„Többet akarni, másra vágyni, tenni a céljainkért nem nagyravágyás vagy jellemhiba”

–

Ha kijön az új Tesla, másnap Budán biztosan szembejön

Semjén Nórát valószínűleg már senkinek sem kell bemutatni, hiszen a szarkasztikus hangvételű Anyakivan néven futó videói, az anyai és családi élet fonákjának sírva vigadós humorát fel-felvillantó riposztjai a Covid óta sokak életét dobják fel újra meg újra. Nóra influenszerként a társadalmi felelősségvállalást és a tudatos gondolkodás, illetve öngondoskodás támogatását is fontosnak tartja, így gyakran emeli fel a hangját társadalmi kérdésekben is. Nemrég arról írt például, hogy az emelkedő élelmiszerárak következtében a családdal-barátokkal fagyizni már-már luxus, ez pedig befolyásolja az emberek életminőségét is.

A poszttal Nóra „ledobta” a kommunikációs atombombát, hiszen követői és ellenlábasai több ezer kommentben mondták el, miben téved vagy éppen van igaza. Volt viszont néhány szempont, amiben a többség egyetértett. Például, hogy akinek akad mit a tejbe aprítania, az ne panaszkodjon olyan ügyek miatt, amik őt nem feltétlenül érintik közvetlenül.

„Meggyőződésem, hogy azok, akiket az átlagnál többen látnak-hallanak, felelősséggel tartoznak azokért, akiket kevesen vesznek észre. Influenszernek lenni lehet úgy is, hogy az ember érvényes kérdéseket vet fel, hasznos eszközökre-lehetőségekre hívja fel a figyelmet, vagy olyan társadalmi csoportokra irányítja a fényt, amelyek kényszerűségből a félárnyékban rekedtek – mondja Semjén Nóra. 

– Mi Budán élünk és látom, hogy ha kijön az új Tesla, a hegyen mindenkinek Teslája van. De ettől még azzal is tisztában vagyok, hogy a társadalmi olló egyre szélesebbre nyílik, és sokaknak vannak napi problémáik.”

Úgy véli, azáltal, hogy sokan követik őt, nem csak privilégiuma, dolga is érzékenyíteni az embereket az eltűnőben lévő középosztály és egészében véve, a különféle szocioökonómiai státuszú emberek nehézségeire. Mint mondja, a fennálló társadalmi feszültségek jelének tekinti azt is, hogy gyakran vadidegenek kérik számon rajta, miért és miből utazik, vagy éppen hogy engedhet meg magának – szerintük– luxuskiadásokat: például, hogy időnként beül kávézni a barátnőivel valahova.

„Valahogy egyezményessé kezd válni az a gondolat, hogy be kell érni kevéssel is, hogy a minimum, a tisztes szegénység oké. Én viszont azt gondolom, hogy mindenkinek joga van egy teljes, megalkuvástól mentes, biztonságos élethez, amit jó megélni. És ez persze nem azt jelenti, hogy a kevésbé előnyös helyzetben lévőknek bármit is szégyellniük kellene, csak azt, hogy ideje felismernünk, hogy többet akarni, másra vágyni, tenni a céljainkért nem nagyravágyás vagy jellemhiba.”

A kiégés és a megfelelési kényszer hatására elfelejtheted, mire vágysz igazán

Tegye fel a kezét, aki szívesen pakolna össze egy bőröndöt, hogy aztán gondosan bezárja maga mögött a lakást, messzire hajítsa a kulcsot és boldogan szürcsöljön koktélt egy csendes, fehér homokos tengerparton! (Anyák adott esetben lehetőség szerint méhük maszatos pofikájú gyümölcsöskertje nélkül…) Ha egy kósza pillanatra te is halk sóhaj kíséretében képzelted magad egy strandtörülközőre, akkor tudod, hogy noha az álmodozás az élet megrontója, gyakori, hogy az utazásból, kényelemből, lélektöltő egyedüllétből az ember fia-lányának csak ennyi marad.

„A családunkban két külön világ egyesült, hiszen míg nekem mindkét szülőm főállásban dolgozott, addig a férjem édesanyja családanyaként, háztartásbeliként egyengette a többiek útját.

Így aztán én mindkét keretrendszerben jól akartam működni: házi tündér és dolgozó nő lettem.

Annyira hálás voltam azért, hogy hosszú idő után végre megtaláltam az igazit, akinek én kellek, hogy szuper feleség és szuperanya lettem. Készítettem a pempőket a gyerekeknek, sütöttem-főztem, majd megszakadtam, hogy ragyogjon a lakás és én is kinézzek valahogy, de azért persze dolgoztam is, mert az ember nem ülhet csak úgy otthon… Nem csoda, hogy idővel kiégtem.” 

Bár ezek az élmények ma már segítenek abban, hogy Nóra hiteles tartalomgyártóként mutathasson rá nagyon is élő jelenségekre, mint mondja, akkoriban azért nem minden ment könnyen.

