Gyárfás Dorka/WMN: Azt mondod, nem ismeretlen neked a karanténhelyzet, átélted már korábban. Mikor?

Lőrinc Katalin: Az a része legalábbis már otthonos volt nekem, hogy nem a balett-teremben dolgozunk együtt sokan, ugyanis elég hamar abbahagytam a társulati létet – 31 éves koromban.

Gy. D./WMN: A gyerekek miatt?

L. K.: Eredetileg nem, de aztán lett belőle gyerek is. Harminckettő voltam, amikor terhes lettem Lilivel – tök véletlenül, mert előtte minden nőgyógyász azt mondta, nem eshetek teherbe, és ha ne adj’ isten mégis, akkor nem fogok tudni simán szülni. Ehhez képest véletlenül teherbe estem – nem védekeztem, mert minek –, és mind a három gyereket simán megszültem. De mindezek előtt egyszer csak úgy éreztem: nem akarok többé úgy dolgozni, hogy mindig megmondják nekem, mit csináljak. Szeretnék függetlenné válni, bár akkoriban táncosként szabadúszónak lenni nagyon fura jelenség volt – itthon nem is létezett ilyen.

Gy. D./WMN: És te akkor hol éltél?

L. K.: Összevissza, akkor éppen Luxemburgban, de ami a karanténhoz hasonló élményem volt, az Cambridge-ben történt, ahol egy kétszer két méteres terem volt arra, hogy karbantartsam magam, és erre a helyzetre kidolgoztam egy huszonöt-harminc perces tréninget, ami szinten tudott tartani. Ez az időszak elmúlt, de harminc évvel később jött a karantén, és nekem tiszta déjà vum lett: ahogy ott az ágy szélét használtam rúdnak, vagy a lépcsőfeljáróba kapaszkodtam, meg ahogy a haladást igénylő gyakorlatokat megoldottam oda-vissza a szobában.

Luxemburg, 1989 – Fotó: Wolfgang Osterheld

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Gy. D./WMN: De hogy kerültél Cambridge-be és Luxemburgba a szocializmusban, és hogyan vált belőled világpolgár egy ilyen időszakban?

L. K.: Nem könnyen. Ott kezdődött, hogy tizennyolc éves korom körül rájöttem, hogy a Csipkerózsika meg azok a szerepek, amikben szépnek kell lenni és eljön a szőke herceg – nekem nem fekszenek, ez nem az én világom. Se szép nem vagyok, se boldog nem vagyok, se nem jön a herceg. Én inkább a földhöz szeretném csapni magam, ha lehetne, de mindenképp másképp fejezném ki magam. Csak hát hogyan? Itthon erre nem nagyon volt minta. A hetvenes évek vége felé maximum egy-egy pillanat akadt, amikor a vasfüggöny mögé érkezett egy-egy társulat Nyugatról, például Hollandiából, Angliából, vagy egyszer még az Alvin Ailey Dance Theatre is Amerikából (ez volt az első hivatásos színes bőrű tánctársulat, csodálatosak voltak), amik odaszegeztek a székhez.

Amikor őket néztem, akkor azt éreztem, hogy ezt is lehet? Innen tudtam, hogy én valahogy másképp szeretném csinálni. 

Aztán egyszer csak megjelent a Balettintézetben egy amerikai tanár, Karen Bell-Kanner, a London School of Contemporary Dance-ből, és tartott nekünk egy workshopot. Ez olyan volt, hogy ma már nem is értem, hogyan vált lehetségessé. Egy apró csoda volt. A kurzus a Graham-technikát mutatta be, a tanárnő pedig egyik nap odahívott magához, és tolmáccsal (mert akkor még nem beszéltem angolul) azt mondta: bármikor ingyen a vendége vagyok az iskolában. Én meg nagy, kerek szemeket meresztettem…

Gy. D./WMN: Mesélted már valahol, hogy te nem érezted magad jónak ebben a műfajban akkor még.

L. K.: Mert idegen volt. Ugye, a balett egy csodálatos, logikus rendszer, de nagyon zárt. És akkor egyszer csak megjelenik valami, ami teljesen mást állít: hogy másképp is lehet emelni a lábat, másképp is lehet mozdulni, stb. Ezért nem találtam a helyem először benne, de úgy látszik, kívülről már látszott, hogy ez lesz az.

Gy. D./WMN: Csakhogy – gondolom – akkoriban ez nem úgy ment, hogy meghívtak Londonba, és te mehettél.

