Így neveld a kudarcodat – avagy hogyan ne omolj össze, ha valami nem sikerült?

–

A maximalista és imposztorszindrómás ember átka: a siker magától értetődő, ennek így kellett lennie, nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább. A kudarc? Hát, valójában az még inkább magától értetődő. Sőt! Most aztán kiderült, hogy csak egy szemfényvesztő vagyok, hogy nem is érdemlem meg az eddigi eredményeimet (erről ITT és ITT olvashatsz még), csak a véletlen műve volt. Minden elért eredmény, minden korábbi siker megkérdőjeleződik.

Jöhet a teljes összeomlás. Az érzés, hogy egy romhalmaz vagyok. Az életem egy zsákutca. Mi van, ha többé nem tudok semmit letenni az asztalra?

De mennyire szabad szétesni egy kudarctól? Mennyi ideig egészséges átadni magunkat ezeknek az érzéseknek? És most komolyan, lehet egyáltalán kudarcok nélkül élni?

Csak az nem hibázik…

Azt mondják, csak az nem hibázik, aki meg sem próbálja. Meg azt is, hogy a kudarc az nem a siker ellentéte, hanem annak része. Hogy sok-sok kudarcon át vezet az út addig, amíg az ember eredményeket ér el.

Persze vannak a kivételek, akik rögtön hatost dobnak, akik „jókor voltak jó helyen”. Ez azonban igen ritka. Mert valójában sokkal gyakoribb az, hogy kemény munka és sok-sok próbálkozás után jönnek az eredmények.

Vannak erről híres, sokat citált példák és történetek. Ezeket én is kedvelem, és előszeretettem emlegetem, ha ez a téma felmerül.

Az egyik kedvencem J. K. Rowling története, az emberé, aki megírta a Harry Potter-könyveket. Azokat, amelyek korunk legnagyobb hatású kortárs irodalmi alkotásává váltak. Csakhogy… Mielőtt egy kis kiadó rábólintott volna a történet publikálására, előtte az egyedülálló anyaként nélkülöző Rowlingot tizenkét másik kiadó hajtotta el. Egy profi kiadó azért felismerhette volna, hogy micsoda kincs akadt a kezébe, gondolhatnánk. Ám nem mindig a kiadók döntenek arról, hogy valami valóban sikeres lesz-e, hanem a közönség, az olvasók, ebben az esetben a gyerekek. Márpedig a fiatalok Rowlingot halhatatlanná és dúsgazdaggá tették, és vele együtt a kiadót is, amely végül esélyt adott az írónak.

Szintén előszeretettel emlegetik Steve Jobs sztoriját. Azt hiszem, az Apple egyik alapítóját nem kell bemutatni, neve mára egybefonódott a siker fogalmával. Ő a sikeres cégalapító, fejlesztőzseni mintapéldánya, akit az iPhone tett igazán naggyá. Ám előtte számtalan dobása volt, ami nem jött be. Ott volt például a Newton nevű kéziszámítógép, ami remek ötlet, igazin innováció volt, de az ára túl magas, a kivitelezése gyenge, a kezelése nehézkes volt. Hasonló problémák voltak a kockaformájú NeXT-el is. Ezek azonban csak lépcsőfokok voltak, olyan kudarcok, amelyek végül elvezettek a sikerhez.

De szeretem az író és kalandor, Jack London történetét is, legalábbis, amit ő maga leírt a Martin Eden című önéletrajzi könyvében. Hogyan írt és tanult, írt és tanult éveken át, hogyan küldte az írásait a különböző irodalmi lapoknak, amelyektől kezdetben csak az elutasító válaszok érkeztek. Aztán egyszer megtört a jég. Elfogadták egy írását, majd még egyet, és végül már olyan írásait vették meg a lapok, amiket korábban elutasítottak. Azt hiszem, erre mondják, hogy a siker sikert szül.

Hogy mi a tanulság? Hogy nem feltétlenül a munkáddal és a teljesítményeddel van probléma, csak nem voltak megfelelőek a körülmények. A munkád, amit most elutasítottak, legközelebb talán sikeres lesz. Legközelebb talán te kapod meg a pozíciót, vagy te állhatsz a dobogó legfelső fokára. Fel kell tudni dolgozni, és szükség van némi önmagunkba vetett hitre, hogy megértsük: néha a szerencsén is múlik.

Azt hiszem, itt nyugodtan elővehetjük a kedvenc Einstein- idézetemet is, amit maga a zseni vetett papírra, amikor nem volt nála elég pénz és ezzel fizetett egy étteremben: „Ahol akarat van, ott út is van”.

Tehát ha valamit tényleg akarsz, akkor előbb vagy utóbb megtalálod a módját annak, hogy el is érd. És ha mégsem éred el? Hát, akkor talán mégsem akartad annyira.

Szóval csak akarni kell?

