„Én ilyen embert nem láttam se előtte, se utána” – 2000 embert mentett meg Sztehlo Gábor

–

A tehetséges gyerekek nem mindig teljesítenek jól az iskolában. Így történt ez az 1909-ben született Sztehlo Gáborral is, aki nem volt valami fényes tanuló. Három felekezet négy különböző gimnáziumába járt Budapesten. Sokan úgy vélik, hogy a korban szokatlan felekezeti toleranciája és ökumenikus gondolkodása onnan eredhetett, hogy kamaszként megismerhette a főbb keresztény egyházak sajátosságait és értékrendjét.

Az apja igyekezett megtalálni a fia számára legmegfelelőbb iskolát, végül, amikor a gyerek megbukott latinból, a Soproni Evangélikus Líceumba íratta. És itt valami megváltozott Sztehlo Gábor életében: Isten megszólította, elhívta a lelkészi pályára. Életcélját így fogalmazta meg 1927-ben, a Soproni Teológiai Akadémiára írt felvételi dolgozatában:

„Ha Isten megsegít, legfőbb célomnak tartom a magyar népet, az egyszerű köznépet a jóra vezetni, […]

Azt tudom, hogy ha ezen a helyzeten segíteni akarok, rendkívül sok akadályt kell leküzdenem, de bízom Istenben, és hiszem azt, hogy ő erőt ád nekem hozzá. A teológiai tanulmányokból meg, amennyire erőm telik, minél többet akarok elsajátítani, mivel csak a vezetésre rendelt embereknél többet tudó ember tud embertársain segíteni.”

Ilyen céltudatosság mellett, nem csoda, hogy a teológiát már kiváló eredménnyel végezte el, és tanulmányai befejeztével Finnországba ment, ahol a népfőiskolák működését tanulmányozta. 

Nem az én háborúm volt…

Sztehlóban mindig is meg volt a segítő lelkület, de a II. világháború kezdetén még nem érezte, hogy neki több vagy más feladata lenne, mint a népfőiskolai mozgalom folytatása, aminek akkorra vezetőjévé vált. Így vallott erről visszaemlékezéseiben.

„Az egész háború nem az én háborúm volt, nem is tudtam benne részt venni, csak annyiban érdekelt, hogy munkámat előbbre viszi vagy akadályozza. […] Már öt éve vezettem paraszt népfőiskolát, két éve országos irányítója voltam […] falukutató fiatalok és vezetőik társaságait ismertem, közöttük voltam, mégis politikailag éretlen és igen naiv lélek voltam. Azt hiszem, így volt a magyar intelligenciának egy nagy része ebben az időben, és ez sok tragédiának volt oka. Nem szerettem a németeket. Nem szerettem a háborút, soha nem voltam katona, soha nem kellett bevonulnom, nem tudtam meghallgatni a jelszavakat és nem tudtam azokat elfogadni sem és nem tudtam helyeselni a nácik cselekedeteit. Ennyi volt talán minden. […] Csak amikor a munkám során szembe kerültem életükkel és rombolásaikkal, akkor kezdtem el lázadni és akkor kezdtem el ellenük dolgozni.”

1944. márciusában minden megváltozott, amikor a németek megszállták Magyarországot. A népfőiskolákat betiltották, Raffay Sándor püspök kórházlelkésszé nevezte ki Szthelót, aki ekkor szembesült a valósággal. 

„… egyik ágytól a másikig kellett mennem. Mind öngyilkos. A 90% sárga csillagot viselő. […] sokszor, amikor egy-egy ágyhoz léptem, úgy nézett rám a beteg, hogy szerettem volna inkább továbbmenni, mert szeméből nyíltan ki lehetett olvasni gondolatait: Ugyan, mit akarsz itt?

Hamis a szereteted, hamis, amit a szádra veszel. Te is csak egy vagy azok közül, akik ezt a gyűlöletet elvetették a földön. A testvéreim, a szüleim, a gyerekeim elhurcolásában te is részes vagy! […] Nagyon sokszor irigyeltem az ápoló nővéreket, akik a betegeknek szavak helyett ápolást, ételt, italt, védelmet tudtak nyújtani.”