L. K.: Hát nem, úgyhogy csak mosolyogtam, akkor még le sem érettségiztem. Aztán nem is hozzá mentem először külföldre, hanem Maurice Béjart iskolájába, a Mudrába, Brüsszelbe. Ez egy olyan iskola volt, ami nagyon megelőzte a korát: a stúdió egyik részében Maurice Béjart társulata működött, ott gyakorolták a repertoárt, a mellette lévő teremben pedig zajlott az oktatás. Addig a tánciskolákban vagy klasszikus balettet, vagy kortárs táncot tanítottak, és a kettő nem volt köszönőviszonyban egymással. Itt viszont volt énekóra (ami közben mozogni kellett), színészi játék (kimondottan szavak nélkül), de még dobolni is tanultunk, és emellett volt balett és modern tánc is. Persze ahhoz, hogy ide járhassak is kellett útlevelet és vízumot szerezni, ami egy féléves procedúra volt.

Gy. D./WMN: De hogy tudtál ide egyáltalán jelentkezni?

L. K.: Ehhez volt egy kis előnyöm: édesapám az Operaház balettigazgatójaként tárgyalt Maurice Béjart-ral, hogy jöjjön Magyarországra dolgozni, ennek keretében pedig látta, milyen munka zajlik a Mudrában. Ő kérdezte, hogy nem akarom-e megpróbálni, én meg mondtam, hogy dehogynem! Kopogtatni tehát már nem kellett nekem, mert mire jelentkeztem, tudták, ki vagyok. Mondták, hogy menjek ki a felvételi vizsgára, de ahhoz nem voltak meg az okirataim. Azt mondták, jó, akkor menjek szeptember elején, amikor elkezdődik a tanév, és ha nem sikerül a felvételi, hazajövök. Kiutaztam egy szál kofferrel (amibe télikabátot is pakoltam, für alle Fälle), és nagyon vicces volt már a felvételi is. A balettben nem volt hiba, mondták, hogy azonnal látszik az orosz iskola, de aztán kellett improvizálni, majd énekelni is! Elém tettek egy kottát, hogy ezt kéne elénekelni, én meg – Kodály Zoltán országából érkeztem – csak szolmizálni tudtam, azt viszont nagyon. Végül a Tavaszi szél vizet árasztot énekeltem, amit, ugye, az ember összevissza hajlítgathat. Ezzel nyertem meg őket. 

Gy. D./WMN: És itt kinyílt számodra a világ, mentél tovább Londonba…

L. K.: Előbb Svédországba, de ez is véletlenül történt. A Mudrába jött fiútáncosokat keresni Birgit Cullberg Stockholmból, úgyhogy beült a balettóránkra. Aki oda járt, azok közül szinte mindenki Béjart társulatába szeretett volna bekerülni – vagy más, híres társulathoz. Bennem inkább az munkált, hogy felszedek itt magamra minden tudást, aztán hazaviszem Magyarországra, és otthon a kortársaimmal majd hasznosítjuk. A Győri Balett későbbi alapítóival voltam jó barátságban: Kiss Jancsival és Krámer Gyurival, velük terveztünk kezdeni valamit. Na, de az élet közbeszólt: az óra végén Madame Cullberg hozzám lépett, hogy szeretne szerződtetni.

Akkoriban Markó Iván Béjart-nál táncolt, őt kérdeztem meg, hogy mit gondol, elvállaljam-e. Ő meg azt mondta: „Meg vagy őrülve? A világ egyik legjobb társulatába hívnak!”

Úgyhogy Stockholmban már fizetést kaptam mint szerződtetett táncos, és innen jártam Londonba a Graham-technikát tovább tanulni.

Mats Ek egy darabjában Nacho Duatóval, 1979 – Fotó: Andrea Canal

Gy. D./WMN: De hogyan lettél ilyen rövid idő alatt valódi világpolgár, amikor egy teljesen zárt világból csöppentél Európába?

L. K.: Ezen utólag én is csodálkozom. Ráadásul családi szempontból is burokból kerültem ki – a mi otthonunk egy nagyon zárt, biztonságos közeg volt, ahol csupa szeretet vett körül, soha semmi problémának nem voltam kitéve. A szüleim holokauszttúlélők voltak, emiatt még védettebb környezetet teremtettek, nálunk rosszról semmi szó nem esett. És mondanom sem kell, a Balettintézet is egy zárt rendszer. Semmit nem tudtam se a világról, se magamról. Az első lakásom Brüsszelben ráadásul a marokkói negyedben volt, alattam pedig egy mosoda működött, ahonnan a gőz mindig felszállt, és a lakásnak papírból volt az ajtaja – ha bárki be akart volna jönni, csak megnyomja könyökkel, és kész. És persze az összes ügyemet nekem kellett intéznem… 

 

Gy. D./WMN: Franciául tudtál már?

