Idősebb gyerekek szüleitől gyakran hallom, hogy hiába rojtos a szájuk, mint egy levitézlett parasztgatya, az utód rájuk se bagózik, elengedi a füle mellett a kéréseiket és a követeléseiket, akár suttogva, akár ordítva terjesztik be azokat. Na, hát egy kétéves gyerek esetében ennek az ellenkezője csempész extra kihívást az amúgy sem unalmas mindennapokba. Tomika ugyanis figyel. De mennyire! Az amerikai és az orosz elhárítás együttesen is gyenge kezdő hozzá képest. Lát és hall. Olyan, mintha egy szuperkémmel, egy batár nagy mikroszkóp alatt élnénk, bepoloskázva – a szó nem rovartani-, hanem titkosszolgálati értelmében. Amit pedig teszünk vagy mondunk, azt kegyetlen szöveghűséggel visszhangozza.

Ez a gyerekbőrbe csomagolt görögtűz mára a zseniszintet alulról kapirgáló papagáj lett.

Ő mindent visszamond. Mi pedig csütörtököt.

Azzal kezdődött, hogy megtanult pár szót, amelyek rendkívüli jelentőséggel bírnak az ő kis életében. Ennek köszönhetően nálunk ma már tilos kimondani, hogy „pisilni megyünk”, tudniillik Tomika, mint az összes többi perverz kétéves, szereti nézni az embert ürítés közben. Néhányszor ez elkerülhetetlen – például amikor egyedül vagy otthon vele –, és ilyenkor az ember úgy érzi magát, ahogyan David Attenborough természetfilmjeinek szereplői, a közelről pofán filmezett szöcske reggelizés-, vagy a mezei pocokpár dugás közben.

Ezért kénytelenek voltunk kifejleszteni egy speciális kódnyelvet, amelyben a mellékhelyiség használatának szándékát a „megyek választani!” fonémasorral jelezzük. Tekintve, hogy én főállásban politikai újságíró vagyok, ennek a kifejezésnek a vécében uralkodó szag nélkül is erőteljes bukéja van.

Mivel a „tej és a tápszer” szót is megtanulta a lókötő, ezért az elkészítésük időszerűségére a „csinálnál t betűset?” kérdéssel vezetjük rá egymást, különben a gyerek olyan visítással követeli az esti betevő késlekedés nélküli tálalását, amilyennel csalánba fekvő nudisták szokták jelezni a sorsukkal kapcsolatos aktuális kifogásaikat.

Hasonlóképpen tiltólistára került a kölesgolyó szó. Sőt a golyó is. A kölesgolyó Tomika Maslow-piramisában közvetlenül anya felett, de alattam legalább két emelettel helyezkedik el, dacára annak, hogy ez az élelmiszer szerintem ledarált hungarocell táblákból készül és – mivel bio – döglött patkányok hónaljából kipipettázott sárga izzadsággal formálják golyóvá. Ő viszont nagyon szereti, ezért „g betűsnek” nevezzük, ha csak bepakolni akarjuk, odaadni nem, különben ismét lecsap a hangorkán.

A „p betűs” kódolatlan használatának is hasonló családbiztonsági kockázata van. Ez a pürét jelöli, ami formabontó módon igazi gyümölcsből készül, nincs benne cukor és Tomika legális partidrogjaként, alkoholmentes desszertboraként szolgál. Egy tasakkal betol belőle, és a világ színesebb, vidámabb, izgalmasabb hely lesz a számára.

Ennek megfelelően a „püré” szót kizárólag akkor szabad kiejteni előtte, ha az elhangzás után néhány másodperccel a szájába tudod tolni a csutorát, különben feltépi a szekrényt, belemászik derékig, az útban lévő UHT-tejet és krumplit kirugdossa a padlóra, majd kiszed egy pürét, és jogásznyelven szólva ráutaló magatartást tanúsít: hozzád vágja izomból.

A halak etetése sem rutinművelet többé, ugyanis Tomika azt (is) gyermekanimációs különprogramként írta be a naptárába. Aurél és Pancsi valószínűleg az aranyhalak népes fajának két legstresszesebb példánya, és vélhetően csak fiziológiai többletadottságaik miatt nem ölték még vízbe magukat. A gyerek ugyanis nem csupán bedobálja nekik a tápot, hanem odahúzza a széket, felül vagy feláll rá, és az arcát az üvegre tapasztva kiabálva, időnként bekopogva, illetve a fedél nyílásán könyékig benyúlva instruálja szerencsétleneket, hogy merre találják a vacsorájukat. Ezért újabban Tomika jelenlétében nem kérdezzük meg egymást Zsuzsival, hogy megetette-e a másik a halakat, inkább a lekapcsolt világítás sötétjében éheztetjük őket, amíg Tomika méltóztatik elaludni.

Abból is kikerekedett már néhány emlékezetes sztorink, hogy Tomika minden tiltást engedélynek hall. A figyelmeztetés számára ötlet. Ha például azt mondod neki, hogy „Ne mássz fel a korlátra az erkélyen!”, akkor az agyába épített tolmácsgép ezt úgy fordítja le, hogy „Kisfiam, nincs kedved leesni három emelet magasságból? Mert én jó mókának tartanám!” (Nyugi, a példa fiktív, ez speciel nem történt meg.) A „Most nem nézünk Peppát!” számára: „De jó, Peppát nézünk!” A „reggeli után kaphatsz pürét” egyenlő azzal, hogy „reggeli helyett kaphatsz pürét”. Úgyhogy az állandó parancsolgatás helyett inkább eltereljük a figyelmét, és más, a boldogságát és a túlélését egyszerre garantáló feladatot adunk neki az általa választott életveszélyes elfoglaltság helyett.

