„És arra emlékszel, amikor a sárkány beleúszott a fotómba?” – Tíz őrült sztori arról, miért olyan jó utazni
Támogatott tartalom
Hogy mi a legjobb az utazásban? Hát az, hogy sohasem tudod, milyen kalandokba keveredsz! Nem is kell messzire menni, olykor elég már maga a tény is, hogy mozgásban vagy, vonatra, buszra ülsz, és máris olyasmibe csöppensz, amire korábban gondolni sem mertél volna. Olyasvalakinek, aki írással foglalkozik, ez valóságos kincsesbánya – Csepelyi Adri meséli el, őt hogyan inspirálja az utazás, és hoz néhány meredek történetet is példaként.
–
Talán pont azért imádom ilyen szenvedélyesen az utazás mindenféle formáját, mert majdnem tizennyolc éves koromig nem voltam külföldön – és akkor is csak egy bécsi osztálykiránduláson jártam, ahol valójában semmire sem volt se idő, se pénzem. Így aztán akkor a buszban ülve, az osztrák tájakat nézve megfogadtam: felnőttként annyit utazom majd, amennyit csak tudok.
Nem luxusnyaralásokra kell gondolni, fapados, pénzügyileg kicentizett utak éppúgy szerepelnek az emlékeimben, mint olyanok, amikor kicsit jobban elereszthettem magamat, és őszintén mondhatom, mindegyik ugyanolyan jó, csak legfeljebb más miatt emlékezetes.
Sokakkal ellentétben én egyedül is szeretek utazni: ilyenkor el tudok merülni a gondolataimban, a saját tempómban és kíváncsiságom szerint felfedezni városokat, múzeumokat, pici kávézókat, hallgatni a különféle zajokat, a nyelvek hangzását, és a legjobb ötleteim is rendre útközben születnek. Szeretek szertartásosan vissza-visszatérni helyekre, ahol feltöltődöm, ahol írni tudok, és persze az útközben átéltek rendszerint novellákban, cikkekben köszönnek vissza.
Utazás közben tényleg bármi megtörténhet – íme, tíz sztori, ami ezt szépen alátámasztja.
1. Amikor nem olyan szigorúan ellenőriztük a vonatokat
Utazáson nem csupán a nyaralásokat értem: egyszerűen imádok például vonatozni, igaz, a családom olyan távol lakik tőlem, hogy az is felér egy nyaralással, ha hazautazom hozzájuk. Középiskolában kicsit kevesebbet ugyan (Fehérgyarmat–Nyíregyháza táv), de hetente megtettem oda-vissza, így óriási rutinom van.
Nem árt azonban, ha az ember észben tartja, hány csomaggal is indult útnak – ezt én például Mátészalkán tanultam meg, ahol egy kimerítő iskolahét után kellett átszállnom Nyíregyházáról jövet. Már a Fehérgyarmatra induló busz küszöbén álltam, amikor hirtelen bevillant: eltűnt az utazótáskám!
Aztán fejben végigzongoráztam az eseményeket, és leesett: én azt a böhöm nagy táskát le sem vettem a vonatról.
Visszarohantam a vágányokhoz, ám az ott álldogáló vasutasok már csak annyit tudtak mondani kétségbeesett kérdésemre a nyíregyi (csak eddig közlekedő) vonat hollétét illetően:
– Arra ment.
És a havas táj felé mutattak.
Egyikük még hozzátette, hogy valószínűleg a járműjavítóba mehetett, és sok szerencsét kívántak. Akkoriban még nem volt evidencia a mobiltelefon, és mivel a táskában volt minden értékem, beleértve a bérelt fuvolámat is, kissé pánikba estem. Így aztán elindultam a sínek között a hóban. Vagy tíz perce gyalogolhattam, amikor feltűnt az álló szerelvény, amelyre felpattanva a takarítókba botlottam. Jó nagy röhögés kerekedett belőle, hogy észre sem vették a jókora táskát a fenti csomagtartón – én meg azt nem, hogy otthagytam.
Azóta mindig akkurátusan megszámolom, hány csomagom van, és leszálláskor még az ülések alá is benézek…
2. Amikor Londonban voltam mitfahrer
Ez a sztori belekerült a Belemenés című regényembe is, amely egyébként telis-tele van utazási élményekkel, lévén hogy sok-sok futballtúrám emlékeit eleveníti fel. A londoni angol–magyar barátságos meccsre utaztam, és egy barátnőmnél aludtam, aki Brixtonban lakott, ami egy nem túl jó hírű környék, és elég távol esik a Wembley stadiontól.
