Tényleg kevesebb szabadnapod van, mint egy középkori parasztnak?

–

Épp a nyári-őszi szabadságainkkal sakkozgattunk itthon azokban a napokban, amikor szembejött a Facebookon egy mém, aminek angol felirata szerint: „A középkori parasztok egy évben csak körülbelül 150 napot dolgoztak. Az egyház úgy tartotta, fontos biztosítani a boldogságukat gyakori, kötelező ünnepnapokkal. Kevesebb szabadnapod/ünnepnapod van, mint egy középkori parasztnak.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

𝔾 𝕍𝕖𝕣𝕔𝕖𝕥𝕥𝕚 (@gman.equestrian.art) által megosztott bejegyzés

Ez a mém pár éve nagy karriert futott be, akkor több újság is cikkezett róla, ám hogy ismét előkerült, érdemes megvizsgálni az igazságtartalmát – főleg, hogy mennyi tévhit él még mindig a középkorról. Arra, hogy szerintem mit érdemes eltanulni egy középkori földművestől, a cikk végén kitérek, de addig is lássuk, igaz-e az állítás, hogy nekünk kevesebb szabadságunk van, mint nekik volt.

Letesszük az alapokat

Péterfi Bencével mindjárt a beszélgetésünk elején behatároltuk, pontosan melyik időszakról beszélünk és hol, mert:

• A középkor egy ezeréves korszak, aminek a sokféleségét szépen illusztrálja, ha egymás mellé tesszük a hozzá asszociált különböző hívószavakat: az első fele átfedésben van a népvándorlás korával, a közepe táján fosztogatnak Európában a vikingek és a magyarok, aztán jön a lovagkor, és közben végül szépen belecsúszunk a reneszánszba. Az átlagember gyakran az érett és késő középkor körülményeire, berendezkedésére gondol a középkort emlegetve, ez az 1000 utáni időszak. (Magyarországon a középkor végét 1526-tal számoljuk).

• A regionális különbségek is számítanak, hiszen a kereszténység befolyása-hatalma fokozatosan terjedt ki Európában, és csak idővel szilárdult meg. Abban ráadásul helyi eltérések is voltak (ahogyan vannak is), hogy hol melyik szenteknek volt kiemelt kultusza, melyik közösség/nép miket tartott fontos ünnepeknek az olyan egyetemes alkalmakon túl, mint a karácsony, húsvét, úrnapja, stb.

Ebben a cikkben az államalapítástól (1000-től) számított évszázadokról beszélünk a Magyar Királyság területén.

A mém nem véletlenül a földművesekkel hasonlítja össze a mai munkavállalót, mert ők voltak a legtöbben. Így nézett ki a korabeli társadalom: „Az első teljes körű népszámlálást II. József rendelte el a Magyar Királyságban a 18. században, így a középkori magyarországi társadalom összetételét is inkább becsülni tudjuk. Ebből a nemesség olyan 5 százalékot tett ki, és élt egy, az ország lakosságához képest kis számú német polgárság a városokban, például Budán, Sopronban, Nagyszombaton, Kolozsváron stb. A 90-95 százaléknyi jobbágyság zöme földműves, kisebb részük kézműves, kereskedő, esetleg a földesúrnál a házkörüli teendőket ellátó szolga volt” – mondja Péterfi.

Ezen a ponton érdemes szakítani a totálisan kizsákmányolt, szegénységben tengődő jobbágy sztereotípiájával, hiszen a vagyoni helyzetük változatos képet mutatott:

a késő középkorból tudunk például olyanról is, aki olyan ügyesen kereskedett, hogy a saját földesurának adott kölcsön.

Szintén a közvélekedéssel ellentétben a robot a középkorban csak évi pár napot jelentett, ezek száma az újkorban szaporodott meg. A szabad költözés joga pedig a 17. század első feléig megillette a jobbágyokat.

Egy jó delelő pihenő?

Rögtön ezután pedig rá kell térnünk arra, hogy mit értünk „munka” alatt. A gazdálkodásból élők számára a háztáji feladatokban ismeretlenek a szünnapok: az állatokat el kell látni, a tojást össze kell szedni stb. A gépesítés előtt eleve összehasonlíthatatlanul több és megterhelőbb fizikai munkát végeztek az emberek – kevés kivételtől eltekintve.

A munkát mi most a földművelő munkával azonosítjuk, mert a mém is kifejezetten erre koncentrál. Több magyar cikk tévesen jobbágynak fordította a peasant szót, ami pedig földművest, parasztot jelent – a jobbágy angolul serf.

A jobbágy egy jogállást jelöl, a paraszt életforma, voltak például parasztnemesek is már a középkorban.

A földművelés az évszakok ritmusához igazodik. „Aratáskor, betakarításkor, szüret alatt látástól vakulásig a földeken voltak, csak vasárnap pihenhettek az emberek. Télvíz idején eleve rövidebbek voltak a nappalok, ekkor végezték el a javításokat, karbantartásokat. Ekkor volt idő kiereszteni a gőzt. Vízkereszttől indul a farsang, ez volt a télbúcsúztatás ideje, de tartottak ekkor lagzikat is.”

