Borcsa pho-zik, úgyhogy nem fázik

–

Amikor éreztem, hogy a torkomban halovány kaparászás kezdődik, és akkorákat prüszkölök, hogy a szomszéd vegyvédelmi ruhában csönget át megérdeklődni, biztosan minden rendben van-e, amikor azon kaptam magam, hogy a szemem könnytől homályos, a tudatom pedig a kezdődő influenzától olyan ködös, hogy még Angliába is exportálhatnék belőle, akkor rögtön tudtam, mi a teendő: pho levest kell főznöm! Erre három betonbiztos érvem is volt. Egy: rajongok a pho levesért amióta megnyílt a környékünkön egy Dang Muoi étterem, nem telt el úgy hét, hogy ne szédültem volna be hozzájuk. Kettő: a pho leves az influenza Bruce Willise, hiszen megtalálható benne a négy vírusölő nagyágyú: a fokhagyma, a citrom, a csípős csili és a gyömbér is. Három (és ez volt a legütősebb érvem): a nyári tekercses cikkem után Pásztory Dóri azt ígérte, ha erre még rátolok hozományként egy pho levest is, akkor boldogan örökbefogad. És az az igazság, hogy ez egy olyan páratlanul fantasztikus lehetőségnek ígérkezett, hogy nem tudtam rá nemet mondani.

Hát, ki ne akarna olyan aranyos anyukát magának, mint a Dóri, akivel ráadásul rögtön egy tündéri apukát és tesót is behúzok magamnak a Pásztoryné Márton és a Barni személyében?

Nem olyan világban élünk, hogy az ember csak úgy packázzon az ilyen gavalléros lehetőségekkel, én azt mondom!

Úgyhogy nem sokat vacakoltam a kehémmel, meg a startvonalra már felállt meghűlésemmel, inkább előkaptam a húsleveses fazekamat, és beletettem egy kiló marhacsontot, valamint fél kiló marhaszegyet, majd felöntöttem vízzel. Felforraltam, az első vizet leöntöttem róla, átöblítettem a csontot és a húst, majd friss vízzel feltettem szépen lassan, épp csak hogy gyöngyözzön, főni (azaz pho-ni...) Egy száraz serpenyőben pár perc alatt megpirítottam négy csillagánizst, négy szegfűszeget, két rúd fahéjat és négy szem kardamomot, majd mehettek bele a levesbe még az elején, akárcsak az egy hüvelykujjnyi gyömbér, a vöröshagyma, a két fokhagymagerezd, a két friss csilipaprika, ízlés szerint só, négy evőkanál halszósz és egy evőkanál cukor.

Innentől jó három órán át nem volt vele más dolgom, úgyhogy boldogan átadhattam magam málé sorozatok nézésének és az önfeledt heverészésnek – szigorúan gyógyászati célból! Ezalatt a leves megfőtt, a fejem buci lett a sok bárgyúságtól, és arra is rájöttem, mi az oka annak, hogy a magyar ember ritkán pho-z házilag. Az imádott pho-vel ugyanis hasonlóképpen jártam, mint annak idején a szegedi halászlével. Azt is órákig rotyogtattam, mint a kisangyal – jó is lett a végére... azt hiszem. Mert mire megfőtt, átpasszíroztam és eljártam felette a szegedi kettő-négyet, hogy minél autentikusabb legyen, addigra annyira tele volt az orrom, a bőröm és minden apró pórusom a hallé szagával, hogy már nem nagyon akaródzott enni is belőle. Így búsan néztem farkasszemet virgonc paprikapiros levesem mind a húsz literével.

Az egzotikus fűszereknek (de legfőképp a halszósznak) köszönhetően ezúttal sejtelmes lábszagtól illatozott a konyhám – épp az a szag terjengett nálam is, mint ami az igazi vietnami kifőzdékben arcon csap. Csak ott az ember kifordulhat dolga végeztével, itt meg, ugye, vagy megszokom, vagy megszököm... vagy jó alaposan kiszellőztetem a kecót... és magamat is. Úgyhogy beletelt egy kis időbe, mire kedvem lett tovább folytatni a pho-leves kúrát.

Ehhez pedig pár percre forró vízbe áztattam a rizstésztát, közben hajszálvékonyra szeleteltem a zsírtalanított marhahúst és az újhagymát, majd felaprítottam két csokor koriandert. Levesestányérba tettem egy marék babcsírát, a lecsöpögtetett tésztát, egy kevés karikára vágott friss csilit (mert én csípősen szeretem), a hússzeleteket, a hagymát, és a koriandert, és rászűrtem a tűzforró levest. A tetejére csavartam egy negyed zöldcitromot, és gátlástalanul belapátoltam az egészet a pofámba. És láss csodát: mire az utolsó kortyot is kimertem, a náthám már hetedhét országon túl volt, és soha nem is tért vissza. Aki nem hiszi, járjon utána! Vagy pho-zön maga is.

Fiala Borcsa

Gif: ITT

A képek a szerző tulajdonában vannak