Ezek szerint csak akarnunk kell, és bármit elérhetünk, bármik lehetünk? Sajnos (vagy nem sajnos) azért ez sem így működik. Hiába akarnék én most hirtelen operaénekes lenni, ha nincs meg hozzá a tehetségem, ráadásul nem tettem bele azt a 20-30 év melót, amire szükség lett volna. Néha ugyan akadnak kivételes és látszólag indokolatlan eredmények, a sikert általában kemény munka előzi meg. Az élet ebből a szempontból elég fair.

Legalábbis erre jutott Barabási Albert-László fizikus-hálózatkutató és csapata, akik a siker képletét kutatták, tehát hogy mi tesz valakit sikeressé, illetve mikor válik valaki sikeressé a pályája során. Ehhez kutatók, művészek, sportolók életútját vizsgálták.

Azt találták, hogy a teljesítmény és a siker nem ugyanaz, de azért a teljesítmény alapján nagy eséllyel meg lehet jósolni, hogy valaki eléri-e majd a sikert. A teljesítmény igenis meghatározza a sikert, pláne akkor, ha a teljesítmény pontosan mérhető (lásd sportolók), de ha a teljesítmény nem mérhető pontosan, akkor a sikert a hálózatok határozzák meg. Vagyis a teljesítmény a miénk, rólunk szól, de hogy mennyire lesz valaki sikeres, arról a többi ember dönt. Ritkán történik meg, hogy egy tehetségtelen, lusta, semmirekellő ember lesz sikeres. A jellemző az, hogy a sok jó közül, akik mind beletették a megfelelő mennyiségű munkát, lesz végül egy befutó.

Hogy egy író a bestseller-lista élén végez, az nem azt jelenti, hogy sokkal jobban ír, mint a második vagy az ötödik. Hanem hogy akkor éppen őt olvasták többen, az a téma jobban betalált, őt emelte ki a közösség, vagy neki volt a jobb PR-csapata. De a teljesítmény mindegyik könyvben olvasható. 

És akkor még ott vannak a körülmények. Néha csak a véletlen dönt, hogy a sok jó közül éppen ki a legjobb.  

Barabási Albert-László vizsgálataiból az is kiderült, hogy az átlag kutatók a pályakezdésüket követő 10–15. év körül érik el a legfontosabb felfedezéseiket. De addig folyamatosan dolgoznak, mennek előre. És igen, gyakoribb, hogy nagy felfedezéseket fiatalabb korban tesznek. De ez nem a korral áll összefüggésben. Hanem azzal, hogy fiatalon egyszerűen többet dolgoznak és produktívabbak a kutatók. Tehát többet próbálkoznak, ezért több esélyük van „a lottóötösre”, nagyobb eséllyel tesznek felfedezést.

De – és számunkra most itt ez a lényeges – többször el is buknak. Vagyis: több próbálkozás, több kudarc, de több esély az eredményre is. A lényeg tehát a kitartás, hogy a kudarc után se adjuk fel, hanem igazítsuk meg azt a bizonyos koronát, és induljunk tovább. Lehetőleg minél előbb.

Tehát?

Tehát a sikerhez a kudarcokon át vezet az út? Igen, de nem feltétlenül. Csak ha te hibáztál, és ha képes vagy tanulni a kudarcból. Mivel az, aki nem tanul, újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el. Aki pedig a körülményeket hibáztatja, az nem fog fejlődni. Persze előfordulhat olyan is, amikor tényleg csak a körülményeken múlott, de ezen kár keseregni, nem változtat semmin. A körülményeket is meg lehet vizsgálni, és leszűrni a tanulságokat.

Akit tényleg teljesen összetör és hosszú távon blokkol egy kudarc, annak pedig érdemes jobban utánamennie, hogy milyen rossz berögződés, esetleg korábbi élmény állhat a háttérben? Lehet, hogy gyerekként csak akkor voltam megdicsérve, elismerve, ha valamit elértem? Ha én voltam a legszebb, legügyesebb? Csak akkor figyeltek rám? Tudjuk-e a munkánkat, teljesítményünket akkor is értékelni és értékesnek tartani, ha mások nem dicsérnek meg érte? (erről ITT olvashatsz még.)

Nos, én nem vagyok egy agytröszt vagy egy világhírű, sikeres valaki, de azért van már néhány technikám, ami időről időre segít a minden mindegy állapotból visszatérnem a „csakazrétis” megcsinálom alapállásba. Szubjektív búfelejtő listám következik:

Keretezd újra!

Vagyis vizsgáld meg: biztos, hogy kudarc volt, ami elsőre annak tűnik? Bár azt mondják, hogy nem érdemes mindig kifogásokat keresni, ha nem jártunk sikerrel, vagy megmagyarázni, hogy az nem is úgy volt, szerintem azért fontos, hogy újra tudjuk-e keretezni a történteket. Vagyis tudunk-e másként tekinteni az adott eseményre, mint egy minket megsemmisítő kudarcra.

