„Nem hagyom, hogy kiborítson, inkább kalandként őrizzük meg ezt az időszakot” – Felújítás három gyerekkel (Olvasói írás)

–

Sokszor bosszantóan optimista tudok lenni, pláne annak a szemében, aki inkább a nem várt problémák sorozatára készül. Tervezek, nekivágok, és ráérek akkor B, C és D tervet gyártani, ha az első nem válik be.

Ha minden lehetséges negatív kimenetelt végiggondolnánk, sosem vágnánk bele semmibe – pont így álltunk neki a régóta esedékes felújításnak is: félig csukott szemmel, nehogy visszaforduljunk. Régi vágyam volt a terek egybenyitása, és a sokéves kialakítás is egyre erőteljesebben kiáltott a változásért. 

Többen is megkérdezték, hogy három gyerekkel hogy merünk belevágni – főleg, hogy az egyik még csak karonülő. Miért nem várunk, amíg nagyobbak lesznek? Miért bontjuk szét az egész földszintet? Miért, miért, miért?

Mindig ugyanazt válaszoltam: itthon vagyok a kicsivel, és idén ez még mindig jobb, mint egy állandóan rohangáló totyogóval vagy később, munka mellett.

A legerősebb érv tavaly érkezett, amikor a testvéremék is hasonló helyzetben voltak

Ekkor a sógornőm mondta: „Most kicsik a gyerekek, most tudják igazán élvezni az eredményt.” És valóban így volt.

Nem húztuk tovább a munkálatokat. Petivel, a férjemmel meghatároztunk néhány fontos pontot: ez a fal megy, az a fal marad, a harmadikból pedig egy keveset lecsípünk. A vezetékeket teljesen ki kell cserélni, és több helyen a csöveket is. A többit rám bízta. Ő gyógypedagógusként dolgozik, és a tanév végi hajtás miatt nem tudott úgy bekapcsolódni a felújításba, ahogy én.

Korábban is megpróbáltam már feldobni a lakást: egy hirtelen ötlettől vezérelve szedtem le a régi lambériát, és a csupasz falra egy félkész mesevilágot festettem, olyat, ami akár egy bölcsőde bejáratát is díszíthette volna. Most firkapartival indítottuk a felújítást: a gyerekek zsírkrétával lepték el a falakat, még a pultra is felmásztak, hogy minél magasabbra érjenek. 

Néhány nappal később megérkeztek a mesterek, leszerelték a lámpákat, és hatalmas zajjal kezdődött a rombolás, a vésés. Az emeletre kényszerültünk, az esős, hűvös idő miatt pedig csak ritkán tudtam kimenni Barni babával a kertbe.

Több napnyi bezártság után elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy az egész kiborítson, hanem inkább azon leszek, hogy ezt az időszakot kalandként, később pedig akár vicces emlékként őrizzük meg.

Nem tagadom, az eleje borzalmas volt. A hűtőt és a konyha alapfelszerelését egy kinti menedékbe tettük, oda jártunk ki gyors vacsorákat összeütni. A legkedvesebb emlékem az, amikor a gyerekek lefekvés előtt könyörgő tekintettel néztek ránk, és közölték, hogy az éhhalál fenyegeti őket. Ha néha hihetőnek is tűnt a dolog, mobilfénnyel botorkáltam át a romokon, ugráltam a lyukakon meg a csöveknek vésett barázdákon, hogy találjak valami ehetőt.

A felújítás zajos és poros volt, de egyben izgalmas kaland is

Élveztem, hogy anyagért mehetek, kipróbálhattam, milyen utánfutóval szállítani a betonkeverőt, és milyen erővel kell püfölni a falat. Készítettünk egy rakás mókás képet a tábori körülményeinkről, amit majd egy albumba gyűjtök. Aki volt már kollégista a folyosó végén megbúvó közös konyhával, annak az ilyesmitől a szeme se rebben. 

Olyan emberek vettek részt a munkálatokban, akiknek a kulcsot is teljes nyugalommal adtuk a kezükbe. Néztem, ahogy dolgoznak, közben felfedezték pár korábbi kókler próbálkozásomat is, amin jót derültünk. (Például purhabbal tömtem ki egy nagy lyukat, majd szépen begletteltem, befestettem, és huss, ott se volt.)

Nosztalgiázva tapogattam a régi bejárati ajtót, amit pár évvel ezelőtt vonszoltam át a nappalin és zománcfestékkel estem neki az udvaron. Egy percig se bántam, hogy mindez eltűnik, mert valami sokkal szebb került a régi dolgok helyére.

