Leharapott lábak, vérző karok, megborult elme – Ilyen volt a Diótörő, mielőtt balettet csináltak volna belőle
Ha egész életedben csak egyetlenegyszer voltál balettelőadáson, majdnem biztos, hogy a Diótörőre ültél be. Csajkovszkij darabja ugyanis amellett, hogy sokak számára beavatási szertartást jelent a balett világába, minden idők legismertebbje a műfajban, és mára már elválaszthatatlan része a karácsonynak. Azonban ez nem mindig volt így: az eredeti Diótörő bőven 18-as karikát kapott volna brutalitása miatt, szerzője pedig még Freudnál is kiverte a biztosítékot. Takács Dalma írása.
–
Erőszak és pszichózis, szeretettel a keresztgyereknek
Szokták mondani, hogy a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól – nos, erre élő példa volt a német polihisztor, E. T. A. Hoffmann, aki bár elsősorban zeneszerzőként hivatkozott magára, karmesterként, jogászként, grafikusként, karikaturistaként, kápolnamesterként és íróként is tevékenykedett. Utóbbi bizonyítéka az 1816-os Diótörő és Egérkirály című műve, amit, noha kedves jó barátja, Julius Hitzig gyerekeinek írt (saját keresztgyerekeinek), az a legjobb indulattal sem nevezhető épp gyerekmesének.
Hoffmann, a Grimm testvérek kortársaként ugyanis előszeretettel keverte a horror, a varázslat és az irónia eszköztárát, és sztorijait saját képzelete menedékeként használta:
itt élte ki azokat a fantáziáit, amiket polgári életében nem vállalhatott fel.
Az eredeti sztori alapjai megegyeznek a ma ismeretes Diótörővel: egy hétéves kislány, Marie Stahlbaum diótörő figurát kap ajándékba bácsikájától. A figura egy ponton megelevenedik, és harcba száll a gonosz hétfejű Egérkirállyal, Marie pedig, miután legyőzi az ellenséget és emberré változtatja a bábut, egy varázslatos birodalom uralkodója lesz. Ez önmagában még nem is lengetné meg a vörös zászlót, azonban Hoffmann nem állt meg itt: a sztori egy ponton bedurvul, és pszichotikus képzelgések színtere lesz. Csak hogy pár példát említsek:
Marie összetör egy üvegszekrényt és megvágja a karját, egy óriási egér harapással ejt sebet egy hercegnőn, a harcosok pedig saját lábaikat harapják le, és összerogyva pusztítják el a Diótörő seregét.
Eközben Marie-nak a családja körében sincs nyugta: burzsoá felmenői rendre gúnyt űznek belőle élénk képzelete miatt, holott ő váltig biztos benne, hogy amit átél, az mind a valóság része.
Hoffmann műve távolról szemlélve talán csupán egy lány és játékainak meséje, közelről viszont éles, szatirikus és mélyen nyugtalanító társadalomkritika. Bár karakterei rémisztőnek tűnhetnek, valójában nem a hétfejű egerek vagy az élő babák kavarták fel leginkább az olvasókat, sokkal inkább az emberi elme kiszámíthatatlansága, a pszichotikus víziók megjelenése.
A férfi, akitől még a kortársai is féltették a nemzetet
Ahogy A diótörő balettnek sok időbe telt, mire teljesen elismerték, ugyanez mondható el magáról Hoffmannról is. Bár életében valamelyest ismertté vált mint író, népszerűségét sokan a kulturális és nemzeti jólét fenyegetésének tartották. És nem csak azért, mert – néhány radikális társával együtt – szívesen feszegette a képzelet határait.
A német írók aggódva szemlélték a férfi ámokfutását: Goethe például úgy vélte,
a férfi patologikus munkái megfertőzik az egészséges olvasó elméjét, művei betegek, és szembemennek az erkölcsileg és politikailag egészséges társadalom eszményével.