Ekkor értette meg, és tette magáévá a bibliai igét: „Istennek kell engedelmeskedni inkább, mintsem az embereknek” (ApCsel 5,29) Akármit követeljenek is az emberi törvények, neki segítenie kell e rászorulókon.

Ahogy Raffay püspök később jellemezte, Sztehlo cselekvő ember volt: először cselekedett, és csak azután beszélt. Raffay és a Nemeztközi Vöröskereszt segítségével 32 otthont állított fel zsidó gyerekek számára. A gondozónők a FÉBÉ Diakonissza Nőegylet nővérei voltak, közöttük sokan maguk is zsidó származásúak. Papíron az otthonok erdélyi hadiárváinak nyújtottak menedéket. Ehhez Sztehlónak és munkatársainak hamis papírokat és keresztleveleket kellett kiállítaniuk, a nevelőnőknek pedig meg kellett taníttatniuk a gyerekekkel a hamis adatokat, de úgy, hogyha éjszaka éri őket a nyilas razzia, akkor is a hamis adatokat mondják. Ez nem volt egyszerű, hiszen a gyerekek között három-négy éves kicsik is voltak. 

Életveszélyben

1944 őszén a fajgyűlöltéről és kegyetlenségéről hírhedt Kun páter megüzente Sztehlónak, tudja, hogy zsidó gyerekeket bújtat, és ezért lógni fog. Egy este be is vitték a Kapás utcai nyilasközpontba Sztehlo Gábort és az otthonok gyermekorvosát, Thaly Imrét. A Kapás utca hírhedt hely volt, aki oda bevittek, ritkán jött ki élve. Ám Sztehlo ott sem veszítette el a bátorságát. Erről így írt visszaemlékezéseiben: 

„Végül is egy kis szobába tuszkoltak be bennünket. Itt vagy fél tucat ember lehetett egy íróasztal körül, mindegyik felfegyverezve. Le sem ültettek, hanem azonnal nekünk támadtak. Mit csinálok, mit gondolok én, hogy mint keresztyén pap zsidókat mentek? Felelni fogok ezért. Legalább ketten támadtak rám fenyegetőzve. Szóhoz jutni nem engedtek. Úgy látszik a taktikájuk az volt, hogy megijesszenek és kiszedjenek belőlem valamit. 

Akkor egyszerre dr. Thaly felé fordultak, zsidónak nevezték, kérték az iratait és külön akarták vinni, hogy majd levetkőztetik és megvizsgálják őt. Valóban nagy orra volt Thalynak, de biztos voltam benne, hogy egyik ágon sem volt ükapailag senkije zsidó a családban. Szegény doktorom elvesztette a fejét, idegeskedett, és minden félét kiabált a nyilasoknak. Persze ez csak olaj volt ezeknek a dühökre és kezdték már kiráncigálni a szobából, hogy viszik és levetkőztetik.

Közben eszembe jutott, hogy Thaly Imre unokája annak a Tahly Kálmánnak, ki a Rákóczi korabeli költészetet összegyűjtötte, és maga is írt nem egy verset, amiket mások szintén eredeti Rákóczi korabeli éneknek véltek, és hogy én Imrét már tizennyolc éve ismerem, még a diákszövetségben dolgoztunk együtt.”

Mindezt Sztehlo azonnal el is mondta a nyilasoknak, és egy hirtelen csavarral együttműködést ajánlott fel nekik: ha a razziáik során árva gyereket találnak, nyugodtan vigyék csak hozzá, ő gondját viseli. Ez a kiállás úgy lesokkolta a nyilasokat, hogy szabadon engedték mindkettejüket. 

Sztehlo egyébként a háború utolsó évében mindig lutherkabátban, az evangélikus lelkészek papi öltözetében járt az utcákon, így sokaknak eszébe sem jutott, hogy zsidó gyerekeket ment. A gettó kapujában posztoló rendőröknek sem, pedig nem egy gyereket hozott ki az autóján a gettóból az ülés alá rejtve őket. 

