Robbie Williams: A drogozás az én válaszom volt arra a világra, ami körülvett

–

Helló, Nige!

Remélem, minden rendben nálad, és jól bánik veled az élet. Gondoltam, leírok néhány gondolatot a Boybands Forever című dokumentumfilm kapcsán, amelyben mindketten nyilatkoztunk. 

Egyszerre volt félelmetes és izgalmas újra veled együtt szerepelni a képernyőn. Izgalmas volt látni, hogy hol tartunk mi ketten az utunkon, félelmetes figyelni, ahogy triggereli a régi érzelmeimet; a haragot, fájdalmat vagy félelmet.

Úgy tűnik, hogy az idő tette a dolgát, és a bölcsesség, amelyet magával hozott, sikeresen kipucolta az emlékezet rejtett zugait is. Bár úgy tűnik, azért mégsem sikerült minden egyes zegzugot kipucolnia.

„Okos fiú Robbie, ügyes ez az »azért drogoztam, mert a zenekarban voltam, ahol nem lehetett csajozni meg bulizni. Az a szemétláda Nigel, az ő hibája, hogy úgy viselkedem, mint egy faszfej«” – Nigel Martin-Smith.

Engedd meg, hogy válaszoljak az állításodra. 

A drogozásom sosem a te hibád volt. Ez egyes-egyedül az én válaszom volt arra az eltorzult világra, ami körülvett.

A döntésemnek, hogy így próbáltam segíteni magamon akkoriban, egész életen át tartó hatása lesz. Nekem erre mindig figyelnem kell. Ez a személyiségem része, és ezzel a betegséggel akkor is szembe kellett volna néznem, ha, mondjuk, taxisofőrnek állok. Egyszerűen arról van szó, hogy az anyagi lehetőségeimnek hála, gyorsabban jutottam el az addikcióig, miközben próbáltam ellensúlyozni a popsztárélet tér-idő hajlító örvénylésének hatásait. 

Ha követed az eseményeket, akkor nem tudod nem észrevenni a kirajzolódó mintázatot. A fiúk csatlakoznak egy zenekarhoz. A zenekar befut. A fiúk megbetegednek. Akinek szerencséje van, az önvizsgálattal és kellő időben megkapott professzionális segítséggel túléli ezt az élményt. De van, aki soha nem lesz képes kiszedegetni magát a múlt romjainak szemetéből. 

Senki anonimitását nem fogom megsérteni azzal, hogy tételesen felsorolom, milyen mellékhatása van a „fiúzenekar-diszfóriának”, amely érintett mindannyiunkat – hiszen mindenki vállalta nyilvánosan: 

Howard – amikor a zenekar feloszlott, öngyilkosságot fontolgatott;

Mark – függőség, alkoholizmus, rehab;

Gaz (Garry Barlow – a szerk.) – bulimia;

Én – azt hiszem, ez elég jól dokumentált;

Jason – bármilyen hatással volt is rá a Take That, az máig olyan fájdalmas, hogy hallani sem akar az egészről.

Arra is szeretnélek emlékeztetni, hogy az a srác, aki „úgy viselkedett, mint egy faszfej”, mindössze 16 éves volt, amikor csatlakozott a zenekarhoz, és 21, amikor kilépett. Én akkor láttalak téged utoljára.

Őszintén remélem, hogy bennem több kegyelem és megértés lesz a négy gyerekem iránt, ha esetleg valamelyikük hasonlóan viselkedik majd ebben az érzékeny életkorban.

„Eljutsz abba a korba, hogy egyszer csak azt mondod: bassza meg, nem fogok úgy meghalni, hogy azt gondoljátok rólam: valami nagy mocskos disznó vagyok” – Nigel Martin-Smith. 

Engedd meg, hogy segítsek. Nige, te továbbra sem tűnsz igazán szimpatikus karakternek, és rád férne még némi polírozás a megváltoztatható tulajdonságaid terén. Szóval sajnos te magad is sokat teszel azért a narratíváért, amit annyira szeretnél elkerülni. Mondhatnád például ezt: 

„A siker mértéke mindannyiunk számára újdonság volt. Bárcsak tisztában lettem volna mindazzal, amit ma már tudok. Jobban is támogathattam volna a fiúkat annál, mint amennyire annak idején arra képes voltam, ezt ma már látom.”

Ezt az önreflexiót mindenki elfogadná és értékelné. Teljesen rendben van, ha valaki vállalja a hibáit. Senki nem fog beperelni azért, mert nem tudtad vagy nem értetted, hogy az egész helyzet milyen pszichés hatással van mindannyiunkra. Tájékozatlanok voltunk. Érdemes lenne némi belátást tanúsítanod, mert senki nem veszi be azt a tökéletes és becsületes képet, amit jelenleg festesz magadról. 

Az emberek meglágyulnak, ha a) látod a saját felelősségedet egy helyzetben; b) megbánást tanúsítasz. 

Íme, a sajátom.

Bosszúvágytól és haragtól vezérelve mindannyiótokkal rosszul bántam a Take Thatnél, téged is beleértve. Gonosz voltam, érzéketlen és barátságtalan. Pletykáltam, kárörvendő voltam, és belerúgtam a földön fekvőkbe. Konok voltam, amikor nem voltam hajlandó megköszönni neked a lehetőséget, amit kaptam tőled. Rosszindulatúan kicsinyítettem a szerepedet a Take That sikerében és a saját sikereimben.

Bocsánatot kérek mindazért, amivel fájdalmat okoztam neked. Hálás vagyok azért az életért, amit élhetek, és amit nem kis részben neked köszönhetek. 

