–

Amikor a nők szexisták

Eddig eszembe sem jutott, hogy egyszer arról akarok írni, hogy mi, nők is lehetünk szexisták. A jelenség létező, ezzel sokan tisztában vagyunk, mégis kényelmetlen téma, mert amint beszélni kezdünk róla, felvetődik a férfiak irántunk tanúsított szexizmusa, ami hozza magával a kérdést, hogy joggal kérjük-e ki magunknak a tárgyiasítást, ha fordított helyzetben mi is élünk ezzel az eszközzel. Bár a szexizmus a nemek hierarchiája miatt gyakrabban és erőteljesebben sújtja a nőket, férfiakon is csattanhat, mert amint nemi többség és kisebbség alakul ki, hasonló hibákat követhetünk el. Olykor csupán a berögzültség miatt, még csak nem is ártó szándékkal.

Bármennyire is hihetetlen, mi, nők is, akik joggal várjuk el, hogy a férfitársadalom ne tárgyiasítson bennünket, vagy azt, hogy 2024-ben végre megtapasztalhassuk az egyenlőséget, képesek vagyunk arra, hogy egy jóképűnek tartott – vagy legalábbis korunk ideáljának éppen megfelelő – férfit kéretlen megjegyzésekkel, burkolt célzásokkal illessünk. Akár nyilvánosan is.

A budapestiek közül valószínűleg sokan találkoztak az utóbbi napokban egy állatbarát albérletet kereső férfi bejegyzésével, aki – mint minden gazdi az állatos albérletkeresők között – kiskedvencével közös fotót és egy szimpatikus szöveget posztolt a csoportba, hogy nagyobb eséllyel találhasson lakást maguknak. Ez a bejegyzés a cikkírás idején több mint 7000 reakciónál tart, több mint 500 hozzászólásnál, több mint 3000 megosztásnál. Talán minden idők legnépszerűbb magyar állatbarát albérletet kereső posztjává nőtte ki magát, és ezzel nem is lenne gond, ha a reagálókat csupán a segítő szándék vezetné. (Pláne, hogy kisállattal szinte lehetetlen olyan albérletet találni, aminek az ára, az elhelyezkedése és a berendezése is megfelelő, szóval tényleg minden segítség elkél ilyenkor.) De ebben az esetben alig van nyoma a jószándéknak, helyette olyan tárgyiasító megjegyzések olvashatók a kommentszekcióban, amelyek már a testszégyenítés határát súrolják. Vagy jóval túllőnek azon.

„Azt olvastam, befogadót keresnek. Gondoltam, jelentkezem.” „Itt kinéz egy ingyen lakhatás.” „Aranyos a cica és jóképű a srác.” Ezek a hozzászólások már csak azért sem helyénvalók, mert a posztolónak semmit sem segítenek, viszont olyan szintén elterelik a figyelmet a lényegről, hogy még hátráltatják is a cél elérésében. Az pedig, hogy ezeken a megjegyzéseken százasával gyűlnek a reakciók, szintén azt bizonyítja, hogy ideje beszélnünk a nők férfiak iránti szexizmusáról.

Mert ezek a megnyilvánulások akkor sem helyénvalók, ha az ember, akiről szólnak, történetesen jóképű, vagy legalábbis megfelel a társadalmi normáknak.

Attól, hogy valaki izmos, tetovált, göndör hajú, állatszerető, még nem lehet céltábla. Sem a rosszalló megjegyzéseké, sem a burkolt beszólásoké, mert nem azért néz ki valahogyan, hogy azt mások véleményezzék. Egyszerűen csak ilyen, amit rengeteg körülmény és motiváció befolyásol, és mivel az idegeneknek semmi közük ezekhez, véleményük sem kéne hogy legyen róla (vagy tartsák meg maguknak).

A testszégyenítésről általában akkor beszélünk, amikor egy embertársunk negatívnak vélt külső tulajdonságait gúnyosan hangsúlyozzuk. Arra már kevesen gondolnak, hogy testszégyenítés lehet az is, amikor azt kérjük számon a másikon, hogy miért nem hízik, miért rövid vagy hosszú a haja, miért ennyire dekoratív, miért ennyire izmos. Azaz: miért ilyen vagy olyan. És rögtön el is kezdünk találgatni, olyanokat mondva, hogy „biztos azért, mert így akar tetszeni/ kilógni a sorból/ népszerűvé válni”.