„Mellettem van olyan ember, akinek fontos, hogy én is jól legyek. Akarva-akaratlanul a családom azonban mégis partner volt abban, hogy a megfelelési kényszer hatására szép lassan elveszítsem önmagam. Dühös voltam, mert ezt tettem magammal és azért is, mert senki nem vette észre, mi történik velem.

Én azt gondoltam, ez a dolgom. Ők látták, hogy képes vagyok rá, elbírom. Így végül beállt ez az egyensúlytalanság – és én akkoriban azt gondoltam, hogy a segítségkérés a gyengeség, és ha nem bírom, az a kudarc jele.”

Később azonban szakember segítségével bogozta ki a szálakat, és ma már folyamatosan tesz azért, hogy megélhesse az egészséges egyensúly állapotát. Mint mondja, ez az élmény és tapasztalás segít neki megérteni, miként lehetséges, hogy a kommentelők gyakran a saját meggyőződésük ellenére is arra hangolják egymást és önmagukat, hogy kevesebbel is beérjék annál, mint amire vágynak.

Életminőség, minőségi élet

Anyaként azt is fontosnak tartja, hogy a gyerekek, családok jó minőségű élelmiszerekhez, izgalmas-tápláló kulturális élményekhez, kompromisszummentesen boldog fél órákhoz jussanak. Ehhez pedig edukálni, motiválni és főleg beszélgetni kell arról, ami velünk és körülöttünk történik. Ahogy arról is, milyen egyéni, kisközösségi és társadalmi szinteken járulhatunk hozzá önmagunk és környezetünk jó(l)létéhez.

„Amikor azt kérdezik tőlem, miért pampogok olyan dolgok miatt, amik nem feltétlenül a saját problémáim, mindig ugyanazt válaszolom: én is itt élek, itt vagyok otthon, együttérzek másokkal és bár tény, hogy nem minden probléma következményeit érzem a saját bőrömön, attól még a szociálisan érzékeny gondolkodás az alapműködésem fontos része. 

Szeretném, ha egyre többen ébrednének rá, hogy bár nem minden csak az egyénen múlik, és néha az erőfeszítéseink ellenére sem tudjuk elérni életünkben a kívánt változást, sok esetben igenis lehet tenni azért, hogy az életünk jobb, teljesebb legyen.”

A tartalomgyártó szerint a társadalom dualitását tükrözi, hogy egyes dolgok – utazások, kalandok, tárgyak – sokak számára kényelmesen elérhetők, mások számára azonban örök vágyképek maradnak, amik vagy motiválón, vagy bizonytalanítón hatnak.

„Az Anyakivan-hétvégék szervezésekor fontos számomra, hogy elérhető árú pihenés keretében, együtt kapcsolódhassunk ki a követőimmel. Mégis rendszeres kritika ér amiatt, hogy ezek az alkalmak néhányaknak elérhetetlenek. Állati szomorúnak tartom azt, hogy bár nem luxusutakat szervezek a Maldív-szigetekre, hanem hazai, a normál áraknál jóval olcsóbb hétvégéket, ez sokak számára mégis elérhetetlen. Márpedig nem lenne szabad hogy így legyen. Hiszem, hogy az életnek többnek kell lennie, mint munkának, otthoni teendőknek és lemondásnak.”

És hogy mit gondolnak erről mások? Az olvasók véleménye szerint sokféle álláspont létezik. Judit például arra mutat rá, hogy a jó dolgok relativizálása nem feltétlenül visz előre. Mint mondja: „Az ember szülőként, egy majdnem kétéves mellett, elég sokszor fáradt, elég sokszor kivan, és egy-egy panaszkodásra volt olyan, aki megjegyezte: »Örüljek, hogy egészséges a gyerekem, mert lehetne szellemi fogyatékos is…« Tehát abszolút ne legyen mellette semmiféle igényem, mert nekem milyen marha jó. Oké. Csak ezt sokszor én érzem a legkevésbé.”

Anna álláspontja is azt tükrözi, hogy a más helyzetekkel való összehasonlítás ritkán oldoz fel az adott szituáció megélésének terhe alól. „A környezetemben ezerszer hallom, hogy nézzem meg Timbuktu-alsón mi van! De engem nem érdekel, hogy másnak rosszabb!” – írja. (Egy másik) Anna azt nem érti, miért éri be bárki is kevesebbel annál, mint amit akar magának:

„Egyszer, nagyon régen a legjobb barátnőm mondta, hogy egy gombóc fagyi is fagyi, és minek akarna kettőt? Már akkor se értettem ezt. Mert én akarok kettőt!”

Ezzel szemben Ági azt írja „Azt gondolom, tényleg mázlisták vagyunk. Csak azért imádkozom, látva a folyamatokat, hogy mi megy körülöttünk a világban – pusztítás, járvány, majd most háborúk, rengeteg országban kegyetlen szenvedés –, hogy a mi legnagyobb problémánk valóban ez maradjon. Hogy drága a fagyi.”

És te mit gondolsz?

Képek: Semjén Nóra

Z. Kocsis Blanka