L. K.: Az túlzás, de tanultam négy évig a gimnáziumban, aztán csak néztem Brüsszelben az utcán, hogy ez milyen nyelv. De szerencsére nyelvérzékkel meg vagyok áldva, így ott megtanultam angolul is, mert az iskolában voltak angol és amerikai táncosok is, én meg mindig odaültem hozzájuk, hogy hallgassam őket. A tévében is mentek amerikai filmek felirattal, és én minden marhaságot végignéztem.

Gy. D./WMN: A Wikipédia szerint öt nyelven beszélsz.

L. K.: Igen, mert Stockholmban a svéd mellé megtanultam az olaszt is. Meg ott van még a német, amit akkor tanultam meg, amikor Bécsbe szerződtem. De egyik nyelvet sem tanultam tanártól.

Három évig éltem Svédországban, és bár a társulat ott is nemzetközi volt, de ha beléptem egy boltba, szerettem volna a helyi nyelven megszólalni – úgyhogy brahiból megtanultam, és ebből lett egy felsőfokú nyelvvizsgám is.

Ez érdekes történet, mert amúgy nem vagyok előrelátó – tizenhat évesen rájöttem, hogy semmi sem úgy lesz, ahogyan az ember eltervezi –, de a nyelvvizsgát kifejezetten a jövőre gondolva tettem le. 

Gy. D./WMN: Miért, mire készültél?

L. K.: Csak arra gondoltam, ez még jól jöhet, ha egyszer lesérülök és nem táncolhatok, mert akkor biztosan az eszemet kell majd használnom. Én már gimnázium mellett is szabadegyetemre jártam, latint és művészettörténetet tanultam. Ezt részben apámnak köszönhetem, aki hamar rájött, hogy a három gyereke közül én vagyok legnyitottabb a képzőművészetre, és hurcolt templomokba, kiállításokra, mutatott épületeket. És már gyerekként is szerettem írni: öt- és tizenkét éves korom között regényeket írtam, amik a mai napig megvannak. A tánc csak ezután jött, dacból, mert a szüleim ellenezték, féltettek a szenvedéstől. (Kati édesanyja is balettmester volt – a szerk.)



Gy. D./WMN: Az jutott eszembe, hogy a táncosok között miért olyan ritka, ha valakinek más művészi érdeklődése is van? És miért tanítják úgy a táncosokat, mint a sportolókat, hogy csak erre az egy dologra koncentráljanak – ahelyett, hogy művészettel vennék körbe őket?

L. K.: A tánc az egyetlen művészeti ág, ami száz százalékban az emberi testet használja eszközként, amit állandóan edzeni kell. Hiába van meg hozzá a lelked, ha a tested – vagyis az eszközöd – nem áll készen rá, hogy ki tudd fejezni vele magad. De nekem is voltak vitáim kollégáimmal – bár többnyire egyetértenek velem, csak lassan megy a változás –, mert

úgy gondolom, miután leraktuk az alapokat (megtanítottuk a testet arra, amire kell), hamar el kellene kezdeni fejleszteni azt is, hogyan tudjuk megmutatni az egyént, aki bennünk lakozik.

Szerintem körülbelül tíz-tizenhárom éves korban kell a testi képességeket megalapozni, és utána tanulni improvizálni, és nyitni más irányokba is. Írtam is erről egy tanulmányt a Színház című folyóirat felkérésére.

Gy. D./WMN: Neked szerencséd volt, hamar megtapasztalhattad, mennyi minden fér még bele a táncba…

L. K.: Igen, de igazán akkor szívtam magamba a legtöbb tudást, amikor – már felnőttként – elkezdtem tanítani, és találkoztam sok minden mással is: pszichológiával, szociológiával, vagy például a Feldenkrais- és az Alexander-módszerrel, amik a reveláció erejével hatottak rám. Művészként még nem tudtam minden ismeretet a táncba konvertálni. A tanítás pedig eleinte muszájból jött az életembe. Miután Lilit megszültem, és itthon lezajlott a rendszerváltás, azt mondtam: na, most végre érdemes hazajönni, lehet csinálni valamit. Egy kisbaba mellett azonban nyilván csak olyan munkát vállalhattam, ami az ő gondozása mellett belefért az életembe – és a társulati létezés nem ilyen, egy színházban nem mondhatod, hogy bocsánat, én este hétkor szoptatok. Ezért mentem el tanítani.