A sajtópáholyban néhányan összeadták hát, hogy semmiképp se menjek egyedül haza, pláne ne tömegközlekedéssel, és kijelöltek egy Gary nevű, egyébként nagyon kedves férfit, aki úgyis abba az irányba megy a meccs után, és majd hazavisz.
Gary az angol gentlemanek minden udvariasságával elvállalta a megbízást, és egy árva mukkot sem szólt arról, hogy ő utoljára kábé György király korában járt Londonban autóval, így halvány fogalma sincs, merre kell mennie Brixtonba.
Amikor már vagy fél órája keringtünk körbe-körbe a Temze-parton, kezdtem kétségbeesni, Gary pedig láthatóan egyre kínosabban érezte magát. Nálam csak metrótérkép volt, ám egy idő után már annyiszor haladtunk el ugyanannál a néhány metrómegállónál, hogy képes voltam irányba állítani Garyt, így végül hosszas küzdelem után sikerült Brixton felé vennünk az irányt. Mindenki más, aki metróval ment haza, már rég az igazak álmát aludta.
3. Amikor Madridban volt Békásmegyer
A 2019-es BL-döntő idején alaposan meggyűlt a bajom a madridi metróval: egyszerűen nem bírtam kiigazodni rajta, pedig fekete öves tömegközlekedő vagyok, lévén hogy nincs jogosítványom. Hiába néztem az applikációt ÉS a falitáblákat, egyszerűen ötből háromszor rossz irányba szálltam fel a körjáratokon (vagy legalábbis annak tűntek, lehet, hogy már ezt is félreértettem). És nyilván mindahányszor jó darabon utaztam már, mire leesett, hogy az ellenkező irányba tartok.
Nagy nehezen kiértem a meccsre, sőt még haza is (ami abban a tömegben nem volt egyszerű menet), és másnap, a diadalunktól még mindig kissé kóvályogva, elindultam a reptérre, akkurátusan ellenőrizve, pontosan mire és melyik irányba kell mennem, hogy oda is jussak.
Hát, majdnem sikerült: hajnalban ott találtam magam a madridi Békásmegyeren, az idő pedig vészesen fogyott a gépem indulásáig, ráadásul valami furcsa oknál fogva nem működött az internet a telefonomon. Némi pánik után egyszer csak feltűnt egy taxis, úgyhogy óbégatva-integetve rohantam hozzá, hogy mentsen meg. Megmentett, csak épp menet közben derült ki, hogy nem tudja elfogadni a kártyámat, így aztán azzal a pár euróval tudtam kifizetni, ami még nálam maradt készpénzben.
Örök hála a nagylelkű spanyol taxisnak!
4. Amikor véletlenül luxusban laktunk
Anna barátnőmmel két egymást követő napon is kortárs operát néztünk Bécsben az Armel Operafesztiválon, ahová az újságírókat busszal szállították. Mi azonban megbeszéltük, hogy felesleges hazamennünk éjszakára, foglaljunk inkább valami olcsó szállást, és buszozgatás helyett menjünk múzeumba. Megállapodtunk, hogy én foglalom le a szállást, ezt viszont azzal a lendülettel el is felejtettem, és csak az indulás előtti este villant át az agyamon, hogy nincs is hol aludnunk.
Nosza, már pörgettem is a foglalós appot, ami feldobott egy, a kritériumainknak megfelelő, elég jónak tűnő szállást reális áron. Mivel épp nagyon lapzárta volt, csak kutyafuttában néztem meg a szállás adatait, Anna hasonló sebességgel leokézta, úgyhogy perceken belül lefoglaltam a szállást.
Másnap, legnagyobb megdöbbenésünkre kiderült, hogy egy ötcsillagos szálloda tetőteraszos, üvegfalú szobáját sikerült lefoglalnunk – a teljes ár töredékéért.
Máig nem tudjuk, hogyan történhetett ez meg, de annyira csodás volt a kilátás (egyenesen a városházára láttunk), hogy végül múzeum helyett ott „nyaraltunk” a tetőteraszon egy-egy itallal.
5. Amikor Ománba menet fegyvert fogtak ránk
Ez egy igen szövevényes történet, amelyet megírtam hosszabban itt, a WMN-en. Legyen elég hozzá annyi, hogy púposhátú-delfinlesre indultunk Dubajból Ománba (igen, tudom, ez már így is díjnyertes, de hát nem víziparkot akartunk, hanem vadon, békében élő állatokat látni), ám a határt nem léphettük át bérelt autóval.
