Közhelyek közhelye, hogy a férfi picike, praktikus pakkal, a nő meg különböző méretű kofferekbe pakolt rahedli felesleges, jobbára cipő természetű holmival vág neki az akárhány napos útnak.

Közhelyek közhelye, és bizonyára van, ahol tényleg ez a leosztás, de nálunk valami egészen speciális keveréke érvényesül a hülyeségnek ezen a téren is.

Életem legfrusztrálóbb helyzetei közé tartoznak azok a pillanatok, amikor más anyukák-apukák takarosan összekészített csomagjaiba nyerek bepillantást.

Mondjuk azért, mert kölcsön kell kérnem egy bicskát, egy fejlámpát, egy sízoknit, egy kis dugicsokit vagy dugipálinkát (nagyon hamar rá szoktam jönni, hol érdemes próbálkozni ezügyben, híresen jók az intuícióim.)  

Igen, én vagyok az az anyuka, aki odahaza, a pakolási szakaszban nem gondol minden eshetőségre.

A minden eshetőség felére sem.

A férjem igen, ő iszonyat alapos, és rendszerező készsége alapján tökéletes könyvtáros lehetne vagy árufeltöltő (nem is értem, hogy nem fedezték még fel ezen a téren, talán mert nem nézett még be a megfelelő ember a hátizsákjába, különben könyörögnének neki a kooperációért). 

 

Szóval igen, ő vinne bicskát, meg fejlámpát, meg sízoknit meg dugicsokit meg dugipálinkát (nekem, mert ő nem iszik soha), vinne, ha ő pakolna.

Csakhogy én pakolok. (Nem azért mert szeretek, hanem mert én érek rá, gondolom…)

Ebből, azaz az én pakolokból, egyenesen következik, hogy a világ minden általunk felkeresett pontján vettünk már csillagászati áron sürgősségi naptejet, fogkrémet, borotvahabot, szúnyogriasztót, csomagolt kenyeret (éjszakai váratlan gyermekéhhalál okán), sebtapaszt és úszószemüveget – ha elfelejteném, hány éves a lányom, csak meg kellene számolni, hány darab van a padláson ez utóbbi kellékből, mert egyezne nagyjából a nyarai számával.

Nagy előnye annak, ha maga pakol az ember az egész családnak, hogy egyértelmű, ki felejtett otthon ezt vagy azt, nem kell keresgélni a bűnöst.

Aki önkéntes penitenciaként magának költségmegtakarítás címén nem vásárol borotvát az otthon hagyott helyett, inkább duzzog, tűr, és hippimódra burjánzik a strandon.

Vannak dolgok egyébként, amiket sosem felejtek otthon. Az utazási súly tetemes részét például mindig könyvek teszik ki, amelyeknek körülbelül a negyedét el is tudom olvasni a vakáció alatt.

Társasjátékkal is rendre feltankolok, annak ellenére, hogy még kedvenc játékomat, a Scrabble-t is csak azért vettük elő egyszer Balatonfüreden, hogy elveszítsük a TY betűt. (Mondjuk, azt úgyis utáltuk, nem hiányzik senkinek.)

Tizennyolc évet egy háztartásban tölteni (értsd családot alapítani) másokkal azért jó többek közt, mert lesz egy csomó tárgya az embernek, amiről nem gondolta volna, hogy valaha a birtokába kerül. Vadkempinges fiatal koromban például még nem sejtettem, hogy lesz nekem saját vízhatlan, családi strandplédem, útivasalóm (még sose kellett, de mindig jön velünk, ha már egyszer kaptuk ajándékba, nagyon menő), párnám, ami nélkül nem megyek sehova, gumimatracpumpám, kutyamatracom, úti telefontöltőm, kullancscsipeszem...

Igen, otthon, elméletben tökéletesen felkészült vagyok bármilyen utazásra a Himalájától a Szaharáig. Csak ott vagyok amatőr, hanyag természetbóklász, ahová elmegyek.

Mondjuk, a családomat ez csak mérsékelten zavarja, a természet iránt úgyis csak én érdeklődöm. A férjem és a lányom kifejezetten alaptábori fajta, bármilyen körbekerített pár négyzetméteren tudják ugyanazt csinálni, amit odahaza is szoktak, miközben értékelik, hogy szépen fest a táj az ablakon túl, különösen, ha van ebben a tájban valamilyen állat.

A férjemnek az életben maradáshoz mindössze papírra és ceruzára van szüksége, a jólléthez meg egy gitárra. Biztonság kedvéért azért hoz pár skandináv keresztrejtvényoldalt is az utazásokra, ezek közül néha én azért megfejtek egyet-egyet esős délutánokon, amit a férjem utál különben, mert GOLYÓSTOLLAL írok bele a rejtvényébe, míg ő szigorúan ceruzával, gyöngybetűkkel tölt, és ha ront, radíroz, míg én mindent barbár módon átfirkálok – szerintem ez a tulajdonságom bosszantja a legjobban, de majd rákérdezek. A rejtvényekről még annyit, hogy úgy látom, bőven a #metoo korszak előtt fundálhatták ki őket a rajzokkal egyetemben, szóval nem mai példányok, utaznak velünk jó ideje.

