–

Hogy jobban láthassalak! 

„Svédországban üzleti út első reggelén sétálni mentem a hotel környékén, és amikor meg akartam törölni a szemüvegemet, az fogta magát, és középen eltört. Pótszemüveg nem volt nálam.

Nagy nehezen visszataláltam vaksiskodva a hotelhez, és a recepción segítséget kértem. Jött egy karbantartó egy nagy szerelőtáskával, és szürke szigetelőszalaggal megragasztotta a barna szemüvegkeretet.

Így mentem a kinti irodába életemben először… Mondanom sem kell, mindenkinek elmeséltem a sztorit bemutatkozáskor, nehogy azt higgyék, hogy a csóró magyar törött szemüveggel jött. Munka után elvittek egy optikushoz, aki csinált nekem új szemüveget.” (Andrea)

Azt hitted, jó poén, mi?

„Egy buszos kirándulás alkalmával éjszaka az egyik határ előtt

leintett egy csomó gépfegyveres, katonai ruhás alak. Felszálltak a buszra, és annyit kérdeztek, vannak-e köztünk csecsenek. Marci barátunk sokat ivott, poénosra vette, és csak annyit mondott: igen. A többi történelem, lazára vették a katonák: nyolc óra elteltével pikk-pakk folytathattuk is az utunkat…

Egy másik kirándulás alkalmával Lengyelországban egy falu méretű kisvárosban feltörték a buszunk. Egy busznyi károsult a helyi kétfős rendőrségen, kézzel írott jegyzőkönyv mindenkinél – jó pár óra volt. Egyenként jegyzőkönyvezték, kinek mije tűnt el. Annyit még sosem nevettünk.

Akkor mondja jegyzőkönyvbe, mi tűnt el.

Tibi: – Lakáskulcs, pulóver, telefon…

Rendőr: – Mobil?

Tibi: – Nem, vezetékes, kétszáz kilométer kábellel a hátamra tekerve…” (Nina)

Akivel mindig történik valami

„Nekem általában a legegyszerűbb A-ból B-be jutást is sikerül valamivel feldobnom:

  • Amikor Olaszországban a motorosbörzén nem tudtunk otthagyni a férjemmel egy motort, és valahogy betuszkoltuk a csapott hátú sportautóba. (Na, ezzel bekerültünk a helyi motorosújságba is.)
  • Amikor lázasan kellett tolmácsolnom, mert megállított a motoros rendőr, és amikor levette a sisakot, egy olyan szép csaj bukkant elő, hogy a velem lévő pasik a nevüket is elfelejtették.
  • Amikor a határon derült ki, hogy a megvett motornak nem jók a kiléptető papírjai, és egy hétig csöveztünk Tarvisióban, mire elküldték a megfelelő iratokat.
  • Amikor kiesett a kerék az autópálya-lehajtónál, és a városka legelegánsabb, négycsillagos szállodájának a parkolójában szedtük darabokra a járművet (ahol a szálloda teljes személyzete vagy jótanáccsal, vagy felhívott ismerősein keresztül segített).
  • Amikor a nagymamámhoz utaztam a Dunántúlra, és az átszállásnál megkérdeztem a vasutast, hogy melyik vonat áll meg Gyönkön. Ő rámutatott egyre, hogy az mindenhol megáll. Ez igaz is volt, csak éppen tök más vonalon közlekedett, mint ami nekem kellett volna, és komoly MÁV-logisztika kellett hozzá, hogy eljussak az eredeti úti célomig.
  • Amikor Szumátrán benne volt a tervben a vulkántúra, de csak a csúcsra felérve derült ki, hogy a vulkán nagyon is működik.” (Ágnes)

Ja, magyar vagy?

„Amikor még Kelet-Berlinben, télen este 11-kor nem volt foglalt hotelszobám, a taxis kilökött a kocsiból a hatodik szálloda után, a hetedikben a nemleges válasz után elkáromkodtam magam:

– Akkur@a életbe!

Mire a recepciós:

– Magyar vagy? Akkor van egy.” (Emese)

A rágógolyófutam

„Amikor Brazíliában a karnevál kellős közepén elvontatták a kölcsönbe kapott autónkat, mert rossz helyen parkoltunk.

Vagy amikor Argentínában lerobbantunk a semmi közepén, és egy rágógumival fixáltuk meg az autót. Olyan úton mentünk ugyanis hosszasan – tényleg a semmi közepén –, ahol téglányi termésköveken kellett keresztülküzdenünk magunkat a bérelt kocsival. Ami egyszer csak szó nélkül megállt.

Eléggé megszeppentünk, mert már sötétedett, és előtte órákig nem találkoztunk autóval.