Sokan kérdezték akkoriban, hogy nem hiányzik-e a színpad, de én mindig azt válaszoltam: a tanítás is színpad, az ember abba is beleteszi ugyanazt az energiát. Eleinte a Szegedi Baletthez jártam tréninget tartani, és néha megkaptam: „Mi ezt nem tudjuk úgy csinálni, mint te.” Nem hagyott nyugodni, meg kellett találnom a módját, hogy mégis hogyan tudnám átadni. Hosszú munka volt, de ez irányított el egy csomó felfedezéshez. A növendéknek meg kell értenie a szándékot, nem elég végrehajtania a látott mozdulatot! Miután erre rájöttem, minden másképp ment.

Luc Bouy koreográfussal, 1978 – Fotó: Leslie Lesly-Spinks

Gy. D./WMN: És érdemes volt hazajönnöd?

L. K.: Duró Győző dramaturg kérdezte tőlem 1992-ben a veszprémi színházban, ahol valamit táncikáltam, hogy „Te mi a fenének jöttél haza?!”. Sokan csodálkoztak akkor is, amikor először jöttem haza: Svédországból ugyanis három évre a Pécsi Baletthez szerződtem.

Volt egy olyan húsz év az életemben, amikor mindenütt maximum három-négy évig maradtam – most már jó kislány vagyok, nem ugrabugrálok annyit –, és akkoriban külső szemmel mindig érthetetlen döntéseket hoztam, mert azok zsigerből fakadtak. Egyszer csak mindig úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem.

Gy. D./WMN: 1991 után viszont már nem mentél vissza külföldre élni. Ez a gyerekeid miatt történt?

L.K.: Egyfelől igen, másfelől mert még mindig úgy éreztem, hogy itthon kell hasznosítanom, amit külföldön megtanultam. Úgy gondoltam, itt rám szükség van – és a kilencvenes évek tényleg kedvező időszak volt ehhez, mert akkor nagyon úgy nézett ki, hogy itt minden előre halad. A kétezres évek közepéig semmi okom nem lett volna elmenni, mert a független előadó-művészetben komoly nemzetközi segítség állt rendelkezésre, hogy behozzuk az itthoni lemaradást. A kortárs tánc területén volt is teendő: negyven évig itt gyakorlatilag nem volt kortárs tánc.

Szóval jól indultak a dolgok, hoztam kintről mestereket is, akik kurzusokat tartottak, tanítottak. De az európai uniós csatlakozásunkkal a Nyugat levette rólunk a kezét, megszűntek a kinti források, majd a gazdasági válsággal még nehezebb lett. Addigra viszont a gyerekeimet nem akartam tovább rángatni, így is túl voltak már egy rángatáson: 2001-ben öt évig vezettem a győri Tánc- és Képzőművészeti Iskolát. Ez egy nagy ide-oda hurcolkodás volt – Lili például olyan korban volt, hogy oda is, vissza is nehéz volt neki. Ezután még kétszer ajánlottak be külföldi állásra, de úgy döntöttem, egyikre sem pályázom. Azóta sem bánom. Csak azért, hogy kicsit jobb levegőn legyek, már nem mennék sehová.

Gy. D./WMN: Az itteni levegő nem nyomaszt annyira?

L. K.: Nem, mert meg tudom teremteni magamnak azt, amiben jól érzem magam. Jó lelkiismerettel veszem ki az életből azt, ami engem táplál. Szinte csak fiatalokkal töltöm az időmet, korombéli barátaim alig akadnak. Elvégre a táncosok többnyire fiatalok, nem mindenki tolja még ebben a korban, mint én…



Gy. D./WMN: Láttam a TedX Talkodat, amiben arról is beszélsz, miért nem kell feltétlenül testileg megöregedni, és hogyan kell figyelni a szervezetünk jelzéseire. Én már a saját korosztályomban is látom, hogy vannak, akik elkezdik érezni a hanyatlás jeleit.

