljünk, ha az érzelem elkapott bennünket, mit tudunk tenni a mindennapokkal, a varázstalanítottnak tűnő, az egyszeri, hétköznapi világgal, ahol például tanulni kéne, figyelni, meg válaszolni, ha azt mondják nekünk, hogy el tudsz menni a Müllerbe macskaalomért.

Hogyan lehet abból kilépni, hogy folyton-folyvást a jövővel, a közös jövőnkkel kapcsolatban képzelegjünk, olyan szituációkat képzeljünk el, amelyekből világosan kiderül, mit várhatunk a jövőtől, és elkalandozzanak a gondolataink egy görög szigetre, ahol kék a tenger, ahol együtt vagyunk, ahol egy balkonon öleljük egymást.

Ezekben az elképzelt szituációkban olykor éppen a félelem kristályosodik ki: mi van, ha mindent félreértettünk, mi van, ha a másik mondatai, jelzései mégsem azt jelentették, amit.

Mondjam-e el a kamasz gyerekünknek,

hogy az az idő, amit azzal tölt, hogy várja az akármilyen appon át küldött szöveges üzenetet, tulajdonképpen ebbe a képzeletbeli világba tolja? A félelmek irányába is. A kétségekébe is. És hogy nem szabad, nem lehet ilyesmikre pazarolni a drága idejét, amikor ott van a biológialecke (hogy mást ne mondjak), amikor a jegyzeteimből tudom, hogy ez a várakozásokkal, tehát elementáris erejű kínokkal töltött időszak igenis fontos.

Amit ebben a helyzetben a leginkább tehetek, erre jutottam, az az, hogy megtanítom, egy: meditálni, kettő: arra, hogy ami vele történik, az rendkívüli és nagyszerű dolog.

Meditálni, hogy megtanulja, hogyan kell a gondolatokat egyszerűen elhagyni, hogyan kell megszabadulni az éntől. Hogyan kell megérezni és megérteni azt, hogy tele van a fejünk vágyaink generálta képekkel ugyanúgy, ahogy szorongások és reménykedések kiváltotta variációkkal. Mindazzal, ami a lényegünkhöz és történetünkhöz is tartozik, traumákkal és aggodalommal. És hogy mit jelent ezeket elhagyni.

És hogy a szerelem miért olyan érzés, amikor ez sokkal, de sokkal nehezebb. Mert érezzük annak a súlyát, hogy nem mindegy, hogyan döntünk, nem mindegy, jól választunk és válaszolunk-e.

Arra, hogy a kamasz gyereket miért viseli meg jobban a szerelem, miért nem képes még annyira sem összekapni magát, mint egy felnőtt, egyszerű a válasz: mert még érzékenyebb, mert ezen az érzelmen keresztül tanul meg nagyon sok mindent a világról. Például éppen az önuralmat, azt, hogy mit jelent egy nem valóságos térben élni.

Azért viseli meg jobban a szerelem, mert még nagyon sérülékeny, még nagyon nem stabil a személyisége. És mert még nagyon nem érti magát, azt, ami benne történik, azt, hogy miért kalandoznak el mindig a gondolatai, miért van az, hogy azon kapja magát, hogy már órák óta másra sem gondolt, mint a másik arcára. A tekintetére, a hangjára.

Mit lehetne a csajozásról tanítani? Azon kívül persze, hogy az a legjobb, ha hasonló érdeklődésű embert választ, pontosabban olyat, akivel nagyon szeret beszélgetni (hiszen előbb vagy utóbb úgyis ez lesz a legfontosabb, hogy olyan emberrel vagyunk, akivel jó együtt lenni és beszélgetni, aki megért bennünket). 

Á, de ez még messze van

Most még azt kellene megtanítani, hogyan kerüljünk kapcsolatba azzal, aki tetszik nekünk.

Az én tapasztalatom az volt, hogy igazából csak úgy lehet, ahogy Douglas Adams szerint az ember megtanul repülni.

Az ember úgy tanul meg repülni, hogy elesik, aztán elfelejti azt, hogy elesett, és a levegőben marad. Röviden.

