-

Az első hátbatámadás

Borzadályos pechsorozatom a nyaralás kellős közepén indult. Fél éve vártam arra a hétre, amit majd a családommal Ikarián töltünk. Egy cikkben olvastam a kék zóna e varázslatos szigetéről, ami olyan gyönyörű és kicsattanóan egészséges, hogy az ott élő emberek egyszerűen elfelejtenek meghalni. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy arrafelé több az egy négyzetméterre eső kisnyugdíjas, mint szombat reggel a Lehel téri piacon. A hupikék tenger közepén elterülő, harsányzöld színű, kaszált fű illatú, kabócáktól zajos sziget nem is okozott csalódást, igazi paradicsomi körülmények között találtuk magunkat. Minden pompásan alakult egészen a nyaralás harmadik napjáig, amikor felkeltem, és éreztem, hogy kicsit sajog a derekam. Sebaj, gondoltam, majd jól kitornáztatom! Pompásan sikerült az akció, öt percnyi tekergőzés után már leülni sem tudtam, megemelni a lábam pedig pláne nem. Ahogy telt-múlt az idő, a fájdalom egyre súlyosbodott. Életemben nem éreztem még ilyen vacakul magam, sajtkukac természetemnek kész csapás volt ez a rokkant lét. Délután, ahogy kínlódva vonszoltam magam a város egyik lépcsőjén felfelé, minden egyes mozdulattól összeránduló arccal, egyszer csak elém toppant egy öreg néni. Szánakozva végignézett nyomorult porhüvelyemen, majd gavallérosan felkínálta a járókeretét. Hogy nyílt volna meg alattam a föld ott helyben!

A vakációra szuvenírként kapott lumbágóm roppant kitartó volt, két héttel később még mindig úgy mozogtam, mint egy seggbe rúgott lajhármaki.

Őszintén szólva már bele is törődtem, hogy soha többé nem fogok tudni állni vagy ülni, úgyhogy legjobb lesz, ha olyan munkát keresek magamnak, amit fekve is el lehet végezni. (Ne röhögj, én az autószerelésre gondoltam. Ott a járgány alatt kell heverni a gurulós kocsin, nem?) Aztán mégiscsak adtam magamnak a végső kenet előtt egy utolsó esélyt, és egy YouTube videón felbuzdulva elkezdtem otthon jógázni. És láss csodát, nemcsak az isiászom múlt el pár napon belül, de ráébredtem, hogy jógázni rettentően klassz dolog! Bónuszként pedig felfedeztem, hogy kivételesen hajlékony vagyok, nyújtott lábbal rá tudom hajlítani a térdemre a homlokom, és pikk-pakk bármikor lemegyek spárgába. Azóta a frissen felfedezett képességeimmel szórakoztatom a vacsoravendégeimet, vagy tulajdonképpen bárkit, aki hajlandó áhítattal nézni, milyen ügyesen teve pózba tudok görbülni egy pillanat alatt.

A második elgáncsolás

Még jól ki sem örülhettem magamat frissen felfedezett ruganyosságomnak, amikor egy rossz cipővásárlás következtében begyulladt a sarkam. Ha van valami, ami a lumbágónál is állhatatosabb és kínzóbb, hát akkor az az okmányirodában való sorbanállás a csonthártyagyulladás. Minden lépés olyan volt, mintha késeken táncolnék. Ha viszont megpróbáltam pipiskedve és oldalra kacsázva tehermentesíteni sajgó talpam érzékeny részeit, akkor pár nap után olyan helyeken is megfájdult a testem, melyekről nem is tudtam, hogy hozzám tartoznak. Csak akkor mentem el otthonról, ha nagyon muszáj volt, az utcán viszont úgy billegtem, mint egy herén lőtt cowboy.

Lakásom négy fala között azonban nem átallottam négykézlábra ereszkedni, bármit, csak rá ne kelljen állni a talpamra. Pokoli volt, na, méltatlan helyzetem csak a kutyát vidította fel. Hónapokig nem tudtam futni, úgyhogy egyre növekvő féltékenységgel figyeltem a Margit-szigeti kocogókat. Legszívesebben kigáncsoltam volna mindegyiket, ha utol tudtam volna őket érni sántikálva. Majd megevett a sárga irigység, holott korábban nem úgy néztem erre a sportra, mint a kiválasztottak különleges luxustevékenységére. Aztán amikor végre elmúltak e tantaluszi kínok a testemből, olyan felszabadító érzés volt mozogni, járni, sőt futni, hogy az szavakkal le nem írható. Úgy szaladtam végig a Margit-sziget ösvényein, mint egy gepárd! Mint egy kecses gazella! Mint egy megkergült őzsuta!

Jó, lehet hogy ebben van egy csipetnyi túlzás, de hidd el, belülről tényleg ilyennek éltem meg! Kívülről valószínűleg jobban hasonlítottam egy karácsonyi pontyhoz, ami a kádból kiugorva a konyhakövön cuppog.

De mindegy is, hogy gepárd, suta vagy ponty, a lényeg, hogy azóta nagyon megbecsülöm magam, és minden egyes fájdalommentes lépésnél hálát adok az égnek.

A végső rúgás

Szegény embert az ág is húzza, a szegény Borcsának meg úgy tűnik, nem volt elég, hogy vészes közelségbe került az aggastyánkor minden kínjához. Mindennek a tetejébe ugyanis képzeld el, kirúgtak a munkahelyemről! Na jó, lelétszámépítettek, vagyis optimalizálták a cég költségeit.

Lefaragtak, eltessékeltek, utamra bocsátottak, ahogy tetszik. Ráadásul olyan faramuci módon fogalmazták meg az elbocsátó szép üzenetet, hogy hiába a fejlett szövegértési készségem, mégsem jöttem rá azonnal, hogy kész, vége, ennyi volt.

Nem tudom, voltál-e már olyan helyzetben, amikor szakítottak veled, de nem vetted észre... Hát, mit ne mondjak, kínos egy ügy, amikor végre leesik a tantusz. De őszintén szólva, azóta sem győzök hálát adni a sorsnak, hogy így történt.

Mert ha nem rúgnak ki, akkor soha a büdös életben nem merek ráírni a Both Gabira ismeretlenül, és soha, de soha nem kerültem volna el a WMN-hez. És akkor most nagyon, de nagyon szomorú lennék.

Fiala Borcsa