L. K.: Nekem szerencsém van, mert negyvenévesen szültem a harmadik gyerekemet, tehát akkor még egyáltalán nem volt időm az öregedéssel foglalkozni – kismama voltam, ami maga a fiatalság. Mondjuk, én semmit sem akkor csinálok, amikor mások… De azt mondom, semmit sem lehet erőltetni. Azt sem, hogy szuper fiatalok maradjunk – mert látszani még lehet annak, de fiatalnak maradni nem annyira. Ugyanakkor

tény, hogy nagyon erősek az életkorral kapcsolatos előítéletek a társadalomban. Magától értetődő, hogy bizonyos kort hogyan kell viselni, és ezt nagyon nehéz lebontani. Csak az tudja másként csinálni, aki belülről így érzi jól magát, és fel is vállalja.

Néha én is mondom a gyerekeimnek és a tanítványaimnak, hogy szóljanak rám, ha már ciki vagyok. De amikor harminckét évesen lejöttem a színpadról, akkor úgy tűnt, jönnek a joviális évek, megyek tanítani. Egy darabig jó is volt így. Aztán negyvennyolc évesen elmentem a Holland Táncszínház vendégjátékára a Müpába (ami akkor nyitott), és hosszú évek után először volt olyan érzésem, hogy valami ilyesmit azért én is el tudnék képzelni magamnak. Az előadás után álltam a 2-es villamos megállójában, erre lelassít mellettem egy autó, kinyílik az ajtaja, és kiszól belőle Horváth Csaba (elismert koreográfus és mozgásszínházi rendező – a szerk.), hogy „Gyere, Kati, elviszlek haza!”. „Jó lesz nekem a villamos” – mondtam, de ő erősködött, hogy üljek be. Aztán azt mondta, hogy épp készül egy darabra, amihez kellenék neki. Mondom: tizenöt éve nem tréningezem, nem vagyok formában. De, de, de – vállaljam. Nos, nem vagyok egy ezoterikus alkat, de ez azért érdekes volt…

Gy. D./WMN: És a mai napig táncolsz?

L. K.: Igen, de nagyon különböző dolgokban. Ezután egy ideig sokat dolgoztunk együtt Horváth Csabával, aztán Frenák Pállal is készítettünk egy előadást, Gergye Krisztiánnal táncoltam évekig, majd becsúsztak mindenféle programok, még SZFE-s hallgatók munkái is, és adtak egymásnak fotózásokra. 

A Willany Leó Improvizációs Táncszínházban Farkas Gergő Dáviddal – Fotó: Futár Ernő

Gy. D./WMN: És hogy kerültél A legjobb dolgokon bőgni kell című filmbe?

L. K.: Oda is úgy, hogy valaki súgott a rendezőnek, Grosan Cristinának. Mondták, hogy azt a szerepet – egy hullát – csak táncos tudja megcsinálni. Úgy kellett ott hosszan ülni az asztalra borulva, hogy a tüdő közben összenyomódott, ugye, de kidolgoztam, hogyan lehet mégis látszólag légzés nélkül kibírni. Hát nem úgy, hogy az ember egyáltalán nem vesz levegőt, amíg a jelenet tart, mert akkor biztosan eljön egy pont, amikor muszáj egy hatalmas levegőt venni. Ehelyett nagyon apró ventilálást kell végezni szájon keresztül.

Gy. D./WMN: De hogyan érintett, amikor megkérdezték, hogy nem játszanál-e el egy hullát?

L. K.: Én mindenre azt mondom, amit még nem csináltam, hogy boldogan! Egy amerikai rövidfilmben szintén meghaltam – de véradás közben, ez egy groteszk jelenet volt. Nyáron pedig egy Free SZFE-s rendezőhallgató filmjét a Duna egyik lakatlan szigetén forgattuk, valahol Komárom és Esztergom között. Ott meg agyaggal kenték be a testem a nyár leghidegebb napjain, tíz-tizenöt fokban. De ez is olyan csodálatos dolog, örülök, hogy benne lehettem!



Gy. D./WMN: Hogy érzed magad a testedben? Vagy mindig munkaeszközként tekintesz rá?

L. K.: Sosem tekintek rá munkaeszközként! A testem én vagyok, nem tudom elválasztani az embertől. Tizenévesen volt egy rövid ideig tartó anorexiám, de akkor szinte elvárt, hogy az embernek legyen baja a testével. Persze nem tudhatjuk, hogy mit „köszönhetek” annak, hogy koplaltam jó ideig… Nyilván alkati dolog, de a terhességeim alatt sosem híztam többet tíz kilónál, negyvennyolc kilóval szültem. Nem is ettem sokat, csak a szoptatás alatt, akkor nem értettem, hogyan lehetek éhes, miután megettem egy tál ételt.

