–

 „– Nem lombkorona nélküli lombkoronasétányokat fogunk építeni.
– De akkor mit?”

Van a vígjátékoknak, szatíráknak az az alműfaja, ami kifejezetten a szekunder szégyenre és a kínos pillanatokra épít. A férjem nagy rajongójuk, én nem bírom elviselni őket, de most, na most érteni vélem, miért működnek ennyire. 

Vasárnap rendszert váltottunk (legalábbis elkezdtük), nagyjából keddre az Orbán-rendszer propagandafelületévé silányított, hajdani közmédia is magához tért a sokkból, és estére elkezdett például NER-szócső hírblokkok helyett korrekt híradót nyomni, amiben az alakuló és a leköszönő kormány álláspontját is megjelenítették, többségében hiteles médiumokat szemléztek és tették mindezt hírolvasói kommentár nélkül. 

Ma reggelig a kedvencem mégis az M2 hétfői Esti Kornél című adása volt, aminek a műsorvezetői előadták, hogy szeretnének nyitni „azok felé az alkotók felé, akik eddig még nem szerepeltek nálunk, mert hiszünk benne, hogy nagyon sok érdekes és értékes zene, zenész van a magyar zenei világban”. Mindezt azután, hogy bejelentették, hétfőtől új fejezet kezdődik, amiben „sokkal szélesebb körben mutatunk be nektek zenészeket, énekeseket és előadóművészeket, és még több színházi, valamint kulturális élménnyel jelentkezünk nektek”.

Eszembe jutnak azok a hivatalosan persze nem létező listák, amikről a médiát elfoglaló NER elől menekülő kollégák meséltek, és amikről Dragomán György is írt, rajtuk azok nevével, akiket nem lehetett meghívni a közpénzmilliárdokból kitömött médiumokhoz.

Jó reggelt kívánok!

Aztán szerda reggel Magyar Péter bement előbb a Kossuth Rádióba, majd az M1-hez, ahol elképesztő és szürreális kérdés-válaszok sora hangzott el, ezek egy része a cikknyitó mondatokhoz hasonlóan (és a Partizán élőjét vezető Gulyás Marci hitetlenkedő fejével együtt) azonnal mémesedett – nagyon ajánlom utólag is visszahallgatni őket vagy legalább a szemléit elolvasni.

Bár megtudhatnám biztosan, mégis milyen gondolatokkal meg felkészültséggel sétáltak be a közmédia alkalmazottai az interjúhelyzetbe. Én eléggé unni szoktam Magyar Péter robothangon előadott, végtelen hosszú beszédeit – de aki vette már a fáradságot (teljesen függetlenül attól, hogy a személye szimpatikus-e neki vagy sem), hogy megnézze legalább egyetlen egy interjúját, az tisztában van vele, hogy arrogánsan és lendületesen vitatkozik, így objektíve kemény interjúalany, gyors a helyzetfelismerő képessége, gyakorlatilag kizökkenthetetlenül nyomja a saját narratíváját, bekérdez és beszól.

Ezzel az attitűddel és több mint hárommillió magyar választópolgár felhatalmazásával ült be a stúdiókba, ahol

az alákérdezéshez szokott propagandisták megpróbáltak egyszerre a rogáni kottából játszani (például még egyszer összezelenszkijezni), és az Orbán-rendszer bukása után úgy tenni, mintha valódi újságírók lennének, akik releváns és kritikus kérdéseket tesznek fel. 

Vége van

Láttam Facebookon, hogy az interjúk nézői-hallgatói felvetették, hiba volt-e a műsorvezetők részéről, hogy közbevágtak, vitatkoztak Magyarral. És az a helyzet, hogy alapvetően nem – nem ezzel volt a gond.