A világ emlékezni fog ránk. Reméljük. – A soha fel nem engedő föld című könyvről

–

A soha fel nem engedő föld pontosan azt az érzést keltette már az első lapokon, amit vártam tőle: a skandináv élet nyugalmát, erejét és titokzatosságát. Kicsit megáll az idő, van mód türelmesen végigjárni a tájat, beletaposni a hóba, megcsúszni a jégen. Pedig az első lapokon nem is Skandináviában, hanem Kanada egy kis sarkvidéki szigetén járunk, itt végzi kutatásait Unni, aki a Helsinki Egyetem megbízásából, na meg persze saját olthatatlan szenvedélyéből dolgozik.

A nő számára a természeti jelenségek élettel telnek meg: „A gleccser rétegei mozgásuk közben mindenféle hangokat adnak ki: vonyítanak, morognak és csattognak. Most azonban a gleccser éppen hallgat, hagyja, hogy sétáljak a felszínén. Többszázezer éve van itt és néha úgy érzem, szórakoztatják a fúróim és a jégcsákányaim” – gondolja Unni, aki nemcsak a tudomány iránt elkötelezett. Mérhetetlenül tiszteli a természetet is, ezért minden lépését úgy tervezi meg, hogy az annak törvényei szerint történjen.

Miért érdemes kutatni a gleccsereket? Unni elbeszéléséből erre is viszonylag gyorsan választ kapunk: a felszínre hullott hó és eső összetömörödve a gleccser részévé válik, így elraktározódva pedig elképesztően fontos információkat őriz a múltról. Akár a piramisok vagy más ember alkotta építmények, a természet formálta gleccserek is többszázezer évre visszamenőleg őrzik a múlt titkait. Unni célja, hogy amíg még lehet, összegyűjtsön minél több információt, hiszen a klímaváltozásnak köszönhetően a számára legkedvesebb természeti jelenségek óriási veszélyben vannak. Ha eltűnnek, akkor velük együtt nemcsak a Föld biztonsága, de a történetünk egy része is a semmibe vész.

Megérteni a megérthetetlent kellően gyomorszorító érzés

Az első fejezetekben könnyen hihetjük, hogy Unni a könyvünk egyetlen főszereplője és az ő szemszögéből hallhatjuk majd, hogyan találkozott a furcsa, de annál izgalmasabb Jonnal egy jégtábla tetején. Miképpen talál egymásra két idegen, akik pár órája futottak össze először, hogy aztán néhány tartalmas és jelentőségteljes nap után újra elváljanak egymástól? A soha fel nem engedő föld nemcsak egyféle választ ad a kérdésekre: Unni után Jon nézőpontját is megismerhetjük. Bár az ilyen írói fordulat nem hat az újdonság erejével, mégis képes meglepetést okozni: Unni kezdeti benyomásai alapján egész mást látunk Jonból, mint ami valójában. Még akkor is, ha a nő azonnal megérzi a lénye valódi mélységét.

A férfi és a nő találkozásában azonban nem merül ki a történet: a fő mozgatórugó nem a kettejük szerelme, hanem az út, ahogyan odajutottak. Apró mozaikdarabokból rakjuk ki a múltat: míg Unni részéről saját leírásain keresztül ismerünk meg fontos szereplőket az életéből, addig Jon oldaláról újabb elbeszélőket is kapunk, akik egyes szám első személyben mondják el a maguk igazát. A dinamika remekül felépített: a megszólaló szereplőket éppen olyan ritmusban és sorrendben hozza elénk az írónő, hogy kellően gyomorszorító érzést tapasztaljunk.

Miközben kénytelenek vagyunk megérteni mindazokat, akik körülöttük formálták ezt a világot. Utóbbi kulcsfontosságú: hiszen éppen ez a más-más országban és körülmények között megélt közös sors az, ami a jégtáblák magányában összesodorja őket.