Segítség a németektől

Karácsonyra az ostromgyűrű körbezárta Budapestet. Sztehlo igyekezett minden otthont a lehető legnagyobb biztonságban tudni: ellátta a gyerekeket hamis papírokkal, az otthonok vöröskeresztes menlevéllel rendelkeztek, és próbált minden árvaházba több hétre való élelmiszert eljuttatni, ami önmagában is életveszélyes feladat volt az ostromlott Budapesten. A karácsonyt is igyekeztek a lehetőségekhez képest meghitté tenni. 

„1944. XII. 24.

Máma lesz Szenteste. Délután 1/2 5-kor lejöttünk az ebédlőbe. Egy gyönyörű karácsonyfa állt és egy asztal tele csomagokkal. Egy másik asztalon óriási bukták. És még egy asztal tele zacskókkal, amelyekben cukrok voltak. Mikor fölmentünk, megnéztem mit kaptam. Kaptam egy kisnyomdát, egy doboz színest, egy noteszt, egy fogport. Elhatároztam, hogy Évinek [Tomi nővére, akkor a Bérc utcai otthon lakója] viszek egy csomagot. A csomagba beraktam a kis Bibliát, mert kaptam Dolly nénitől [az egyik gondozónőtől] egy nagyot, a nyomdát, a cukrot stb. és szépen becsomagoltam. Gondoltam, hogy holnap elviszem. Este sokat gondoltam Anyura.” – írta Killényi Tomi a naplójában a Bogár utcai otthonban. 

Az otthonok lakóit sokszor fenyegette konkrét életveszély. Az ostromgyűrű körbezáródásakor a németek egy ágyúlöveget állítottak fel a Bogár utcai otthonnal szemközti házban, majd az otthon kertjében egy géppuskaállást. Stiasny Éva diakonisszaként vezette a Bogár utcai otthont. Éva, aki akkor huszonéves volt, maga is a zsidónak számított, mint ahogy mindenki más az épületben. Amikor az SS-parancsnok, Winkler meglátogatta az árvaházat,

Stiasny Éva a fedősztorival állt elé, hogy az otthon vöröskeresztes védelem alatt áll, ahová Erdélyből származó hadiárvákat fogadnak be. A diakonissza szerint Winkler valószínűleg tudta, hogy zsidó gyerekek élnek a házban hamis papírokkal, de azt mondta, hogy ő maga is apa, és szülői felelősséggel fog bánni ezekkel a gyerekekkel. 

Így is történt. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet a Bogár utcán, világossá vált, hogy a gyerekeket le kell vinni a Légrády-villába, ahol Sztehlo Gábor is lakott. A Légrády-villa a Baár-Madas Refomátus Gimnáziummal szemben állt, a Bogár utcáról alig félóra sétatávolságra. Békeidőben. Ám 1945 januárjában a Bogár utca és a Légrády-villa között húzódott a frontvonal. Éva tudta, hogy képtelenség levinni oda gyerekeket, hiszen mind az oroszok, mind a németek mindenre lőnek, ami él és mozog. Reménytelen helyeztében Winkler segített neki és a gyerekeknek. 

Róth/Rác András is ott volt a mentett gyerekek között a Bogár utcában. Az a Rác András, aki később mozaikművész lett, és alkotásait számos közterületen megcsodálhatjuk. Például a Bukarest utcai egykori autóbuszpályaudvar, a mai Tranzit egész falat betöltő mozaikját is ő készítette. Az ezredforduló környékén így emlékezett vissza a Bogár utcai gyerekek mentésére:

„Összeszedtük a gyerekeket, és a németek vezényletével mentünk át a Lorántffy Zsuzsanna utcába. Ha gyalog lemegyek, az egy tízperces út. Csak mi nem mehettünk le egyenesen, csak óriási cikk-cakkokban, mert frontvonal volt, és a németek vezettek minket, sőt az egyik német a nyakába vette az egyik kis Kohnt, akiről a hülye is látta, hogy zsidó. Mert tudja, az a helyzet, hogy minekünk a gyerekeket kellett cipelni. Semmi hasznosat sem tudtunk magunkkal vinni, se ágyneműt, se semmit, a legminimálisabbat sem.

