Álom és valóság határán – A diótörőt mindenkinek látnia kell!
Harminchoz közeledve a kultúrához való viszonyom is úgy érik, mint ahogy a jó borok nemesednek. Bár mindig is érdekelt a művészet, évről évre egyre jobban nyitok a különféle irányzatok és műfajok felé. Két éve óriási élmény volt, amikor karácsony előtt a Zeneakadémián voltam egy Csajkovszkij-koncerten, idén pedig szintet léptem: sem a barátom, sem én nem voltunk még baletten, szóval úgy gondoltuk, itt az ideje. És mi másra váltottunk volna jegyet az ünnepek küszöbén, ha nem A diótörőre? Krajnyik Cintia írása.
–
A balett kapcsán mindig a Szakíts, ha bírsz romkom veszekedős jelenete ugrik be, amikor Jennifer Aniston bőszen magyarázza a pasiját alakító Vince Vaughnnak, hogy nem baj, hogy ő – mármint a férfi – nem szereti a balettet, azért kellene elmennie, mert akit szeret, az viszont rajong a balettért. Párja pedig azzal érvel, hogy ő viszont egyáltalán nem kíváncsi harisnyában ugráló férfiakra. Sokszor elképzeltem, vajon el tudok-e majd egyszer cipelni magammal valakit, úgyhogy ehhez képest meglepő fordulatként éltem meg, amikor a barátom novemberben bedobta az ötletet, hogy elmehetnénk karácsony előtt A diótörőre, mert még sosem volt balettelőadáson, és nagyon kíváncsi rá. Ugyanígy voltam ezzel én is, úgyhogy kapva-kaptam a lehetőségem, és gyorsan jegyet is váltottunk az előadásra. Jól is tettük, mert ez volt az első, és lényegében egyetlen igazi közös karácsonyi programunk az adventi időszak alatt, a december ugyanis munkával és költözéssel volt terhelt, szóval
az őszi hírlevelemben tett ígéretet – miszerint idén megpróbálok nem cafatokban lógó idegekkel bezuhanni a fa alá – most sem sikerült betartanom.
Talán majd jövőre. Na de, végre eljött az előadás napja, mi szép ruhába öltöztünk, szerettük volna megadni a módját, és legalább egy estére átélni az ünnep emelkedettségét.
A diótörő valószínűleg mindenki számára ismerős, ez Csajkovszkij utolsó balettje, egyben színpadi műve, melyet 1892-ben írt, és amelynek alapját az 1816-os E. T. A. Hoffmann által írt Diótörő és Egérkirály mese képezi. Az eredeti történet szerint szenteste Marika és Frici a családjukkal együtt ünneplik a szentestét, keresztapjuk,
Dosselmeier pedig meglepi Marikát egy diótörővel – és ezzel megkezdődik a szó szerint álom és valóság határán táncoló varázslatos történet, amit mindenkinek látnia kell.
Az Erkel Színház színpadára 2018 decemberében tért vissza Oláh Gusztáv legendás díszlete és a klasszikus balett hagyományait követő, de a XXI. századi táncművészeti elvárásainak megfelelő új feldolgozás. A klasszikus zenei anyagra egy igazi Diótörő-specialista, a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet, ami láthatóan óriási sikerrel fut, hiszen minden előadás szinte telt házas.
A darabról – amely három felvonásban, a szünetekkel együtt közel három órára repíti egy másik univerzumba a nézőket – csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Minden percben lélegzetelállító díszletek, jelmezek nyűgöznek le, és érdekesség, hogy eleinte éppen emiatt,
Csajkovszkij csekély lelkesedéssel állt neki a mű megzenésítésének, mivel úgy érezte, a látvány veszélyezteti majd a zene érzelmi tartalmának átélését.
A zeneszerzőt azonban a mesetéma érdekessége végül arra késztette, hogy elfogadja a felkérést. És milyen jól tette, hiszen a félelme nem igazolódott be, sőt. Az én személyes tapasztalataim szerint legalábbis inkább erősítette egymást a hang és a képi világ. Persze mindez kevés lenne, ha nem a legtehetségesebb balettművészek keltenék életre a karaktereket, akik között számos nemzetközi táncos is szerepet kapott, és akik minden mozdulatukkal azt a hatást keltették, hogy amit csinálnak a testükkel, az a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga. Bámulatos volt. Közben folyamatosan az a gondolat cikázott a fejemben, hogy „Istenem, ha csak fele ilyen magasan kellene megtartanom a lábam egyetlen másodpercig is, lehet, hogy beszarnék”. Tudom, hogy ez nagyon profán egy ilyen magasztos ajánló közepén, de ez TÉNYLEG nagyon sokszor megfogalmazódott bennem.
Az előadás végén megbabonázva léptünk ki a metsző decemberi szélbe a színházból, mégis fűtött minket valami abból a gyermeki lelkesedésből, amit annak idején kiskorunkban tapasztaltunk meg karácsonykor.
Mivel nem vacsoráztunk, csak egy perecet osztottunk meg sietve a kezdés előtt, az előadás végére farkaséhesek voltunk, így aztán a magaskultúrát úgy ellensúlyoztuk, hogy egy gyorsétterem drive-jába hajtottunk be, a sült krumplit és a csirkefalatkákat aztán a kocsiban ettünk meg, miközben karácsonyi klasszikusokat hallgattunk. Aztán persze hamar ki is estünk az idillből, amikor elkezdtünk azon stresszelni, hogy melyik nap kinek a családjánál leszünk karácsonykor. Mégis, én ezt így szerettem, ahogy volt, mert semmi sem tökéletes, nincs teljesen stresszmentes advent (akinél mégis, azt nem kicsit irigylem), de vannak lopott pillanatok, amikor belefeledkezhetünk az ünnepbe, és A diótörő erre tökéletes. Gyerekkoromból egyáltalán nem emlékeztem a történetre, nem is vagyok benne biztos, hogy láttam-e egyáltalán, de ezt sem bánom. Így a jellegzetes figura mindig arra fog emlékeztetni, hogy az első együtt töltött karácsonyunk egyik legszebb emléke volt ez az előadás.
Krajnyik Cintia
Kiemelt kép: Nagy Attila