A fentiek viszont nem azt jelentették, hogy aratáskor például a déli tűző nap alatt is dolgoztak, hanem a nap folyamán lepihentek.

„A középkorban, mivel többnyire napkeltekor ébredtek az emberek, az étkezések rendje is eltolódott a maihoz képest, ennek megfelelően csupán két jelentősebb étkezéssel számolhatunk a korszakban. A villásreggelit (prandium) általában 10-11 óra körül fogyasztották el, a főétkezésnek azonban a vacsora (cena) számított. A villásreggeli után (post prandium), vagyis dél, egy óra tájban szokás volt egy-két órát pihenni, ennek az ejtőzésnek találjuk nyomát Calepinus latin-magyar szótárában (1502), ahol a meridiatio kifejezést „delelés, deli nyugouas” jelentéssel fordította” – írja Benda Judit történész.

A heti fix pihenőnap, amit az egyház rendelt el, a vasárnap, amikor tilos volt a szántás-vetés, valamint a szerszámokkal való munkálkodás. A kereskedés viszont már bonyolultabb ügy. A magyar vasárnap szavunk őrzi az emlékét annak, hogy eredetileg ezen a napon tartottak vásárokat. Szent István törvényei szerint minden tíz falura jutott egy templom, így a misére látogatás jó alkalom volt arra, hogy az ottaniak egymás között csereberéljenek, illetve szemügyre vegyék a kereskedők portékáit a templom előtti téren. A vasárnapi vásározás azonban vallási szempontból problémát is jelentett, ezért I. László már tiltotta és bírságolt érte, csakhogy a 14. században ismét felbukkant, írja tanulmányában Weisz Boglárka. 

A vásárokat aztán már a középkorban elkezdték más napokra áthelyezni (például zsidóellenes intézkedésként szombatra). Voltak napi, heti és éves vásárok; ez utóbbi országos „hatókörű” volt, sokadalomnak (is) nevezték, egy településnek több sokadalma is lehetett a középkorban. A vásárnak az a funkciója végig megmaradt, hogy nemcsak árut eladni, venni, cserélni tudtak ekkor az emberek, hanem híreket, információkat is szereztek, és ami a cikkünk szempontjából fontos:

kapcsolatot ápoltak, bámészkodtak, berúgtak, szórakoztak a vásári mutatványosok bemutatóin. 

Persze szigorúan mise után.

A mulatság, amin feje tetejére áll a világ

Az évi 52 vasárnap mellé felsorakoztak az évszázadok során növekvő számú egyházi ünnepnapok is. Az 1092-es szabolcsi zsinat rendelkezése szerint körülbelül 30-cal számolhatunk, az 1493-as esztergomi, majd 1515-ös veszprémi zsinat viszont már több mint 50 ünnep megtartását írta elő, tudjuk meg Csukovits Enikőtől. Ezzel viszont nem ugrik automatikusan több mint százra a „munkaszüneti napok” száma, ugyanis ezeknek csak egy része volt olyan parancsolt ünnep, amit egy világi hívőnek is tartania kellett. 

Buda város jogkönyvéből tudjuk, hogy vasár- és ünnepnapokon csak a nélkülözhetetlen orvosszereket és a legszükségesebb élelmiszereket lehetett árulni, a borkimérések pedig a Nagyboldogasszony-templomban (ez a mai Mátyás-templom) tartott nagymise után nyithattak ki. De akkor kinyitottak. 

A nagyobb egyházi ünnepekhez fényes körmenetek is tartoztak, amik a reprezentáció mellett látványosságként is szolgáltak. Ezek közül a legjelentősebb a tavasz végére, nyár elejére eső úrnapjához kapcsolódott, ami különösen a városokban járt nagy pompával: a körmenet állomásain (a mai színházi előadásokhoz hasonlatos) misztériumjátékokat mutattak be bibliai történetekből és a szentek életéről, a budai körmeneten pedig még a király is részt vett.

Luxemburgi Zsigmond és felesége, Borbála királyné 1424-ben a náluk vendégeskedő bizánci társcsászárral, VIII. Jánossal és gazdag kíséretével együtt vonult végig a városon. Az 1501-es úrnapi budavári körmenetben pedig már a törökellenes „propaganda” is helyet kapott, így számolt be róla a velencei követ:

„Az úrnapi körmeneten... érdekes látványosságot adtak elő:. ..Mohamed mecsetjét házunk előtt állították föl, a mecsetben a koporsó függött, melyet a szultán és számos pasa vett körül. Midőn őfelsége és a körmenet a mecset elé ért, óriási tűzsugár sújtott le a koporsóra és ezt, valamint a körülálló törökök nagy részét lángba borította... A főtér közepén igen csinos szökőkút állott, melyből egész napon át kitűnő bor folyt. A temérdek nép egész napon át zarándokolt e csodaforráshoz...”