Holott minden olyan megjegyzés, ami a másikat degradálja és szégyenkezéssel tölti el, az negatív, és egyben testszégyenítés is. Azzal is, ha valakinek a „jó külsőt” rójuk fel lekezelően, tárgyiasítjuk őt, ezen felbuzdulva pedig azt feltételezzük, hogy jogunkban áll frappáns beszólásokkal bombázni.

Persze sokakban rögtön felsejlenek a „minek ment oda?”, a „miért viselt rövid szoknyát?”, az „ő is akarta” áldozathibáztató megjegyzések, amelyek párhuzamba állíthatók a fentebb felsoroltakkal. Ezektől pedig már nincs is olyan messze a bántalmazó felmentése, amely kultúra megágyazhat az erőszaknak. 

A férfiak ellen elkövetett zaklatásokról szintén keveset beszélünk, pedig léteznek, még ha számukat nézve elenyészőbbek is, mint a nők ellen elkövetett abúzusok (a témában olvassátok el a Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológussal készült interjúnkat). Ezt egyébként az is befolyásolja, hogy sokszor nincs kihez fordulniuk a férfi áldozatoknak ezzel a problémával, ők maguk és a környezetük is bagatellizálja a velük történteket, így számos eset rejtve marad. 

Ellenkező esetben rosszulesik, ha valaki a külsőnk miatt érzi magát feljogosítva a beszólogatásra

Minden ember saját ügye, hogy milyen a külseje. És nem az lenne a lényeg, hogy bármilyen is, de kiegyensúlyozottan éljen a bőrében?

Ha valakinek szégyenkeznie vagy szorongania kell amiatt, ahogy kinéz, akkor a kiegyensúlyozottság tovaszáll, és kapunk még egy elfojtásokkal teli személyt.

Az említett bejegyzésnél maradva, érdekes, ahogyan a férfiak egymás védelmére kelnek a kommentszekcióban. Többen azt hangsúlyozzák, hogy ellenkező esetben mennyire kifogásolható lenne ez a történet: ha, mondjuk, a nő kapna hasonló megjegyzéseket, méghozzá nyilvánosan, és férfiak tucatjai röppennének rá szexuális tartalmú hozzászólásokkal a közzétett fotóra, szövegre. Ez egyébként szinte mindennapos, a női celebek és influenszerek bejegyzései alatt hemzsegnek a tárgyiasító hozzászólások, amelyek többsége férfiaktól érkezik, de az sem ritka, hogy egy nő kér számon valamit egy másik nőn, ami ismét rengeteg kérdést vet fel. 

Ugyanakkor nem is kell ennyire messzire mennünk: ott vannak a családtagjaink, a szomszédaink, a barátaink, a tanáraink, azaz a szűk környezetünk, amelynek tagjai időnként szintén megejthetnek szexista kommenteket – sokszor nem is szándékosan.

De ha mostanra már mindannyian tudjuk, hogy milyen, amikor tárgyiasítanak bennünket, miért élünk ezzel a lehetőséggel, amint esélyünk adódik rá? Mert ez az egyetlen eszközünk? Miért hiszik azt sokan, hogy ha nő mondja, akkor ártatlan megjegyzés csupán?

Ideje abba is belegondolnunk, hogy az egyenlőséghez az is hozzátartozik, hogy ami számunkra kényelmetlen vagy fájó, annak a másikat sem tesszük ki. 

Olykor mégis elfogultak és egyoldalúak leszünk. Észrevesszük és nehezményezzük azt, ami ellenünk irányul, miközben figyelmen kívül hagyjuk azt, amit esetleg mi követünk el. Addig pedig a feminista törekvéseinkre is árnyék vetül, amíg nőként belsővé tesszük, és másokra is alkalmazzuk a tárgyiasító előítéleteket. 

Bereczki Szilvia