Hosszan sorolhatnám még, hogy milyen szavakat nem szabad óvatlanul kiejteni – kávé, állatkert, Margitsziget, szökőkút, kukásautó dal –, mert azok egy lépésben is sok lepéses programváltozáshoz vezetnek, de inkább rátérek arra, hogy Tomika nemcsak érti, amit mondunk, hanem beszél is. Tudtam ám, hogy így lesz, csak nem sejtettem.

Fogalmam sincs, hogy mi volt az első értelmes szó, amit kimondott. Tudom, ez gáz. Nyilván fel kellett volna írni. Az biztos, hogy nem az „anya” – mert azt „anának” és „adának” mondja –, és nem a dezoxiribonukleinsav. Zsuzsi szerint az „apa”, szerintem a „nem”. Ez utóbbit egyébként a mai napig szereti használni, mert a világhoz és annak kötelezettségeihez való hozzáállása egyelőre középsúlyosan dadaista.

Az „igen” helyett sokszor még ma is csak morrant egyet, mint egy tüskébe lépett grizzly medve.

A ragozást egyelőre nagyvonalúan mellőzi, és az igekötők szabályos mozgása, illetve a szóvégi hangzók és az ikes igék többsége is hidegen hagyja. Érdekes, hogy ennek ellenére tökéletesen érthető, hogy mit akar, pedig zömében csak főneveket hajigál hanyagul egymás mellé, mint egyszeri reptéri rakodó a húzós bőröndöket. A felszólítás a kedvence, ezért minden mondata végére oda lehet képzelni egy felkiáltójelet. Reggelente csupa csipásan a „kávé” szót szokta mormogni, tudniillik imád kávét főzni nekem, én pedig rettentő kegyesen elviselem ezt, még akkor is, ha mellém ül a gyümölcsleves vagy tejes poharával, és egy stratégiailag megfelelő pillanatban a csészém teljes tartalmát az arcomba rúgja.

Persze, néha félóra is eltelik, mire a szövegkörnyezet és a szituáció mankójára támaszkodva rájövök, nem rólam beszél, hanem az egyik játékról, vagyis a „lapát” szót használta, és nem „apát” kereste. De ez még mindig jobb, mint amikor simán csak halandzsázik – például amikor este megpróbálja elaltatni magát –, vagy amikor kimondja azt a szót, aminek jelentésére egyszerűen képtelenek vagyunk rájönni, úgyhogy ha valamelyik kedves olvasó tudja, mit jelent kétévesül a „hafita”, az sürgősen jelezze, mert nekünk sejtelmünk sincs. A Google Translate szerint ez egy malgas szó, és magyarul azt jelenti, hogy fit, de a szerintem a fit se jelent semmit, a malgas pedig a madagaszkári bennszülöttek nyelve.

Márpedig mi arról az egzotikus szigetről csak két királyt ismerünk, Benyovszky Móricot, a magyart és Julient, a lemúrt, de egyikkel se beszéltünk még, és szerintem nem is fogunk.

Szóval a hafita-rejtély még megfejtésre vár, de sok időnk nincs ezzel foglalkozni, mert Tomika szivacsként szív magába minden szót, amit akár egyszer is kiejtünk előtte. Ez időnként felettébb kínos helyzeteket teremt, hiszen otthon elhangozhat a „puki” szó, de a bölcsiben mégsem kéne azzal védekeznie, hogy „apa is (szokott)!”. A káromkodásról már régen leszoktunk, pontosabban Zsuzsi rá sem kapott az ízére. Ő legfeljebb – ahogy korábban már írtam – olyan viccesen avítt trágárságokat alkalmaz, mint az „irgum-burgum” és a „mordizomadta”. Én hozzá képest hajóskapitányba oltott szódáskocsis tudok lenni, de már megembereltem magam. Itthon szalonképes vagyok, mint a dzsungelmajomból angol főnemessé átkozmetikázott Tarzan, ezért Tomika egyelőre nem káromkodik. Végül is valamit a bölcsis vagy ovis társaitól is tanulnia kell.

Mindennap megdöbbenünk azon, hogy olyasmiket is tud, amiket nem magyaráztunk el neki. Van például egy Kecsó becenevű barátom. Tomika az egyik nap – minden előzmény vagy apropó nélkül – kijelentette, hogy „Kecsó apa barát”. Fogalmunk sincs, hogy ezt a képet milyen mozaikokból rakta össze, mert Kecsó még nem is volt nálunk, de ezek szerint a gyerek – gondolom, mint minden gyerek – zseniális megfigyelő. A mai napig nem tudjuk azt sem, hogy a tejet hogyan kapcsolta össze a tehénnel, mert mi soha nem vázoltuk fel neki az összefüggést. Már amennyiben a boltban kapható, tej nevű fehér folyadék esetében van ilyen egyáltalán.

Szóval nagyon vigyáznunk kell a szánkra. Gondot fordítunk arra, hogy szépen beszéljünk egymással, egész mondatokban fogalmazzunk, értelmes és választékos kifejezéseket használjunk, udvariasak legyünk (például mindig köszönünk és mindig megköszönjük az ételt), mert ha tényleg nyelvében él a nemzet, akkor Tomika most a legnagyobb kicsi magyar.

Herczeg Zsolt

A szerző apanaplója a wmn.hu sorozata alapján novemberben Büfik és bukások címmel könyvben is megjelenik! További információk a könyv Facebook-oldalán.