Beálltunk hát a parkolóba a határon, és bementünk lepecsételtetni az útlevelünket. Mire kiértünk, egy igen mérges őr jelezte, hogy ide bizony nem szabad parkolnunk, álljunk át jóval arrébb. Így is tettünk, ám az autóban ülve hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy egy terepjáróval gépfegyveres katonák jönnek utánunk.
Akik megállítottak, kiszállítottak, és kérték az útlevelünket – ami Ománba kifelé értelemszerűen le volt lepecsételve, csakhogy mi Omán felől érkeztünk Dubaj irányába.
Én persze eleve meg se nyikkanhattam, mert (nőként) rendre intettek a fegyveresek, így a férjem végül úgy tudta megmagyarázni a helyzetet, hogy felhívtuk a túloldalon várakozó sofőrünket.
Neki is csak nehezen akarták elhinni, hogy két magyar turista az ottani nyár kellős közepén, 45 fokban púposhátúdelfin-lesre indul Ománba. Gyalog – merthogy a határon át kellett sétálnunk.
6. Amikor sörben fürösztötték a kutyámat
Ismét egy belföldi, vonatozós sztori, ezúttal kutyával. Winstonnal, az angol buldogommal utaztunk a klasszikus kék, műbőr üléses szerelvényen, amelyen persze negyven fok volt, légkondi meg nem. Winston aludt a földön, nekem a póráz a csuklómra rögzítve, táskáim biztonságba helyezve – és a kánikulában jól belealudtam a kezemben tartott könyvbe.
Egyszer csak hangos kurjongatásra ébredek.
Kinyitom a szemem, és a következőt látom: ül velem szemben egy láthatóan illuminált férfi, kezében dobozos sörrel, és nagy vidáman Winstont locsolja, aki láthatóan élvezi, ahogy hűti a jéghideg folyadék. A lábamnál két üres sörösdoboz, a kupé padlóján hömpölyög a sörhab.
Emberünk nyilván úgy ítélte meg, hogy Winstonnak hűtőfürdőre van szüksége, és cselekedett. A kalauz se volt rest: rendre utasította a férfit, aki saját bevallása szerint amúgy is épp le akart szállni, így egyedül maradtunk a tömött vonaton a sörszagú kupéban még vagy két órán át. Winston ihatott is valamennyit a sörből, mire eszméltem, mert eléggé kóválygott utána – ráadásul az otthoni fürdetés ellenére még napokig bűzlött.
7. Amikor bontottam a rendet Edinburghban
Amikor Bogdán Ádám a híres skót fővárosi csapat, a Hibernians kapusa volt, elutaztam a helyi rangadóra, a Hearts elleni derbire, és persze vittem magammal a fényképezőmet is – ahogyan minden meccsre, amelyiken meg akarom örökíteni a futballmámort. Hát, itt volt is mit.
Az már a biztonsági intézkedésekből is kiderült, hogy a helyi rendőrség komoly erőkkel készül a meccsre, ám arra én sem számítottam, hogy mekkora fennakadást okozok a nyakamban lógó (tehát éppenséggel nem eltitkolt) fényképezőgépemmel. Egy szigorú arcú rendőrnő ugyanis amint meglátta a masinát, kiemelt a tömegből, és mondta, hogy ezzel nem mehetek be. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem verekedni szeretnék a fényképezővel, és nem szándékozom képügynökségeknek adni a fotókat (a lelátó olyan meredek, és annyira közel van a pályához, hogy egy jobb géppel simán lehetne pöpec képeket lőni a pályáról), de ő hajthatatlan volt.
Végül kitöltetett velem egy papírt az adataimmal és az ülőhelyem számával, amit akkurátusan be is mondott a rádióján minden oda beosztott kollégájának, mondván: ha a kilencven perc alatt elővenném a fényképezőmet, azonnal vezessenek ki.
Nem voltak kétségeim, hogy megtették volna, úgyhogy a fényképező a táskámban maradt, én meg a telefonommal kattintottam párat. A pályán eközben pazar pirotechnikai bemutató zajlott, de a fő, hogy én nem huligánkodtam!