Ez utóbbi végül nagy részeg verekedéssé fajult, a követ pedig így összegezte a nap eseményeit: „Soha életemben ilyen nagy ünnepélyt nem láttam.”

Több ünnepet ismerünk olyan szempontból is „kétarcúnak”, hogy a vallásos-hivatalos tartalma mellett volt egy vidám oldala, ami felmentést adott a szigorú, hierarchikus társadalmi szabályok alól, írja Petényi Sándor. Ilyen alkalom volt például az újév, vízkereszt, maga a karnevál, a Szent Iván-éj – ekkor nagyokat ettek és ittak, gyakoriak voltak az obszcén gesztusok, és büntetés vagy következmények nélkül a feje tetejére állhatott a világ.

Bolond szerzeteseket és püspököket választottak, a magas rangú tisztviselők helyét alacsony sorból származók vették át és kigúnyolták azok feladatait.

Utazás előtt mi biztosítást kötünk, ők végrendelkeztek

Ha nem is tudja mindenki megengedni magának, korunkban a munkaszüneti napok, a szabadság koncepciója összekapcsolódott az utazással, ezért röviden érdemes kitekinteni arra, utazott-e önszántából a középkori ember, és ha igen, miért, hova? A már említett országos vásárokon túl.

„Két műfajt érdemes megkülönböztetni. A belföldi búcsújáró helyek, zarándokhelyek a középkorban is népszerűek voltak: a bátai ciszterci monostorban a Szent Vérnek volt kultusza, Fehérváron Szent Istvánnak és fiának, Imrének, Nagyváradon Szent Lászlónak.

Ugyan Árpádházi Margitot csak a 20. században emelték szent státuszba, már a középkorban nagy tisztelet övezte. Betegek tömegei, uralkodók, jobbágyok, koldusok is felkeresték a sírhelyét, egy 13. századból származó jegyzőkönyv csodák és gyógyulások egész soráról számol be hozzá kapcsolódóan.

Kapisztrán János újlaki sírjához is tömegesen jártak az emberek (ez ma Ilok Horvátországban), rengeteg csoda történt, és ezeknek a jegyzőkönyvei fenn is maradtak” – mondja Péterfi Bence.

Minél nagyobb volt viszont az út, annál nagyobb veszéllyel járt, ezért a távoli zarándokhelyekre készülők (mint a Szentföld, Szent Jakab sírja, Róma, Aachen vagy akár a stájerországi Mariazell) gyakran végrendelkeztek indulás előtt. Egy ilyen út drága is volt amellett, hogy nagy kaland, így alapvetően a jómódúak kiváltsága maradt. „A gyógyulás, illetve a túlvilági üdvözülés reményében, esetleg egy csodás felgyógyulás miatt tett fogadalom beváltásaként valószínűleg a fizikai és anyagi erejükön felülemelkedve a kevésbé tehetősek is útra keltek, de hogy milyen arányban, azt nem tudjuk.”

Az óra zsarnoksága

Ami eddig kimaradt a vizsgálatból, az a hétvége fogalma. Azaz mintha a mém megfeledkezne arról, hogy a középkori földművessel szemben a mai 40 órában dolgozó alkalmazott kapásból heti két pihenőnappal számolhat a fizetett szabadsága és az állam által jóváhagyott munkaszüneti/ünnepnapok mellett (ez 2025-ben Magyarországon 9 nap) – plusz a hivatalos betegállománnyal. 

Ha látványos és valóban releváns összehasonlítást akarunk végezni, akkor érdemesebb lenne megvizsgálni a munkakörülményeinket például a 19. századi ipari társadalmakkal összevetve, hiszen kiderülhetne, hogy a hazai közbeszédben annyit kárhoztatott szakszervezeti mozgalom mi mindent harcolt ki az évtizedek során.  

Ez utóbbi összehasonlítás már csak azért is helytállóbb lenne, mert szemben a középkorral, a 19. századra a mechanikus óra elterjedt a mindennapokban és mélyrehatóan átformálta azt, ahogyan a világot észleljük – ez az átalakulás önmagában egy cikk témája lehetne. 

Történészek rendre hangsúlyozzák, hogy olyannyira különbözik a középkori élet napjainktól, hogy ne menjünk bele ilyen felületes összehasonlításokba. Egyvalamit viszont mégis kiemelnék, ami írás közben járt a fejemben. Neil Postman írja az Amusing Ourselves to Death című könyvében, hogy

„a mechanikus óra időmérőkké tett minket, aztán időmegtakarítókká és most időszolgákká. A folyamat során tiszteletlenné váltunk a Nappal és az évszakokkal szemben, mert egy másodpercekből és percekből álló világ felülírja a természet autoritását.”

Nem sírom vissza a középkori ember kiszolgáltatottságát az elemeknek – de ezzel a mai hajszoltsággal, önkizsákmányolással, elembertelenítő mechanikus tempóval igenis kezdeni kellene valamit. 

Sándor Anna