Ilyen volt személyesen találkozni a világhírű guruval, Sri Sri Ravi Shankarral

–

Rég voltam ennyire zavarban

A Hilton királyi lakosztályában csupa megszeppent újságíró társaságában várakoztam a Mesterre. Volt, aki levette a cipőjét, volt, aki nem. Előre szóltak nekünk, hogy vállat és térdet takaró, diszkrét öltözetben jelenjünk meg. A szállodai dolgozók, a rendezvény helyi szervezői és Ravi Shankar csapata eszméletlen sürgés-forgásban igyekezett mindent tökéletesíteni, mielőtt belépne az, akire mindenki várt.

Sose találkoztam még guruval. Nem is szerepelt a terveim között. Próbálkozom a meditációval, gyakorlom a jógát, de nem kerestem soha mentort, vagy gurut, akit követhetnék. De amikor a The Art of Living magyarországi képviselői meghívtak, azt éreztem: mi jel, ha nem ez? Mikor, ha nem most? Olyan régóta panaszkodom arról, hogy nem megy a meditáció, hát most jön egy guru, akit milliók követnek, aki legendás meditációkat tart, akkor ott a helyem.

Mielőtt megérkezett volna, levetítettek nekünk egy kisfilmet a munkásságáról, hogy milyen elképesztően sokat tesz a mozgalma világszinten a békéért, az emberek mentális egészségéért, hogy hány menekültön és földönfutón segítenek és segítettek már eddig is. A YouTube-on megannyi videója van fenn, és számtalan vezetett meditáció. A környezetvédelmen túl a gyerekek, nők oktatásán át a háborús veteránokig mindennel és mindenkivel foglalkoznak. Megtanítják őket meditálni, megtalálni magukban a szeretetet, a békét, de nem ám a jómódú szalonjógiknak, hanem viszik a tudásukat börtönökbe és háborús övezetekbe is.

Légzés- és meditációs gyakorlatai viszonylag könnyen elsajátíthatók, bárki beépítheti az életébe, neki pedig szívügye, hogy technikái segítségével egyre több és több mosolygó, boldog ember legyen a világban.

Érdemei vitathatatlanok, a célja szép és becsülendő. Nem csoda, hogy a kisfilm végére csak még inkább zavarban voltunk a nagy várakozásban.

„Csak csináld.”

Sokan mondják, hogy egy guru közelében lenni már önmagában élmény. Nos, ezt alá tudom támasztani. Amikor belépett a királyi lakosztályba, teljesen levált a környezetétől, a pompától, a hideg, éles márványtól és dizájnerdíszbögréktől, a csillártól és a Parlamentre tekintő panorámától. Szelíden, jámboran, a(z egyébként szerintem igen fáradt) tekintetében nem mérséklődő mosollyal leült közénk, és mielőtt bármit kérdezhettünk volna, ő kérdezett, hogy mégis kik vagyunk mi. Úgyhogy egyesével bemutatkoztunk neki, ő meg hallgatott. Érdekes volt, felszabadító, hogy valaki képes úgy meghallgatni, hogy az égvilágon semmit nem reagál, egy gesztussal sem, mégis érezni lehetett, hogy figyel. Azt vettem észre magamon, hogy amióta belépett, mosolygok.

„Csak csináld. Régen úgy tartották, hogy meditálni csak bizonyos típusú emberek tudnak. A kicsit zakkantak. Mára ez megváltozott. A világ legnagyobb cégei között is van, amelyik beépítette a meditációt a munkafolyamatba” – mondta, amikor arról kérdezték, mi szükséges ahhoz, hogy valaki elkezdjen meditálni.

Ahogy válaszolgatott a kérdésekre, nem hagyott nyugodni, hogy ez az ember tegnap még Vilniusban volt, holnap meg már Horvátországba repül, hatvanhét éves, spirituális vezető, hát hol van ebben a sztoriban ő? Meg is kérdeztem, hogy ha már egy rocksztár életét éli és turnézik szerte a világban, egyik luxushotelből megy a másikba, akkor mégis, hogy tud időt, alkalmat szakítani arra, hogy gyakoroljon, hogy meditáljon, jógázzon? Hogy fér bele ebbe az életmódba a spiritualitás? Derűsen válaszolt és tulajdonképpen nem lepett meg.

„Én másokért élek. Nincs szükségem semmire. Más a feladatom. Persze ülök sokat (az ülés ez esetben a meditációt jelenti – a szerk.), jógázgatok, ezért hajnalban kelek. És évente három napot némaságban töltök. Ennyi nekem elég is.”

Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon őszintén, tényleg, soha, de soha nem sokall be? Soha nem fordul meg a fejében, hogy most semmi kedve mások terheit vinni a vállán? Soha nem érzi, hogy bakker, az emberiség totálkáros és menthetetlen? De miért is vonnám kétségbe. Csak számomra elképzelhetetlen ez a gondolkodásmód. (Nem is vagyok guru, mondjuk.) 

A Hatodik Érzék

A beszélgetés után elvonult, mi pedig átgaloppoztunk a Momkultba, ahol Hatodik Érzék címmel tartott előadást. A plakátokon az egyik leghíresebb idézete virított:

„A siker kulcsa a meditáció. Néhány perc meditáció összeköt a benned rejlő intuíció óceánjával.”