A nehézségek június végén értek utol. Rossz híreket kaptunk, amiket nehéz volt feldolgozni, de a zajban még a saját gondolatainkat is alig hallottuk. Közben mindenki már nagyon fáradt volt a tanév végére, a feladatok csak szaporodtak, és a legkisebb gyerekünk elkaphatott egy makacs vírust. A nagytesó tanévzárója alatt is kórházban voltunk. Végtelennek tűnt az idő, míg végre lecsöpögött egy-egy infúzió, és elengedhettem a karját.

Még mindig nem látszott a vége, amikor beköszöntött a házasságpróbáló időszak. Ez az a szakasz, amikor már az is idegesít, hogy a másik hangosan lélegzik. Vagy csak létezik. Áll az ajtóban, és néz. Elege van, pofákat vág. Hogyhogy neki van elege? Bezzeg én!

Peti azt mondta, szeptemberre sem lesz kész, én meg azt hittem, hogy júliusban már simán visszapakoljuk a bútorok egy részét. Az ilyen nézeteltérések nem tették könnyebbé a mindennapokat, ráadásul a kutya szétrágta a kint felejtett utazóágyat is, így napközben sehol sem tudtam letenni Barnit, hogy összedobjak egy gyors vacsorát, vagy csak elmosogassak.

A fordulópontot az esős, hideg időszak vége jelentette

A rombolást felváltotta az építés, és a sok régi dologgal együtt valami megmagyarázhatatlan nehézség is távozott a házból. Amikor az újjáépítéshez érkeztünk, Peti is megkezdte a nyári szabadságát: beindultak az apás kalandok, míg én gőzerővel takarítottam és pakoltam.

Közben kisimultak a falak, eltűntek a lyukak, és úgy visszhangzott az tér, hogy visítókoncerteket tartottunk a gyerekekkel. Kihasználták a tábori körülményeket, szívesen ettek az ablakpárkányon, a homokozó közepén berendezett mini étkezőjükben vagy az ágyukban.

Időnként bezárkóztak a félszobába, ahová a nappali bútorait halmoztuk, és boldog kincskeresőkként túrták át az egészet, még a korábbinál is nagyobb káoszt hagyva maguk után.

Zserbó kutyánk eközben rászokott a kukázásra. A szomszéd is éppen felújított, ráadásul most nincs kerítés közöttünk, így Zserbó birtokba vette az ő udvarukat is. Volt, hogy már mindenhol kerestem, végül pedig a szomszéd nappalijának közepén találtam rá, ahol békésen szundikált a burkolók mellett. Szendvicset kapott tőlük, simogatták, szórakoztatták, és lassan állandó vendéggé vált. Előfordult, hogy festékesen érkezett haza, máskor ellopott egy üres kakaósdobozt vagy fugakeresztet – mindent, amit csak talált. Neki tényleg jó móka volt a „felújításosdi”.

Volt még bőven munka, de egy idő után reggelente már mosollyal ébredtem

Egyre jobban haladtak a munkálatok, és Petivel elégedetten konstatáltuk: nem őrültünk meg, nem bántuk meg, és nem váltunk el. Őt a bográcsozás töltötte fel és kapcsolta ki, engem pedig a sport. Minden nehézség ellenére megérte az egész – nemcsak a végeredmény miatt, hanem azért is, mert ennek köszönhetően jobban megértjük egymás működését.

Peti rendszeresen fut, én viszont sosem értettem igazán, mi lehet ebben a jó.

Egyik nap azonban zsongó fejjel felvettem a sportcipőmet, és elindultam. Az első kör kínszenvedés volt, de aztán átkapcsolt az egész kocogás egy fantasztikus, tiszta, nyugodt tudatállapotba. A gondolataim elmélyültek, és végre átéltem, miért van erre Petinek nap mint nap szüksége. Aztán én is rákaptam az ízére.

Az elkészült földszintet látva Peti odalépett hozzám, és nem morgott, hogy miért kellett mindez. Ehelyett megdicsért, hogy milyen jól kézben tartottam, megterveztem az egész folyamatot. Nagyon jólesett.

A hullámvölgyeket lassan megszépítik az emlékek, a koszt felszívja a porszívó, és az egész lakást kellemes, friss illat lengi be. Barni baba boldogan rohangál a padlón, a nagyobbak pedig visszaszoktak az asztalnál való evéshez. Pár apróság még hiányzik, a bútoroknak még keresgéljük a helyét, de ez már csak részletkérdés. Nagyra értékeljük a szakemberek fantasztikus munkáját, a tábori körülmények elmúltát, és azt a kényelmet, amiben ma élünk.

WMN szerkesztőség