A lányom az apjára ütött: lényeglátó és gyakorlatias. Van egy kis összekészített hátizsákja, ezzel jön-megy mindenhova, mindegy, hogy kutyasétáltatástól van-e szó vagy kéthetes távollétről. Töltő, telefon, fülhallgató és pótfülhallgató nélkül nem közlekedik. Házon belül sem, nemhogy odakint a nagyvilágban. (A pótfülhallgató azért kell, mert időről időre kimosom valamelyiket a farmerjával együtt, és nem szoktam bevallani, hátha kiszárad magától, de nem igazán.)

Egy pár kék tornacipővel, néhány körömlakkal és egy multifunkcionális kapucnis pulóverrel szerintem az Üveghegynek is nekivágna, fogalmazzunk úgy, nem problémázza túl a dolgokat.

Az előzmények ismeretében immár nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mindent, amire a papíron, ceruzán, rejtvényen, telefonon, töltőn, fülhallgatón, pótfülhallgatón, kék tornacipőn és kapucnis pulcsin kívül a családi nyaraláshoz (szerintem) szükség van, azt én lapátolom be a bőröndökbe. Mikor ezzel végeztem, a férjem kikocog az autómobilhoz, és akkurátusan elhelyezi a lezárt pakkokat a csomagtartó és az utastér különböző részein (ebben a tetriszezésben verhetetlenek a férfiak különben), majd random kérdéseket tesz föl bizonyos tárgyak bőröndbéli helyzete avagy hiánya felől, ami nagyon hasznos lenne, ha nem durranna el az agyam a második vagy a harmadik tétel környékén a bizalmatlanságból fakadó felháborodás okán.

A férjem visszavonulót fúj, így aztán garantált, hogy elsőként, minden híres látnivaló előtt a helyi kisbolt valamelyikét keressük fel, majd érkezés után a már említett fogkrém-borotvahab-naptej pótbeszerzésének céljából.

Van viszont valami, amit soha nem hagyunk itthon, bár, ha rajtam múlna, sehová se vinnénk. Ami a lányomnak a telefonszett, az a férjemnek a hosszabbító. Nem utazik nélküle sehova. És a legbosszantóbb ebben a szokásában az, hogy tényleg MINDIG kell. Olyan helyen ugyanis még nem sikerült nyaralnunk, ahol lett volna elegendő működő, megfelelő helyen lévő éjjelilámpa vagy konnektor a bármihez. Nehezen, de beismerem (és csak nektek, még véletlenül se neki), hogy a komfortfokozaton általában emel ez a heck.

A másik ilyen aranytapasztalat (de ez már az enyém), hogy saját palacsintasütő nélkül az ember nem vág bele bérleményes nyaralásba. Mert a „jól felszerelt konyha” általában azt jelenti, hogy van az apartmanban az elemi evőeszközökön kívül pár zománcos lábas, amire nem illik a fellelt fedők egyike sem, egy-két reklám borospohár, hat Alföldi menzabögre (imádom, már vettem is itthonra pár régi példányt, így tulajdonképpen mindig nyaralunk!), és egy teflonbevonat nélküli teflonserpenyő.  

Úgyhogy a palacsintasütőt akkor sem hagyom itthon, ha minden mást igen, mert a palacsintasütés egy csomó helyzetben életmentő, és szerintem ebben nincs köztünk vita.  

  

És végezetül még hadd meséljem el a privát Buddha-történetemet nektek! Míg korábban csak a menstruációm időpontja esett kötelezően a nyaralás napjaira, most, a klimaxhoz közelítve a megvilágosodásaimban mutatkozik a következő periodicitás lehetősége. Minden vakáció végén rájövök ugyanis egy dologra. Arra, hogy fejenként egy váltás pólóval, bugyival, egyetlen papuccsal vagy tornacsukával végig tolhattuk volna a nyaralást, a cuccok 90 százalékát csak megutaztattuk ismét. (Ellentétben azokkal a holmikkal, amik nem utaztak, de kellettek volna.)

Lehet, hogy idén annyira laza leszek már, hogy megszabadulván a tulajdonlás gúzsától nem csomagolok semmit az útra, lesz, ami lesz. Illa berek, nádak, erek… Majd elmesélem, mi történt.

Utóirat: a „semmit nem viszek”-et úgy értem, hogy a palacsintasütőn kívül semmit.  

Kurucz Adrienn       

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Peter Cade