Jó példa, ami múlt évben esett meg velem. Felkértek, hogy tartsak meg egy előadást. Illetve kettőt. Egyet Veszprémben, egyet Budapesten. Sokat készültem rá, megírtam a szöveget, gyakoroltam. Veszprémben minden különösebb fennakadás nélkül, tökéletesen felmondtam a leckét annak a néhány tucat embernek, aki összegyűlt. Szuper, ügyes voltam, mehetünk haza. Aztán jött a budapesti előadás. Rettenetesen izgultam. Színpad, fények, százharminc ember a nézőtéren. Elkezdtem az előadásomat, minden remekül ment, ám ekkor… vetítettem volna a képeket, amik az előadásomat illusztrálták, de a vetítőgép nem működött. Kétségbeesetten nyomkodtam a távirányítót, semmi. Háromszor kellett félbeszakítanom és újrakezdenem az előadásomat technikai probléma miatt. Végül sikerült néhány poénnal elütnöm a dolgot, a közönség a végén már velem együtt nevetett, az előadást megoldottam.

Amikor lejöttem a színpadról, arra gondoltam, hogy most két lehetőségem van: vagy arra gondolok, hogy ez kudarc volt, hiszen nem úgy sikerült, ahogy én, a maximalista elterveztem, vagy inkább megveregetem a vállamat, hogy álltam a sarat, és kihoztam a helyzetből a lehető legjobbat. Az utóbbi mellett döntöttem.

Egy tökéletesen megtartott előadásból nem tanultam volna semmit. Így viszont megoldottam egy nehéz szituációt, kiderült, hogy erre is képes vagyok. Azóta is úgy gondolok vissza erre az estére, mint a napra, amikor felülmúltam önmagamat. (Hozzáteszem, már az is önmagam felülmúlása volt, hogy ennyi ember előtt színpadon beszéljek) 

Ünnepeld meg a sikereidet!

„Nagyon nehéz lehet neked, hogy maximalistaként folyton elégedetlen vagy magaddal, mégis a tökéletességre törekszel. Tulajdonképpen sosem érheted el a célod” – mondta nekem nemrég egy tanfolyamon az egyik csoporttársam.

Nos, igen, de legalább mindig lesz valami tennivalóm, gondoltam. Ám tény, hogy jó volna néha megpihenni.

Éppen ezért az utóbbi időben rászoktam arra, hogy ha elérek egy részsikert, vagy végzek egy munkával, amibe sok energiát fektettem, akkor megállok, tudatosítom, és megünneplem. Például, amikor végre befejeztem egy hosszabb írást (tényleg nagyon hosszú volt), akkor elővettem a szekrényből a talpas poharakat, kibontottam egy gyerekpezsgőt, és koccintottam a férjemmel.

Emlékeztettem magam, hogy amit tudtam, én megtettem, ezt a teljesítményt nem vehetik el tőlem.

Hagyd magad szomorkodni!

De csak egy rövid ideig. Komolyan, én néha teljesen szétesek, és ilyenkor Bridget Jones-üzemmódban nyomom. Könnyes szemmel sóhajtozom, vonszolom magam, majszolom a csokit (amit egyébként ritkán szoktam). Kívülről nézve persze röhejes látvány lehet, de hát ilyenkor őszintén teszek rá. Nem zárom ki, belemerülök, hagyom, hogy átjárjon ez a rossz érzés. Néha hangosan is kimondom, amit érzek. Hogy most szomorú és csalódott vagyok. És néha túlzásba is esem. Ilyenkor jó persze, ha ott a férjem, aki visszaránt a valóságba. Felhívja a figyelmemet például arra, hogy talán ez most tényleg nehéz, de azért nézzem meg az életemet, csomó mindent elértem. És csomó mindenért hálás lehetek.

A hála felébresztése

Itt most nem arról van szó, hogy „minek rinyálsz annyit, Afrikában meg éheznek a gyerekek”. Bár őszintén mondom, nekem az is szokott segíteni, ha erre emlékeztetem magam. Arra, hogy mennyire baromi jó dolgom van a világ nagy részéhez képest. Van szerető családom, fűtött otthonom, hivatásom. Kudarcot vallottam, igen, de azért, mert megtehetem, hogy a céljaimért hajtok. Az újabb és újabb eredmények hajszolása egyébként sem szól másról, mint a vágyainkról. A vágy pedig egy trükkös dolog: mindig talál magának új tárgyat. Vagyis ha elérted a korábbi célodat, akkor máris másra vágysz. Nem véletlenül cél egyes filozófiákban a vágyak kordában tartása. 

Csakazértis!

Bálint gazda mondta nekem egyszer egy interjú során, hogy neki nagyon sok mindent segített túlélni a munka. És igaz, a munkaterápia működik. Amikor belefáradok az önsajnálatba és önmagam ostorozásába, akkor azt teszem, ami mindig segít. Emlékeztetem magam: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megtaláltam azt a tevékenységet, ami minden egyes napnak értelmet ad, amit akkor is csinálnék, ha senki nem fizetne érte. Feltápászkodom, és megyek tovább.

És neked mi segít felállni egy-egy kudarc után?

Iliás-Nagy Katalin