Húzz a francba, nyavalyaszezon! – Amikor egy család egyik betegségből esik a másikba

–

Minden akkor kezdődött, amikor a nagyobbik ovis lett. Vele az volt a forgatókönyv, hogy járt egy-két hétig, aztán minimum két hétig otthon betegeskedett, és vele együtt mi is. Aztán jött a húga, aki pár hetesen kapásból tüdőgyulladássá fejlesztette az oviból hazahozott enyhe felső légúti vírust. Nagyjából ez a modell azóta is. Az első fertőzött egész jól bírja, a második viszont már valami extrával turbózza fel az eredeti kórt.

Minden létező vitamint, táplálékkiegészítőt, csodaszert beszedtünk, ezerrel gyártottuk a turmixokat, a gyerekeim szerencsére imádják a zöldségeket, gyümölcsöket, szóval még csak nem is arról van szó, hogy szalámis-vajas kenyéren élnek. Napi több órát vagyok velük a szabadban, télen még a legnagyobb hidegben is utolsók között hagytuk el a játszót. 

De ma már tudom, hogy a vírusokat megelőzni, kicselezni nem nagyon tudjuk vitaminokkal, maximum turbózni lehet a szervezetet, hogy milyen gazdag eszköztárral képes legyőzni az aktuális kórságot. 

Sajnos túl nagy gyakorlatom lett ezen a területen.

És leszámoltam a bűntudattal, hogy azért beteg mindig valaki, mert valamit nem csinálunk jól. 

Dupla Covid, desszertnek influenza 

Tényleg az van, hogy az egyik gyerek hazahoz valami közösségi vírust, ami rögtön azzal jár, hogy átpasszolja a tesónak és nekünk, utána megindul a pingpongozás, mire egyikünk meggyógyul, a másikunk újra beteg lesz,

vagy a kedvencem a felülfertőződés, akkor meg már a bacikkal indul a harc, és akkor vagy megússzuk az antibiotikumkúrát, vagy nem.

Januárban indult az igazi szopóroller, amikor mind elkaptuk a Covidot, és két héttel a gyógyulás után újra pozitívak lettünk. Mind a négyen. (Itt megjegyzem, igen, oltottak vagyunk, és elég szarul viseltük a betegséget mindkét alkalommal, úgyhogy a jó ég tudja, mi lett volna, ha nem oltatjuk be magunkat.) Miután végre mind negatívak lettünk és újra elkezdtünk bejárni dolgozni, iskolába, oviba, egy héttel később megkaptuk az influenzát is. Az volt a hab a tortán, sőt a cseresznye a habon. Addigra úgy legyengültünk minden szempontból, hogy olyan betegek lettünk, mint talán még soha.

Ilyenkor kéne összekapaszkodni, nem?

Na mármost az ember, ha beteg, akkor normál esetben befekszik az ágyba, szedi a gyógyszereket, issza a gyógyteákat, és pihen. Ám ha gyerekek is vannak a képben, akkor ez gyakorlatilag lehetetlen. 

Az első Covidnál ráadásul egyszerre voltunk rosszul, szóval a férjemmel felváltva vonszoltuk magunkat kakaót csinálni, reggelit, ebédet rittyenteni, a saját gyógykezelésünkön túl a gyerekekét is felügyelni. Az aktuális „ügyeletes” passzív-agresszív mártírkodásba kezdett, hogy ő talpon van és intézi a gyerekeket, a háztartást, míg a másik pihen. Nem direkt csináltuk, zsigerből jött. Nem túlzok, mire az első Covid végére értünk, halálosan kicsináltuk egymást mindannyian. 

A második Covid-körnél én produkáltam az első pozitív tesztet, és emlékszem, gyakorlatilag pánikrohamot kaptam, hogy én ezt nem bírom ki még egyszer, ilyen nincs, egyszerűen nem lehet!

A betegség, a bezártság, összezártság, a kínlódós mindennapok, a magunk előtt görgetett munkák, és a szívességkérések sötét, letargikus hangulatba kergettek.

Szépen sorban mindenki pozitív lett, de a második körre talán picit rutinosabbak voltunk már, hamarabb is gyógyultunk. 

Utána azt gondoltuk, mi már olyan szuper immunisak vagyunk, hogy minket tuti nem érhet baj, de valahol mélyen éreztem, hogy ennyivel nem úsztuk meg. Ekkor jött az influenza, ami olyan erővel csapott pofán minket, hogy a végére tényleg majdnem szétesett a család. 