Ember, fogalmam sincs, lehet, hogy te nem is látod ezt magadban. Lehet, hogy teljesen elzárkózol annak a gondolatától, hogy hibázhattál. Lehet, hogy az önreflexió és a személyiségfejlődés nem része az utadnak ezen a bolygón. 

Te egy nagyhatalmú ember vagy, elképesztő aggyal. Nagyon kevesen lennének képesek arra, amit felépítettél. Őszintén csodálom a munkabírásodat és a bátor kockázatvállalásaidat az üzleti életben. Amid van, nem készen kaptad. Senki sem tanította meg neked, hogyan kell ezt csinálni. Volt egy álmod és hozzá kőkemény tökeid. Így lett a Take Thatből Take That. Nem sokan tudnak róla, de Nigel jelzálogkölcsönt vett fel a házára, hogy létrehozza a zenekart. Ez kibaszottul lenyűgöző. Csodáltam az őrültségedet és az optimizmusodat, az önbizalmadat. Ez akár egész konkrétan tönkre is tehetett volna téged. 

„A fiúk azt mesélték, hogy (Robbie) ivott, bulizott, és valószínűleg drogozott is, mondjuk, bevett egy-két ecstasyt vagy ilyesmit. Csupa olyasmit, amit a korabeli srácok toltak egy átlagos szombat estén. Nem volt nagy ügy. Tudtam volna róla, ha komoly a dolog” – Nigel Martin-Smith.

Ismétlem, nincs azzal gond, hogy akkoriban nem voltál tisztában a függőségem mértékével. Rendben van, hogy nem értesz semmit az addikció és alkoholizmus hatásaiból. Egyikünk sem értette. De azt elvárom, hogy elfogadd az én igazságomat.

Ahogy ma mondani szokás: eltagadni valaki megélését, nem más, mint gázlángozás. És érteni vélem, hogy a gázlángozó nem mindig van tisztában a benne lévő gázkazánnal. Lehet, hogy itt az ideje lecserélni egy gőzsütőre. 

Ahogy említettem, a fiúzenekarok csaknem minden tagja előbb-utóbb átesik egy ideg-összeroppanáson. A te „fiad” is épp az élete első ilyen élményén ment keresztül. Lássuk be, nem voltál jó a tehetséggondozásban; a mutogatás és a szigor helyett jobb módszer lett volna, ha a vállamra teszed a kezed és elbeszélgetsz velem. De nem gond, ha ez nem jött magától, Nigel. Azok vagyunk, akik vagyunk. A spektrum mindkét oldalán. De nekem nagyon nem oké, hogy úgy beszélsz az akkori traumámról, mintha a képzeletem szüleménye volna, vagy egy eszköz arra, hogy a befolyásolható közönség kegyeibe férkőzzem.

„Mindig azt mondtam, hogy ha Robbie most besétálna ebbe a szobába, akkor átölelne. Ezt pontosan tudom, mert 100 százalékig ismerem őt” – Nigel Martin-Smith.

Ez igaz, Nigel, tényleg szeretlek, de sajnos az is igaz, hogy nem kedvellek. Mostanában ismerem fel, hogy a kettő nem mindig jár együtt. Azt hiszem, 1995 óta nem voltunk egy légtérben. De abban a nem valószínű helyzetben, ha ez újra megtörténik, arra kérnélek, hogy ne is vegyél rólam tudomást. Azt hiszem, az lenne a legjobb. Drámai mértékű megfelelési kényszerem van, ezért minden bizonnyal arra törekednék, hogy ezt a helyzetet kényelmesebbé tegyem számodra. De a vége az lenne, hogy én magam kiüresednék, mert az én szükségleteim nem teljesülnének. 

Büszkén vállalom, hogy immár 30 éve ugyanazzal a menedzsmenttel dolgozom. Ez úgy lehetséges, hogy bármikor, amikor szigorra volt szükségem, akkor azt kedvesen tették.

Neked is meglett volna a képességed arra, hogy a szólókarrieremet egyengesd. De a szíved, sajnos nem.

Történhetett volna ez az egész másképpen. Mindannyian fiatalok voltunk. Olvastam egyszer egy idézetet, ami valahogy így szól: „A múlt egy másik ország. Ott mások a szokások.” 

Azt akarom mondani, Nigel, hogy minden rendben. Noha nem kedvellek, de nem is gyűlöllek. Nem téged okollak a függőségeimért, és nem vagyok rád mérges. Azt szeretném, ha jól lennél, ha élveznéd az életedet, és békét találnál. Szeretném, ha sokat nevetnél, és szeretném, hogy szeressenek. A munkáddal olyan sok boldogságra, gyógyulásra és kikapcsolódásra teremtettél lehetőséget az embereknek! A sikereidet kellene ünnepelnünk és nem a hiányosságaid miatt pellengérre állítanunk. Hiszen annyi jót tettél és olyan sok életet változtattál meg!

Ezt a levelet a saját gyógyulásomért írom. Azt kérem az olvasóktól, hogy küldjenek Nige-nak egy ölelést, és gondoljanak rá szépen.

Mert mindenki, aki élvezte a szórakoztatóipar sikátoraiban zajló bolyongásaim termékeit, és mindenki, akinek a szívében a Take That különleges helyet foglal el, tudjon róla: ő az az ember, akinek az örömötöket köszönhetitek. Ő az, aki akkor is álmodott, amikor a többiek nem mertek. Ő az, aki akkor is észrevett lehetőségeket, amikor a többiek vakok voltak. Ő az, akinek volt esze és eszközei arra, hogy létrehozza. Ne hibáztassátok! Inkább küldjetek neki pozitivitást és szeretetet azért, amit adott nekünk!

Ölelés,

Rob

D. Tóth Kriszta