–

A parton járkáltam, kincseket kerestem, elhagyott horgokat, amiket aztán nagy büszkén vittem oda apukámnak, aki mindegyiket gondosan eltette a horgászládájába. A kincseket, amiket én gyűjtögettem neki, miközben tényleg igazi kincsvadásznak képzeltem magam. Ízlelgettem ezeket az emlékeket, és akaratlanul is mosolyogtam. Aztán egy éles, de mégis kedves hang törte meg a csendet, amire nem tudtam nem odafigyelni.

– Gézuka! Gézuka! Gyere be a vízbe, kicsim! – kérlelte az anyukája Gézukát, a 15-16 év körüli fiút, aki ott állt a lépcsőn, félénken tett egy lépést, majd gyorsan vissza is rántotta a lábát.

– Nem, nem megyek be! A papa azt mondta, hogy vannak benne állatok! Én oda nem megyek be!

– Jaj, a papa csak viccelt! Gyere be szépen, nagyon jó a víz, ússz egyet! – folytatta a kedves kérlelést az anyuka.

– Nem megyek, hagyjál békén!

– Rendben, mi bemegyünk, úszunk egyet! Gyere, kapsz egy lángost, ha bejössz! Mit szólsz?

– Nem kell a lángos, hagyjatok békén! – majd kirohant a partra, zavartan sétálgatott fel-le, miközben az anyukája és a nagypapája egyre távolodott. Többször megpróbált bemenni a vízbe, de nem tudott. Mindig megtorpant. Megállt mellettem, és hallottam, hogy azt képzelte: ő hajózik. Megnyugodott, és vezette a hajót, egyedül a parton.

– Szegény gyerek! Miért nem megy a vízbe? – kérdezte egy idősebb hölgy aggódva.

– Á, gyerekkora óta ilyen, nem tudunk mit csinálni vele. Ez ilyen… autista – morgolódott a nagypapa, miközben kisétált a vízből. – Hiába könyörög neki az anyja, ő nem jön. Beteg.

– Milyen nehéz lehet vele. Mennyi szenvedés, mennyi lemondás – nézett szomorúan a fiúra a hölgy. – Annyira sajnálom, hogy ő ilyen.

– Hát, igen. Nagyon nehéz. Nem is akarok már szenvedni vele. Én már öreg vagyok, élvezni akarom a Balatont, a nyarat. De „egy ilyennel” nem lehet. Látja, most is itt áll és motyog magában! Borzasztó, szégyellem magam miatta.

– Papa! Én hajózni szeretnék! Megígérted – nézett könyörögve a fiú a papájára.

– Persze, idehoztalak a Balatonra, hogy jól érezzük magunkat, te pedig itt állsz és nyavalyogsz.

– De megígérted, hogy megyünk hajózni! – ismételgette a fiú egyre hangosabban, úgy, hogy lassan mindenki felkapta a fejét. – Hajózni akarok!!!

– Nem jöttél be a vízbe, hajózni sem viszlek. Nekem ilyen unoka nem kell! Nézd meg, mindenki minket néz már, ahogy csinálod itt a fesztivált – mutat körbe a nagypapa.

– Megígérted!!!

– Meg. De már nem viszlek. Nem szeretlek, mert így viselkedsz! Hogy lehet ilyen egy gyerek! Más örülne, ha jöhetne a vízbe! – ül le a napozóágyra dohogva az öregúr, és fejére húzza a hajóskapitány sapkáját. – Hálátlan vagy, nem szeretlek!

– Anya!!! – rohant oda a fiú az anyukájához. – De megígértétek!!!

– Tudom, a papa csak viccelt, majd megyünk valamikor! – ölelte meg az anyukája, miközben könnyes szemmel nézett a saját apjára, aki már vígan beszélgetett a parton lévő hölgyekkel.

– Anya! Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Ne haragudj rám!

– Dehogy haragszom! Szeretlek!

– Én is szeretlek! De a papát nem. Ő gonosz.

Nem tudtam nem odafigyelni a jelenetre. A szívem összeszorult, miközben hallgattam. Annyira szívesen megráztam volna a nagypapát: el kellene végre fogadnia, hogy az unokája olyan, amilyen. Attól még az unokája, csak egy kicsit más, mint a többiek. De nem tettem, nem tehettem. Pedig jó volna, ha elmagyarázhatnám sok-sok embernek, hogy azért, mert a másik ember más, még semmivel sem rosszabb. Csak más. És pont.

Hirtelen újra megrohantak az emlékek. A gyerekkorom emlékei, és az érzés: lehettem bármilyen, a szüleim elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és mindig büszkék voltak rám, most is azok. Dadogás ide vagy oda. Miattuk tudtam elfogadni magam. Hálás vagyok érte nekik, meg úgy mindenért. Könnyes szemmel álltam fel, ránéztem a nagyapára… és elindultam a víz felé. Megtorpantam mellette, de végül mentem tovább. A vízben pedig sírtam. Örömömben és dühömben. Ott, ahol gyerekként csak önfeledten álltam, most sírok. Attól ez a hely még az, ami…

Balatoni József 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images