Másnaposság buli nélkül

Akkor már annyira csak a saját egyéni kínlódásával volt mindenki elfoglalva, olyan sérülékenyek lettünk, mintha mindannyian egyszerre menstruáltunk volna. Veszettül sajnáltuk magunkat. 

A járványhelyzet miatt pedig ez az egész betegeskedés együtt jár azzal, hogy mindig magyarázkodnunk és tesztelnünk kell. 

Beszéltünk több orvossal, akik megerősítették, hogy a koronavírus után gyakori, hogy mindenféle trutyi megtapad a nyálkahártyán, ami nem távozik, ámde vírusokat, bacikat őriz, amik időről időre belobbannak. Ezért is történhetett a második Covid-kör. Isteni. Szóval most ezerrel szedjük a nyákoldókat, menjen, aminek mennie kell. Azóta folyamatosan nazálisak vagyunk, köhögünk, itt fáj, ott fáj, már szinte megszoktuk, hogy minden reggel úgy kelünk, mintha hajnalig kevertük volna a vörösboros kólát mindenféle kétes eredetű töménnyel.

Hosszasan betegnek lenni nem fenntartható

Én átestem egy átfogó kivizsgáláson, a vérképem tökéletes volt, nem találtak semmi aggasztót a szervezetemben. A gyerekeket nem vetettük alá ezeknek a vizsgálatoknak, de folyamatos kontaktban vagyunk orvosokkal, gyerekorvosokkal, akik mind azt mondják, hogy sajnos ez most nagyon gyakori – remélhetőleg a jó idő, a napsütés, a változatosabb idénygyümölcs-, -zöldség-felhozatal majd segít. 

Hát, ámen. Mert ezt anyagilag sem lehet ám bírni. 

Több, de inkább sok-sok tízezer forintos tétel havonta az orrcsepp, a köptető, a köhögéscsillapító, a fájdalom- és lázcsillapító, az antibiotikum, a probiotikum, és akkor még a vitaminokról, sőt a tesztekről nem is beszéltem. 

Ha betegek vagyunk, nem tudunk normálisan dolgozni sem, tehát a kiadásunk nőtt, a bevételünk viszont masszívan csökkent. Lelkileg, mentálisan is gajra mentünk, és mindeközben még ott a háború és a hazai közélet is, amik jókora pofont adtak a (lelki) szarnak. 

És még mindig mi vagyunk a szerencsések!

Igaziból óriási szükségünk lenne egy hosszabb szabadságra, kicsit kiszakadva a hétköznapokból, napfényt és friss levegőt szívni, mert a testünk minden sejtje rimánkodik, hogy pihenjünk már végre! 

De az iskolai hiányzások már olyan mértékűek, a munkabeli lemaradások olyan kellemetlenek, az anyagi nyomás viszont akkora mértékben nőtt, hogy sajnos a realitás egyelőre felülírja az igényeket. Most ez van. Elegünk van, de el kellett fogadnunk, hogy ez egy ilyen időszak. Véget fog érni.

Ahogy látom az anyukacsoportokban, sokaknál hasonló a helyzet, a karanténok, a maszkviselés elhagyása erősen hatott a vírusok terjedésére. Mi pedig, mivel le vagyunk gyengülve, szinte mágnesként vonzzuk a közösségekben terjedő betegségeket. 

Ezért is írtam le a kálváriánkat, hogy

aki hasonló cipőben jár, ne érezze magát olyan szerencsétlennek, mert nincs egyedül!

Optimista vagyok – talán mára olyan edzésben van az immunrendszerünk, hogy a tavasz és a nyár beköszöntével a napsütéstől, friss levegőtől majd szárnyra kapunk és egészségesek leszünk. Csak aludni járunk majd haza, mert nem győzzük pótolni a sok elmaradt baráti, családi találkozót, programot, kirándulást. Foggal-körömmel kapaszkodom a közhelybe, hogy ami nem öl meg, az megerősít. A gyerekek most kezdték a második hetüket az oviban-suliban. Az idén még nem jártak végig egy teljes hetet, szóval a tendencia nem is olyan rossz. De azért ezt most lekopogom, ahol csak tudom. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / evgenyatamanenko