Argentin barátunk kiszállt, a kocsi alá nézett, és kiadta az utasítást: kezdj el rágózni! Szó nélkül elkezdtem…

Kiderült, hogy a köves út szétrázta a csöveket az autó alján, amiket összeillesztettünk, és a rágóval összetapasztottunk. A kocsi azonnal elindult. A rágó pedig a meleg hatására megszilárdult, és egyben tartotta a csöveket. Így utaztunk utána még több ezer kilométert, először Patagóniába, onnan pedig vissza Buenos Airesbe. Ezt azóta magunk között csak »MacGyver-akciónak« hívjuk.” (Anita & Nóra)

A közösségi oldal diszkrét bája

„Amikor 18 éves korunkban Petra barátném újdonsült tunéziai hódolója meghívott bennünket a város szélén (értsd: a szegénynegyedben) élő családjához, és mi el is mentünk. Amikor az általam valamely közösségi oldalon (talán Hifive?) felületesen megismert török srác képes volt elutazni Alanyába a haverjával, és beköltözni a mi szállodánkba, csak hogy napokig kalauzoljanak bennünket…” (Mimi)

És ez még csak az egyik fele

„Amikor direkt családi szobát kértünk egy szálláson – két gyerekkel voltunk, és nagyobb társasággal –, majd kaptunk egy full plafon- és oldaltükrözött, nyolcszög alakú szobát, ami egy komplett ágy volt amúgy, fellépővel, bársonyborítású kapaszkodókkal és kialakított pohártartókkal a szélén. Mondanom sem kell, hogy a társaság összes gyereke ott aludt egy kupacban, nekik nagyon bejött, mi meg csak fojtottuk vissza a röhögésünket.

Vagy amikor éjjel, autóval Milánóba érve kommunikáltunk volna a szomszéd autóval egy pirosnál, hogy rakjanak bennünket irányba, merre kell mennünk szórakozni (bőven a TripAdvisor előtti évtizedben), de

az anyósülésen ülő illedelmesen ittas srác teljesen leakadt a férjem láttán, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: »Robbieeee, Robbbieee Williams!!!«

Vagy amikor augusztusban, öt hónapos terhesen, víz és folyadék nélkül nekiálltunk felgyalogolni az Empire State Building utolsó liftes emeletéről a tetejére, mert hirtelen egyszerűbbnek és gyorsabbnak tűnt, mint kivárni a sort. Hát nem volt az.

Vagy amikor a világban kevésbé utazgató apukámat otthagytuk a Kennedy reptéren telefon, pénz, és nyelvtudás nélkül, mert nem gondoltuk, hogy az utolsó pillanatban még átteszik az indulási kaput máshova…

Vagy amikor Caprin véletlenül felgyalogoltunk a Monte Solaróra, mert nem találtuk a libegő bejáratát, úgyhogy követtük a nyomvonalat a hegyen. Akkor lett gyanús, amikor hegyi kecskékkel találkoztunk egy kanyarban, de onnan már nem fordultunk vissza.” (Csilla)

„Indiában Váránasziból eljutni a nepáli határig. Először egy kb. tízórás helyi buszjárat, ami valahol a semmi középen egyszer csak megállt. A népek leszálltak, s nyilvános vécé híján, a busz mellett végezték el a dolgukat. A nők a szári alatt diszkréten.

Majd egy újabb kényszerpihenő egy igazán kietlen tájékon, ahol mindenki leszállt a buszról, ami épp szétesni készült, és évtizedes retek gazdagította minden pontját. Az utolsó ülésen ültem, a leszálló emberek bámulva néztek vissza rám. Valaki mutogatott, hogy szálljak le. Mindenki fogta a motyóját, nem tudtam, mi történik. Én nem beszéltem hindiül, ők meg nem beszéltek angolul. Az esélytelenek nyugalmával vártam, hogy mi lesz a sorsom a semmi közepén.

Az érkező buszokra az indiaiak olyan technikával ugráltak fel, mint a majmok, akkor is, ha a busz nem állt meg és nem óhajtott senkit felvenni. Az indiaiak vendégszeretete és Siva gondomat viselték. A viseltes külsejű kaller odafigyelt rám, és magával együtt felnyomott engem egy éppen érkező buszra, ahol egy gombostűt sem lehetett volna leejteni.

Az út ramaty volt, helyenként órákat kellett állni. Sötét lett, mire elértem azt várost, ahol csatlakozás volt, és át kellett szállnom egy másik ótvar buszra, ahol az emberek, mint a heringek. Egy csálinger taxis mellém ugrott hirtelen, és közölte, hogy hatszáz. Kicsit alkudoztam, de a hátam közepére sem kívántam a buszt. Mondtam neki, hogy ötszáz, és elöl ülök. Kényelmesen és elégedetten beültem.

Majd érkeztek még öten:

Négy hátul ült a szedán típusú autóban, a sofőr a jobbomon, majd megjelent egy tag mellettem, és a csálinger közölte, hogy üljek a kézifék feletti területre. „Mádám, trí szít, trí szít” – mondta, én meg elküldtem az anyjába jó hosszan angolul. Persze semmit nem értett belőle. Nem mozdultam, úgyhogy a tag bepréselte magát a kézifék fölé.

A sofőr tízpercenként kinyitotta menet közben az ajtót, hogy csulázzon, a mögöttem ülő nő az ablakon okádott kifele, és a műszerfal tetején letakart élőlény (feltehetően madár) ötpercenként az ölembe hullott. Életem legbizarrabb napja után végül nagy nehezen elértem a nepáli határt.” (Brigi)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images