Egész éjszaka vonultunk, nagyon kellett vigyázni, hogy a gyerekek csendben maradjanak, hiszen 200 méterre mentünk az orosz vonalaktól, és amint zajt, mozgást észleltek, azonnal megkezdődött a lövöldözés, hasra vágódtunk, a németek visszalőttek, meg minden. Egyfolytában rakétákat lőttek fel, az felrobbant és ontotta fényt, és akár a németek, akik állásban voltak, vagy az oroszok, ha észrevettek mozgást vagy hangot, rögtön elkezdtek géppisztolyozni. Szóval ott csend nagyon ritkán volt. Ha volt egy lövés, gyorsan lefektetettük a gyerekeket, aztán mentünk tovább. Ne tudom, hogy féltek-e, de csendben voltak. Ezt csodáltuk, hogy megértették, megmondtuk nekik, hogy nem szabad megmukkanni, egy hangot ne adjatok. És betartották komolyan.  

Én ezért vagyok zavarban a németekkel, mert az a néhány német, aki velünk volt, bizony nagyon sokat segített, és egyáltalán nem kérdezősködött, nem számított, hogy milyen Móricka, felvette a nyakába és vitte a gyereket.”

De nem Winkler volt az egyetlen német katona, aki segített nekik. A Légrády-villa el volt látva élelemmel, de a megduplázódott gyereklétszámra nem voltak felkészülve. Világossá vált, hogy hamarosan éhezni fognak a gyerekek, ha nem szereznek utánpótlást, amit egyedül a Vöröskereszt központi raktárból lehetett volna megoldani. Ám az a Várban volt, ott, ahol az SS főhadiszállása is, oda bejutni nem lehetett. Sőt, a Várba vezető út is életveszélyes volt. Ekkor a Lorántffy utcai német parancsnok, Voight őrnagy, aki többször is meglátogatta a gyerekeket a Légrády- villában, a saját  autóját és sofőrjét rendelete ki Sztehlónak, hogy bejuthasson a budai Várba élelemért.

Így a mentett zsidó gyerekek élelmiszertartalékát SS felségjelű autóval szállította a Légrády-villába Sztehlo, amin a kamaszfiúk sokat viccelődtek később. 

Hétköznapok egy ostromlott városban

Az ostrom hat hete alatt – óvóhely híján – a pincében éltek, de a tűzszünetek idején a nagyobb fiúk nem bírtak magukkal, és a pincéből felmentek a villába. Afféle bátorságpróba volt ez. Az egyik ilyen alkalomról Gőbler Andris így számolt be a naplójában: 

„1945. február 2. péntek

8-kor keltünk. Délután, lévén csend, 3-an, 4-en vakmerő vállalkozásra indultunk. Felmentünk az első emelet rommá lőtt szobáiba megnézni, hogy mi van ott. Én eddig azt hittem, hogy itt csupa keresztények vannak, kivéve persze bennünket, de fent az egyik rommá lőtt szobában egy asztalon, egy 6 ágú sárga csillag feküdt, igen feltűnően. Na – gondoltam magamban – ha itt a nyilasok jártak volna és a csillagot meglátták volna, akkor minket szépen elvittek volna, a Dunába lőttek volna. Brrr! Szerencsére, hogy igen sok »volna« van itt, ennek a sok »volnának« köszönhetem az életem.

A csillagot mindenesetre magamhoz vettem, és miután lementünk, első utam a kazánházba vezetett, és a csillagot bedobtam a kazánba. Mikor lángra lobbant, azt mondtam, hogy jó ómen. Ég a rossz emlékű sárga csillag. Azért mondom, hogy »rossz emlékű«, mert Pesten már az oroszok vannak, Budán meg nincsenek már zsidók. Persze kivéve azokat, akik bujkálnak, mint mi.”

Az élelmiszer mellett a vízszerzés is nehéz feladat volt, hiszen minden közmű leállt. Vizet csak a szomszédos japán nagykövetség fúrt kútjából tudtak szerezni. Persze erre a „küldetésre” is örömmel vállalkoztak a kamaszok. Ám ez közel sem volt veszélytelen, hiszen tűzszünet ide vagy oda, mindkét oldalról tüzeltek rájuk. Egy ilyen alkalommal egy puskagolyó levitte a sapkát Oláh Gyuri fejéről. De a fiúk ebből is viccet csináltak: „Szerencse, hogy nem célzott pontosan az orosz, mert akkor a Gyuri fejét találja el”.