A lány, aki bálnának képzelte magát

Nehéz nem sokkal több konkrétummal mesélni, de semmiképpen sem szeretném elárulni a legfontosabb olvasói felismeréseket. Azt azonban nem kerülhetem ki, hogy Unni és Jon múltja nemcsak a gyerekkori furcsaság, bántás és kiközösítés közös poklában fut össze. Hanem abban is, ami ezt a viselkedést kiváltja: ez pedig nem más, mint a kisebbségek iránti ellenszenv vagy épp gyűlölet. Unni Lappföldön született: a jég, a hó, a hegyi patakok ölelésében, ahol apjával járta az erdőt és büszke volt az ősei által tisztelt, óvott földre. Szülei válása után azonban anyja Finnországba vitte, ahol ő volt a furcsa, számi lány, akit csúfoltak vagy jéggel dobáltak. „Akkoriban a nyár volt az otthonom” – idézi fel Unni az évnek azt a három hónapját, amikor Lappföldön járhatta a tájakat apjával és Martti nevű rénszarvasával, akit sérülten mentettek az erdőből. „Gyerekként néha bálnának képzeltem magam. Mert a nyár elején mindig délről északra költöztem, nyár végén pedig északról vissza délre, pont, mint a bálnák. Csak felnőttként jöttem rá, hogy van némi különbség. A bálnák mindig a megfelelő helyen vannak” – mondja ki később fájdalmas belátással.

Jonnal ellentétben Unni legalább tudja, hol lehetett igazán önmaga, a férfinak ez sem adatik meg. Az örökbefogadott fiú szerető családban nő fel, egy olyan anya mellett, aki mindennél jobban vágyott rá. Eszkimó vonásai azonban Dániában sem kímélik meg az atrocitásoktól, ahogy egy számi kislány sem kerülhette el azokat Finnországban.

A könyvben egy ma már dokumentált időszak legfájdalmasabb hatásai tűnnek fel: az 1960-70-es évek Kanadájában ugyanis 20 ezer őslakos gyereket vettek el szüleiktől, hogy középosztálybeli fehér családoknak adják őket örökbe. Sok anya hitte halottnak a gyerekét, mert a szülés után új személyazonosságot hoztak létre számukra. Az úgynevezett Sixties Scoop a történelemkönyvekben talán csak féloldalnyi szöveg, miközben nők, férfiak és gyerekek tízezreinek életét tette tönkre. Sokan úgy éltek e titokkal, hogy maguk sem tudtak róla – hogyan is írhatta volna bárki kétségek nélkül a saját történetét?

A világ talán tényleg nem felejt

Természetesen nem fogom elmondani, hova fut ki Unni és Jon találkozása, talán nem is ez a lényeg, sokkal inkább a tény: jóval erősebben kötnek össze minket a történeteink világszerte, mint azt gondolnánk. Talán más országokban növünk fel, különböző kultúrából jövünk, és előfordul, hogy a végén egy harmadik helyen, a gleccserek tövében nézünk szembe egymással. Mégis, ha figyelmesek vagyunk, egymás szeméből ki tudjuk olvasni: a sorsunk közös.

A soha fel nem engedő föld nemcsak arról mesél, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban kapcsolódhatunk valakihez, hanem sokszorosan hangsúlyozza: muszáj tudni, mi rejlik a dolgok mélyén – különben nem fogunk levegőt találni a felszín felett.

Ezért ereszkedik Unni a veszélyes jéghasadékba, hogy meghallja a gleccserek mélyén csobogó vizet. Ezért kutatja az életet a hó és a fagy takarásában, ami a múltat nem teszi semmissé, csak idővel betakarja. „Engem vigasztal a gondolat, hogy a világ emlékszik ránk, akkor is, ha néha eltűnünk. A világ emlékszik az emberek, a népek sorsára, elraktározza őket a gleccserekben és a talajban, talán olyan helyeken, amiket még nem fedeztünk fel. A világ mégiscsak emlékszik” – fogalmazza meg Unni mindannyiunk reményét, akik talán most a szokottnál is jobban félünk a jövő miatt.

Széles-Horváth Anna