Egyre jobban vártam az előadást. Annyira sokszor vallottam csúfos kudarcot a meditációval, és tudom, mekkora szükségem lenne rá, vártam, hogy leessen a nagy tantusz. 

A színházterem teljesen tele volt. Esküszöm, úgy éreztem magam, mintha minimum a Rolling Stonesra várnánk. Amikor belépett a nézőtérre (ugyanis nem a takarásból bújt elő), mindenki állva tapsolva üdvözölte.

Majd elkezdett beszélni. Lazán, rutinosan. Nem az első és nem is az utolsó telt házas előadása, szerintem nyitott szemmel alva is képes lenne végigcsinálni, és ez semmit nem von le az értékéből. Nem várható el senkitől, pláne egy spirituális vezetőtől, hogy minden alkalommal új és új gondolatokat adjon elő, új lendülettel. Neki küldetése van, és óriási tévedés, hogy ehhez mindig szenvedélyesnek kell lennie. Kötelességtudat, alázat, szeretet és hit abban, amit képvisel, ennyi elég is. Mondjuk, azon jót mosolyogtam magamban, amikor a kivetítőn megláttam, hogy időnként a legnagyobb nyugalommal lenéz a maga mellett tartott telefonjára.

Végre eljött a várva várt meditáció. (Előtte cinkosan mosolyogva mondta, hogy a meditáció előtti nagyon fontos rituálé, hogy repülő üzemmódba állítsuk a telefonunkat.)

Azt hiszem, itt vált világossá, hogy ez az ember tényleg tud valamit, valami különlegeset. Mert

aki egy telt házas színházteremben, ahol fülledt meleg és emberi kipárolgás van, zajok, recsegő székek, na, ha ilyen körülmények között képes volt engem, a stresszelés nagymesterét ilyen hatékonyan elvezetni egy valódi meditációba, az nem lehet akárki.

Egy pillanat volt, amikor majdnem megint átcsúsztam a pánikba, de végül ez nem történt meg. Nagyjából hat-nyolc percesre saccoltam ezt a közös meditációt, de aztán mosolyogva, kuncogva mondta el nekünk, hogy bizony fél órán keresztül tartott. Az igen! Közeledtünk az előadás vége felé. Nem volt katarzis, nem volt semmi különösen felkavaró élmény benne, de hatott rám. Annyi ártó és mérgező energia árad felénk nap mint nap, hogy jó érzés volt beledőlni a gondolatba, hogy kezemben van a mentális egészségem/egészségünk irányítása. Hogy én is mosolyoghatok úgy, akár Ravi Shankar mester.

A tüske

Aztán ebből a mosolygós, kellemesen furcsa állapotból egy pillanat alatt zökkentem ki, amikor csak úgy mellesleg az előadás végén elkezdett egy ájurvédikus gyógynövényes tablettáról beszélni és gyakorlatilag azt promotálni. Még ha a rák ellenszeréről lett volna is szó, egyszerűen nekem ez a rész végtelenül illúzióromboló volt. Meditáció után, csak úgy mellesleg előhozakodni egy bogyóval, szembeállítani a modern medicinával mindenféle alátámasztás nélkül, hát, itt sajnos úgy éreztem, hirtelen már nem ott vagyok, ahol eddig voltam.

A helyzet az, hogy szerintem ma nagyobb szükségünk van spirituális vezetőkre, mint valaha.

Szükségünk van az olyan emberekre, mint Ravi Shankar, aki azt mondja, mosolyogj, tegyünk meg mindent a békéért, és ebben segít, ha meditálsz, ha jógázol, mert ezek tényleg csodálatos eszközök, és valóban jobb lenne a világ, ha mindenki csak egy picit megmártózna ebben a létezési módban. Csak az a fránya üzlet ne kúszna be mindenhova.

Ez az utolsó tíz perc, azt gondolom, kihagyható lett volna, nekem mint nézőnek, mint valakinek, aki életében először meditált hatékonyan fél órát. Nekem fájt, hogy szinte rögtön utána elüzletiesedett a hangulat. Mintha a meditáció utáni nyitott állapotot rohanták volna le azzal, hogy csatlakozzunk a mozgalomhoz, hozzunk létre központokat és mellesleg, vegyük és terjesszük ezt a bogyót. Azt gondolom, ez nem volt a legszerencsésebb, vagy akár a legetikusabb. És itt nem arról van szó, hogy hiszek-e a bogyóban, vagy bármilyen természetes megoldásban (hiszek amúgy, de nem kizárólagosan), hanem arról, hogy ha az ember a guru előadására és meditációra vált jegyet, akkor ennek a kereteibe mennyire fér bele a „hoppá mellesleg itt van ez a cucc, ami jobb annál, mint amit mások használnak”. 

Sokat gondolkodtam azon, mit és hogyan írjak erről az egészről. Mert nem szűntem meg azt gondolni, hogy Ravi Shankar és a The Art of Living munkássága egyedülálló, és fantasztikus dolgokat visznek véghez. A mester tudása felfoghatatlanul óriási, a kisugárzását senkiéhez nem lehet hasonlítani és továbbra is ott maradok a kétmillió Insta-követője között. De azért egy kis tüske itt maradt bennem.

Képek: Art Of Living Hungary

Szabó Anna Eszter