Oláh Gyuri, a későbbi Oláh György, Nobel-díjas kémikusunk szintén Sztehlo Gábor menekített gyerekei között vészelte át a holokausztot. 

Sztehlóék tudták, hogy a konkrét életveszélyen túl a gyerekek lelkét is igen megviselte a folyamatos bizonytalanság, a halálfélelem, nem beszélve arról, hogy hat hétig kellett a pincében élniük, miközben körülöttük rommá lőtték Budát. Ennek ellenére vagy éppen ezért, amennyire lehetett igyekeztek a „normális” élethez közelíteni a pincelétet. Szoros napirendet tartottak, a gyerekek reggel nyolckor keltek, majd korcsoportonként tanítási órákon vettek részt gyertyafény mellett, azután következett a napi testmozgás, játék, még közös színházi előadást is létrehoztak az ostrom ideje alatt.  

Ám a bezártság, a félelem, a létbizonytalanság okozta depressziót nehéz volt ellensúlyozni. Sztehlo tudta, hogy a remény átsegít a legnagyobb nehézségeken is. Ezért reményt akart adni a gyerekeknek. Egy olyan élet reményét, amiért érdemes túlélni a háborút, az ostromot. És ott, az oroszoktól körülzárt, bombázott Budán,

a pince sötétjében megszületett egy álom. A Gaudiopolis, az öröm városa, ahol nem a felnőttek, hanem a gyermekek irányítanak és döntenek saját sorsuk felől. Ahol nem a gyűlölet, hanem a szeretet uralkodik. A háború végzetével Sztehlo betartotta ígéretét: megalapította a Budakeszi úton a Pax gyermekotthonokat, amelyben létrehozta a Gaudiopolis gyermekköztársaságot. 

A Világ Igaza

Izrael állam 1963-ban adta át először a Világ Igaza, a Yad Vasem-kitüntetést azoknak a hősöknek a tiszteletére, akik az életüket kockáztatva zsidókat mentettek a holokauszt ideje alatt. A Yad Vasem jelmondata egy talmudi idézet: „Aki egy embert megment, egy egész világot ment meg”. Így aki csak egyetlen zsidó ember életét megmentette a második világháború idején, az jogosult erre az elismerésre. Sztehlo Gábort az egyik volt Bogár utcai gyerek terjesztette fel az elismerésre, jelezve, hogy harmincöt gyereket biztosan megmentett Sztehlo, hiszen ennyien voltak a Bogár utcában, majd még többen a Légrády-villában.

Az ügyet természetesen kivizsgálták, és akkor derült ki, hogy Sztehlo nem harmincöt, hanem kétezer életet mentett meg az árvaházaiban nyújtott menedékkel. 

Sztehlo Gábor halála előtt két évvel, 1972-ben kapta meg a Világ Igaza emlékérmet, ám arra már nem volt lehetősége, hogy kiutazzon Jeruzsálembe, és ahogyan szokás, fát ültessen a Har HaZikaron-on (Emlékezés hegyén), így két volt Sztehlo-gyerek ültette el a nevében a facsemetét. Úgy vélem még ez az utolsó utáni „gesztus” is illik a világ igazához, akit Rác András így jellemzett:  

„Van, aki elangyalítja, elszenesíti. Nem volt egy szent, nem volt egy angyal, egy robusztus ember volt, felvidéki ősökkel, sose éreztem, hogy szent lenne, csak azt éreztem, hogy egy olyan ember akinek Isten és Krisztus valóság volt. Benne élt és ő úgy érezte, hogy emiatt olyan, amilyen. Ő csak azt csinálja, ami a kötelessége, de a kötelessége összefügg ezzel a hitével. Én, aki vallástalan ember vagyok ezt nem hiszem el, de azt látom, hogy olyan ember volt, aki soha rosszat nem tett volna, aki ha kellett segíteni, segített, minden akadályon keresztül. Sztehlo Gábor fantasztikus ember volt és itt a hangsúly az emberen van. Én ilyen embert nem láttam se előtte, se utána. Senkinek kárt nem okozott és segített mindenkinek. Igaz ember volt.”

Miklya Luzsányi Mónika