Gy. D./WMN: Ahhoz mit szólsz, hogy lassan nemcsak a kortárs táncban, hanem a klasszikus balettben is megjelennek másfajta testalkatú előadók, mint ami eddig megszokott volt?

L. K.: Hajrá, hajrá! De nemcsak ez változott, hanem ma nem látsz olyan balett-társulatot sem, ahol csak a Hattyúk tavát és egyéb klasszikusokat táncolnának, hanem mellette utcai táncot és teszem azt, afroelemeket is visznek a darabokba – amikhez egészen más test kell. Akadt egy átmeneti időszak, amíg például a Párizsi Operaház balett-társulatán belül volt egy másik társulat, amelyik a modern darabokat mutatta be, de ma már mindenkinek tudnia kell mindent – a budapesti Operaházban is. Másfajta testalkatú táncosokat is látunk a színpadon, és hogy nem mindenki járja végig a balettképzést, van, akinek tizenöt évesen jut eszébe, hogy táncos akar lenni. Persze, kellenek hozzá adottságok, és az alapokat így is el kell sajátítani, de ma már nem az a lényeg, hogy szenvedjünk! A mi időnkben még az a nézet uralkodott, hogy akkor csinálod jól, ha már fáj.

Én ma mindenütt, ahol tanítok, azt hangsúlyozom, hogy akkor jó, ha nem fáj! Ha fáj, akkor nem csinálod jól, nem a saját testedből indulsz ki. Az, hogy hatvannégy évesen még tudok táncolni, attól van, hogy iszonyatos kontrollal létezem, azonnal érzem, ha valami belül elmoccan a helyéről, és akkor máshol keresgélem a mozdulatot.

Gy. D./WMN: Az oktatásban az is változik, ahogyan a tanárok viszonyulnak a növendékekhez? Mi is írtunk róla, hogy a tánc világában sem volt ritka a hatalommal való visszaélés, az abúzus. A te neved épp ellenpéldaként merült fel, mint aki bántalmazás nélkül is tudott jó teljesítményt elérni.

L. K.: Erre azt tudom mondani, hogy sokkal tudatosabban kell átgondolni, hogy amit mondunk, az nem fájhat-e a másiknak – itt kezdődik a dolog. Vagyis az a kérdés, képesek-e vagyunk-e a folyamatos önreflexióra, mert ha igen, a lelki bántalmazás szép lassan megszüntethető. Persze kell, hogy legyen erő abban, aki kiáll az emberek elé – majdnem azt mondtam, hogy kell, hogy legyen tekintélye, de ez hülyeség, engem csak az érdekel, hogy hitelem legyen. A kicsik még magáznak, de az egyetemista korúakkal tegeződöm, hiszen közösen dolgozunk valamin – az a projekt, hogy ők megtanuljanak táncolni. 

Gy. D./WMN: A te nézeteid hogyan tudtak ebben a közegben érvényesülni? Sok harcot kellett hozzá megvívnod?

L. K.: Azért is mentem el Győrbe tanítani, mert abban a korszakban szóba sem jöhettek az elveim. Helyette Angelus Ivánnál tanítottam, amiből rengeteget töltekeztem, a mai napig remek kapcsolatban vagyunk. Ott nyitottsággal és liberalizmussal találkoztam a szaktudás mellett. Bevallom őszintén, jó dolog öregnek lenni, mert ilyenkor már elfogadják az embert. Az elmúlt egy-két évben a legidősebb tanár lettem a Táncművészeti Egyetemen, és innentől plusz felelősség nyugszik rajtam. Már elfogadják, amit mondok, úgyhogy nagyon kell vigyáznom a szavaimra. Viszont már nem vagyok döntéshozó helyzetben, amit végre ki tudtam bulizni magamnak – mert ahogy fiatalon elegem volt abból, hogy egy vezető megmondja, mit csináljak, ugyanúgy én sem szeretem megmondani senkinek. A vízszintes kapcsolatokban hiszek, és nem vagyok harcos típus. Ahol konfrontálódni kell, onnan elmegyek, de mostanra felvérteztem magam annyira, hogy az elveimet konfliktusok nélkül tudjam képviselni – már szinte magabiztos lettem. Elég azt csinálnom, amiben hiszek, nem kell külön hirdetnem. 

Gyárfás Dorka

Az interjúképeket Chripkó Lili készítette