Minden terv dugába dől. Az ember ott marad a szépen megfogalmazott, előre legyártott mondataival a szarban (istenem, hány ilyen mondat volt a jegyzeteim között!). A repülés az ott kezdődik, amikor véletlenül pont ott vagy a moziban és mintha nem is lenne semmi tétje a dolognak, odalépsz hozzá, és megkérdezed, hogy nincs-e kedve sétálni egyet.

Nem szabad a másiknak megéreznie, hogy az ember a nembe belehal. Már abban az értelemben, hogy egy nem még inkább belöki, betaszítja a képzelet világába, oda, a szerelem valóságába, aminek nem sok köze van a hétköznapi valósághoz.

A jegyzeteimből az derült ki, hogy a figyelmem kiélesedett. Az derült ki, hogy rájöttem, hogy nagyon kevés regény szól arról, mi is igazából a szerelem. Az olyanok szólnak erről, amelyek szinte egy nem is valóságos térben játszódnak. Thomas Mann Varázshegyében amit Hans Castorp érez, az szerelem. Az Üvöltő szelek a képzeletbeli tájon játszódik. Ez Wuthering Heights. Ez, ami a szerelmes fejében van.

Ez a test és lélek minden energiáját lekötő érzelem, ami mintha tényleg olykor a testünkre támadna. Amitől összerezzen, amitől összehúzódik a gyomrunk, amitől nem tudunk aludni sem már.

A testi vágyakról ma már másképpen kell beszélni, hiszen már nem a Playboy magazinok korában élünk. Beszélni kell arról, hogy legfeljebb a home videókon lehet látni igazi szexet, illetve ott se. A szex intimitás. Ami jó benne, az intimitástól jó. Nem (csak) a beteljesüléstől.

De nem is ez a lényeg

Ez az a része, amiről a barátom apja, P. bácsi hosszan és sokat beszélt, de nem ez maradt meg abból a felvilágosító órából. Hanem az, hogy ne szégyelljünk semmit.

Van még valami, amit úgy gondoltam, érdemes a kamasz gyerekünknek elmondani. Mégpedig azt, hogy az, ami vele történik, az egy csoda. Nettó csoda.

Ezért is lehet fontos, hogy írja le, hogy szavai legyenek arra, ami vele történik. Nemcsak azért, mert a következőkben el lehet majd kerülni a kudarcot (valójában nagyon kevés kamaszszerelem van, ami nem kudarccal, tanulságokkal, szenvedéssel végződik). Hanem azért is, hogy azt érezze, amit én, a jegyzeteimet olvasgatva:

a kamaszszerelemben megtapasztalt önelvesztés és önuralomvesztés nélkül, a szenvedés nélkül sokkal kevesebb lennék. Egyáltalán, a szerelem nélkül sokkal kevesebbek lennénk.

Az az időszak, amikor el sem tudjuk képzelni azt, hogy legalább gondolatban ne a másikkal legyünk, az az időszak, amikor nem egyszerűen azt akarjuk, hogy a másik velünk legyen, hanem azt, hogy soha ne is legyen mással, életünk egyik legfontosabb időszaka. És kamasz gyerekünket figyelve megértettem azt, hogy ez a közösen megélt kor valójában minden teher ellenére tele van szépséggel, lágysággal, gyöngédséggel. 

Minden fizikai és lelki inzultus tulajdonképpen abból ered, hogy a kamasz még nem tanulta meg, hogyan fejezze ki ezeket. A gyöngédséget. A félelmeit. Hogyan mondja el, hogy nem tudja uralni a gondolatait. Nem tudja kifejezni, hogy bár eddig, és ezután is, mi vagyunk neki a legfontosabbak, lehet, hogy jön más, jött más, aki segít neki, és ne haragudjunk rá, de abban érdekelt: hogy megszabaduljon tőlünk. A tanácsainktól. Attól, hogy szüksége van az érintésünkre, de már szégyelli, ha megérint bennünket is.

Nem kell szégyellni semmit. Tényleg nem lehet ennél többet mondani. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Caiaimage / Sam Edwards

Kolozsi László