Kevés szó esett a karantén alatt erről a szakmáról, pedig iszonyú kemény munka és olyan, ami a leginkább követeli a testi közelséget, a kontaktust, és az otthoni gyakorlás keveseknek kivitelezhető. (Nálunk Chripkó Lili készített képriportot az otthon gyakorló táncművészekről ITT – a szerk.) Sok külföldi társulat működött online, előadásokat és tréningeket lehetett követni, ezeket jó volt nézni. Magyarországon valahogy még nem tartunk itt. Nyílik ez a világ, de olyan lassan, mintha szégyen lenne, vagy nem is tudom.

Tanárként igyekeztem legalább a kis csapatomat egyben tartani, Skype-on tréningeztünk, hogy a bezártság időszakában is legyen valamennyi rendszeresség, testmozgás és közösségi érzés. Persze, ez nem ért fel egy igazi órával: nem tudtam őket javítani, megérinteni, nem is láttam szinte semmit a képernyőn, főleg, ha eltűntek egy fikusz vagy egy polc mögött. A spicc-cipőt nem lehetett felvenni, mert a parketta csúszik, a szőnyeg felgyűrődik, a jógaszőnyeg tapad. Ugrani, forogni nem lehet, mert sem a helyszűke, sem a körülmények nem teszik lehetővé. A szerencsétlen szomszédokról nem is beszélve.

Ami cél lehetett, a kondíció megőrzése és a pszichés töltekezés. Ez nagyon sokat jelentett mindenkinek. Főleg nekem. 

Nyáron kicsit kiszabadultam, voltak kurzusok, volt pár előadás, elindult egy próbafolyamat. De ennek premierjét már nem én fogom csinálni, mert karanténba kerültem közvetlen érintettség miatt. A tanévet sem tudom elkezdeni. Hogy lesz egyáltalán az őszi félév, lesz-e tanítás, lesz-e előadás… fogalmam sincs. Itt vagyok az összes ambíciómmal, tervemmel bezárva megint, munka nélkül. És örülök, ha nem leszek beteg. De nem ez a lényeg, nem ez a történetem legfontosabb kérdése: hanem hogy mi lesz ezzel az amúgy is alábecsült szakmával? 

Volt nyáron botrány a Táncművészeti körül: zaklatás, abúzus, minden, ami kell. Megjelent pár cikk (nálunk Gyárfás Dorka interjúja az egyik áldozattal ITT, és a beszélgetése a Táncművészeti Egyetem vezetőivel ITT – a szerk.), aztán ennyi. Én is gondolkodtam, leírom, amik velem történtek abban az iskolában, de aztán megtudtam, hogy meghalt, aki a legtöbbet bántott. Akkor valahogy okafogyottá vált szót emelni. Vagy nem az…?

Sok táncos van munka nélkül a krízishelyzet óta, a mostani bizonytalanságban és tervezhetetlenségben. Kit érdekel, ne egyen, legalább nem hízik, viccelődnek néha az emberek.

Hova lett ennek a művészeti ágnak a kultúrája és tisztelete? Miért nincs róla szó, miért nem érdekel senkit? És az egyre élesedő társadalmi, kulturális megosztottságban, gyűlölködésben, végre felcsillanó ellenállásban hol vagyunk mi, táncosok? Miért hallgatunk mélyebben, mint bárki más?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Annyira belénk van ütve, hogy nekünk kuss a nevünk? És miért övezi ezt a szakmát annyi negatív előítélet és butaság?

– A táncosok mind ostobák.
– A fiúk mind melegek lesznek tőle.
– Azért nincs gyereked, mert önző vagy a tánc miatt. (De persze igazi művész sem lehetsz, ha nem vagy anya, ha nincsen meg benned ez az érzés.)
– A balett csak magamutogatás.
– Anorexiás lesz tőle mindenki.
– Mindenki feslett és erkölcstelen (mert a testéből él).
– Felesleges időtöltés, ugrabugrálás.
– A balettek sztorijai nagyon bugyuták/érthetetlenek.
– A balett az, amikor lábujjhegyen sokat pörögsz?
– Mindig tütüben vagytok? A fiúk is?
– Gender szempontból elfogadhatatlan az egész műfaj.

És még sorolhatnám a sztereotípiákat.

De szerencsére vannak lelkes, kedves nézők is, és csodás tanítványok, akik gyerekkoruk óta, vagy éppen felnőttként szerelembe esve járnak, gyakorolnak, viselik sokszor a fájdalmat. Mindezt terápiaként fogják fel, ami örömöt ad és magabiztosságot, meg egy szuper alkotó közösséget, ahol kreatív szellemi társakat találnak.

A legnehezebb műfajt választották, a klasszikus balettet, a szépsége, a kifinomultsága, eleganciája és hihetetlen átgondoltsága miatt. Ezért érdemes csinálni és együtt élesztgetni egy kicsit a lángot: van, ami nem adja gyorsan a sikert, de megéri érte küzdeni.

De mi lesz velünk?

Maszkban táncolni levegő nélkül…

Testünkkel dolgozni kontaktus nélkül…

Mindennap egyedül gyakorolni lehetőségek nélkül…

Kitartani kilátások nélkül.

P. Melinda

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images