Hoffmann ráadásul, noha a romantikusok közé sorolandó, még ott is kívülállónak számított: a XIX. századi író és kritikus, Joseph von Eichendorff úgy vélte, hogy míg például Ludwig Tieck és Achim von Arnim művészi képességei összeegyeztethetők voltak egy német irodalmi újjászületéssel, Hoffmann képtelen volt legyőzni belső démonait. Eichendorff szerint nála „a láng utolsó pislákolását látjuk, amely már minden értékes dolgot elemésztett”, Georg Gottfried Gervinus irodalomtörténész pedig úgy jellemezte Hoffmann életét, halálát és írásait, mint „szörnyű figyelmeztetést mások számára”.
A művész munkásságát egyébként maga Freud is tanulmányozta, aki az ismerős dolgok furcsaságát, a kísértetiesség pszichológiáját próbálta megfejteni általa.
És noha Hoffmann műve mai szemmel nézve is problémásnak tekinthető, ugyanakkor vitathatatlanul hatásosnak bizonyult. Ezt bizonyítja az is, hogy műveinek fogadtatása némileg szokatlan utat járt be. Hagyatékának nagy részével ugyanis már nem közvetlenül művein keresztül találkozhatunk, hanem a róluk készült alkotásokkal, adaptációkkal – illetve talán többen emlékeztek Az arany virágcserép című, szintén brutálisan groteszk könyvére is, ami Magyarországon is kötelező olvasmány volt. Mára ez már nincs így – sokak óriási örömére –, ahogy meglévő műveit is emészthetőbbé tették. Erre példa A diótörő is, amit Hoffmann után Alexandre Dumas francia író dolgozott fel újra 1844-ben – így lett belőle az a kétfelvonásos előadás, amit mára mindannyian ismerünk.
Diótörő – ahogy ma ismerjük
A Dumas-féle új, kétfelvonásos mű feldolgozására Ivan Vszevolozsszkij orosz művészeti vezető kérte fel Csajkovszkijt is, aki Marius Petipa koreográfussal közösen kezdett neki a munkának.
Vszevolozsszkij, a cári színházak igazgatója azt szerette volna, ha Csajkovszkij színpadra álmodja minden idők leglátványosabb darabját, ami amellett, hogy méltó hírét viszi majd az orosz színháznak, egyben az állam érdekeit és ízlésvilágát is tükrözi.
Csajkovszkij vonakodva kezdte meg a komponálást. Míg korábban szabadon kamatoztathatta kreativitását, Marius Petipa ütemre pontosan előírta neki, hogyan állítsa össze a művét és még a librettóba is belenyúlt. Ráadásul ekkortájt halt meg húga, Szása is, valamint kedves jó barátja és támogatója is, egy asszony, akivel noha egy háztartásban élt, életük folyamán csupán egyszer találkoztak. És az igazsághoz tartozik az is, hogy
Csajkovszkij maga is küzdött mentális problémákkal: visszatérő félelme volt, hogy vezénylés közben leesik a feje – ezért ilyenkor a szabad kezével mindig tartotta azt –,
de ez már egy másik cikk témája.
Egy szó, mint száz: egy év munka után végül 1892. december 18-án Szentpéterváron bemutatták az előadást – az eredeti forgatókönyvtől eltérve, a már lágyabb és vidámabb köntösében –, ám az nem aratott sikert a kritikusok körében.
A balett eleve mostoha műfajnak számított akkortájt – a korabeli zeneszerzők magamutogató és öncélú szórakozásnak tartották –, de azt is
sokan kifogásolták, hogy a darab nem elég drámai és patetikus, a táncosok túl passzívak, ráadásul még a Cukor Tündért alakító balerina is túl kövér volt.
A diótörő végül évtizedekkel később robbant csak be – ám sajnálatos módon Csajkovszkij ezt már nem élhette meg. Noha sokan a mai napig úgy tartják, hogy az ő zenéje emelte világhírűvé, a művész abban a tévhitben halt meg, hogy élete legrosszabb zeneművét adta ki a kezei közül, ami messze elmarad a Csipkerózsikától…