8. Amikor időutaztam Szentpéterváron
Június volt, ennek ellenére tizennégy fok, folyamatosan szemerkélő eső és időnként viharossá fokozódó szél. Minden az ellen szólt, hogy kicaplassak a Carszkoje Szelóba, vagyis a cári faluba, amely fennhatóságilag Szentpétervárhoz tartozott ugyan, de még autóval is vagy ötven perc oda kijutni. Viszont nagyon szerettem volna látni a Katalin-palotát, amiről apukám annyit mesélt kiskoromban, meg a hozzá tartozó hatalmas kertet is, szóval nekivágtam.
Random Uber-sofőr, aki vagy fél órán át vitt olyan tájon, mint Kőbánya legelhagyatottabb részei – és aztán hirtelen megálltunk egy fákkal szegélyezett, békebeli kisvárosban.
Ekkor jött a varázslat: abban a pillanatban, ahogy a park szélén kiszálltam az autóból, rázendített egy klasszikus rezesbanda. Olyan volt, mintha hirtelen az Anyeginben találtam volna magam, tátva maradt a szám.
Az más kérdés hogy utána vagy egy órát álltam sorban a szemerkélő esőben, hogy beengedjenek – de komolyan mondom, még így is megérte.
9. Amikor palotaforradalmat robbantottunk ki Brüsszelben
Ha tehetem, akkor is meglátogatom a helyi operaházat, ha az utam nem kifejezetten „operás” – ha előadásra nem jutok is el, szinte mindenhol tartanak idegenvezetést az épületben, amely során nem ritkán a jelmezraktártól a díszletfestők műterméig sokfelé bejuthatunk. Ilyen izgalmas volt a brüsszeli opera épületkomplexumát bebarangolni – igaz, igen borsos áron. De arra gondoltam, hogy a sok kulisszatitok miatt megéri, ráadásul egy nézőtéri fotó örök emlék lesz a gyűjteményemben.
Igen ám, de amikor a lényeghez, a nézőtérhez értünk, vezetőnk csendre intett bennünket, és jelezte, hogy sajnos a mai vezetésen oda nem juthatunk be, mert odabent matiné zajlik. Nem szeretnék meredek példákat hozni, de, mondjuk, képzeljétek el úgy, mintha az előjáték után valaki egyszer csak azt mondaná: köszönjük a figyelmet, viszontlátásra. Vagy az előétel után kitessékelnek, de az egész vacsorát ki kell fizetned.
Én csak álltam bambán a zárt ajtók előtt – nem így az olaszok a csoportban, akik már mindenféle kézjelekkel magyarázták az idegenvezetőnknek, mit gondolnak erről az elbánásról.
Ekkor azonban kinyíltak az ajtók – a koncertben szünet következett. Kalauzunk viszont még ekkor is kötötte az ebet a karóhoz, hogy tilos bemennünk, a szabály az szabály. Csakhogy talján barátaink jobb belátásra bírták némi kiabálással, én pedig velük együtt benyomultam a nézőtérre. Körülbelül tizenöt másodpercet tölthettünk benn, és bár jelezték, hogy ne fotózzunk (???), a csoport összes tagja csak azért is szelfizni kezdett. Az más kérdés, hogy úgy nézek ki a sebtiben elkattintott egyetlen fotón, mint egy kóbor szellem.
10. Amikor sárkány mászott a fotómba Finnországban
Finnország, a Turku melletti Naantali városa, ahol egy incifinci szigeten igazi mesevilág várja a látogatókat: itt építették fel a Tove Jansson írónő által megálmodott Múminvölgy „igazi” verzióját, egy hatalmas, egész napos programot nyújtó kalandparkot. Mivel a múminok gyerekkorom óta nagy kedvenceim, egy barátnőmmel néhány éve felkerekedtünk, hogy meglátogassuk a parkot.
Turku és környéke eleve gyönyörű és elvarázsolt egyszerre (a reptéri busz például egy erdő szélén rak ki, amelyen át kell vágni, hogy a terminálhoz érjünk), de Moomin World tényleg olyan, mintha belecsöppennél a mesékbe!
A látogatók többsége nyilván gyerek, de senki nem néz hibbantnak, ha fotózkodni akarsz a szereplőknek beöltözött emberekkel, sőt. Miután körbejártuk a völgy ismert, a könyvekből és rajzfilmből ismertre megszólalásig hasonlító épületeit, lementünk a Balti-tenger partjára, hogy készítsünk néhány képet a tájjal a háttérben. Ekkor készült ez a fotó a photobomboló sárkánnyal, ami annyira szürreális, egyszersmind annyira valóságos volt, hogy egy pillanatra tényleg azt hittem: igazi sárkány.
Csepelyi Adrienn
A képek a szerző tulajdonában vannak