Magyar nővér a kannibálok között: a bennszülöttek nem bántották, a japánok kivégezték

–

A világunk jócskán tele van női hősökkel, a virtuális térben sem kell sokáig keresgélnünk, hogy olyan női karakterre bukkanjunk, aki valamilyen szuperképességgel bír. A mozifilmekben, a sorozatokban is egyre inkább átveszik a nők a világmegmentő hős karakterét, aki ugyanolyan kemény, ha nem keményebb, mint a férfi szereplők. Úgyhogy manapság bővében vagyunk a „badass” csajoknak, ám a XX. század elején ettől még jócskán távol állt a társadalom. Főleg az volt nehezen elképzelhető, hogy egy diakonissza (protestáns örökfogadalmas nővér) férfiakat lepipáló dolgokat vigyen véghez. 

Márpedig Molnár Mária ilyen diakonissza volt, és élete igencsak bővelkedik fordulatokban. Molnár Mária életét magam is kutattam, leveleit, eredeti feljegyzéseit is olvashattam. Egy dokumentumkötetben és egy gyerekeknek szóló életrajzi regényben adtam közre hihetetlen életútját. (A cikk erre a kutatásra épül, az idézetek vagy a Gyere közénk! című dokumentumkötetből, vagy személyes kutatásom révén a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményének Molnár Máriára vonatkozó anyagából valók.)

Egy bátor kislány

Molnár Mária már gyerekként sem ijedt meg a saját árnyékától. Kislánykorában, a XIX. század végén a Bakony erdeiben egy híres-neves betyár garázdálkodott, Savanyú Jóska. A várpalotai vízimalom, ahol Máriáék laktak, a Bakony erdőségeinek szélén állt, s a felnőttek óva intették a gyerekeket, hogy napszállta után az erdőben kóboroljanak, mert ilyenkor bújtak elő rejtekhelyeikről a betyárok. Azonban az erdőn keresztül vezetett a vízimalomhoz a legrövidebb út, s hiába feddték meg a szülei, a kislány este is nagy bátorsággal közlekedett a sötét fák között.

Egy este a húgával, Terézzel hazafelé tartottak, amikor jajgatást, nyögéseket hallottak a fák közül. Teréz el akart futni, mert logikusnak tűnt, hogy a betyárok hagytak helyben valakit. Mária viszont azt mondta, hogyha így van, akkor még inkább segíteniük kell a jajgatónak, mert ki tudja, reggelre talán meg is halhat.

Terézt hazaszalasztotta segítségért, ő pedig nekivágott a sötét erdőnek, hogy megkeresse a bajba jutottat. Hamarosan meg is találta. Egy ismerős fiú volt az, akit szerencsére nem a betyárok támadtak meg, hanem leesett fáról és a lábát törte. Hamarosan megérkeztek a felnőttek is, és hazavitték a fiút. Amikor otthon a szülei megkérdezték Máriát, hogy nem félt-e a sötét erdőben, a kislány azt válaszolta: Miért féltem volna? Hiszen Jézus mindig velem van!

Fronton, börtönben, öngyilkosok között

Molnár Mária Jézusba vetetett hite egész életében sziklaszilárd volt. Később, amikor már a pápuák közti misszióban szolgált, azt mondta, hogy ez a hit segít neki olyan helyzetekben, amikor mások talán elfutnának.

Ilyen helyzet volt az első világháborúban, amikor képzett nővérként egy frontkórházban szolgált. Ez eleve életveszélyes hely, lévén a fronton van, ráadásul Molnár Mária egy járványkórházban dolgozott Galíciában. Ma már ez nem tűnik olyan nagy dolognak, ám akkoriban még nem voltak hatékony gyógyszerek, a legtöbb fertőző betegségre nem volt ellenszer, tehát a kórház dolgozói többszörös életveszélynek voltak kitéve.

Később a járványkórházban szerzett tapasztalatok igen hasznosnak bizonyultak a diakonissza számára, hiszen az Admiralitás-szigeteki kiküldetésében gyakran találkozott a hólyagos himlő, kiütéses tífusz, hastífusz, kolera, vérhas, skarlát, kanyaró sok fajtájával. A háború végeztével frontszolgálatátért állami kitüntetésben részesült, megkapta a Koronás Ezüst Érdemkeresztet a Vitézségi Érem szalagjával és a Vöröskereszt Érdemérmet.  

Az első világháború után sem a munka könnyebbik végét fogta meg.

Győrbe került, ahol diakonisszaként a börtönökben, a kórházak öngyilkos osztályain és az úgy nevezett „megesett lányok” (lányanyák) között szolgált. Ezek a társadalmi csoportok akkoriban lényegében kivetettnek számítottak, és Molnár Mária nemcsak lelki segélyben részesítette őket, hanem szociális- és anyagi támogatást is kijárt nekik. 

Az indulás

Molnár Máriának negyvenéves koráig eszébe sem jutott, hogy neki másutt lenne dolga, mint Magyarországon, hiszen, saját megfogalmazása szerint: akadt itthon feladat bőven. Az első világháború után egyfajta nemzeti gyász szakadt az országra. A területvesztések megrendítették hazánk gazdaságát, a háborúból sok férfi nem tért haza, vagy ha mégis, akkor rokkantan. Akkoriban a család elsődleges eltartói a férfiak voltak, így sokan csúsztak mélyszegénységbe. A húszas évek közepén azért is jelentkezett Molnár a liebenzelli missziói központba egy továbbképzésre, hogy hazatérve minél hatékonyabban tudja végezni a szolgálatát a szegények között. 

„Liebenzellben azonban egy olyan missziói házba kerültem” – írta önéletrajzában – „ahol sok misszionárius fordult meg. Az egyik jött, a másik ment, összesen mintegy 200 főnyi ember volt ott. A nők közül az egyik Kínába vágyott, a másik Japánba, de mindez hidegen hagyott engem. Örültem, hogy vannak, akik ki óhajtank menni, de én semmi vágyat nem éreztem ahhoz, hogy a külmisszióba menjek.”

Ám Liebenzellben találkozott a mánuszi misszió vezetőjével, Friedrich Doepkével, és onnantól úgy érezte, hogy neki az Admiralitás-szigeteken van a helye. 

„Itthon akartam dolgozni, s most Isten szólított el e helyről, és küldeni akar engem egy olyan helyre, ahol senkim sincs, és senkit sem ismerek. Szobámban letérdeltem, és forró imádsággal félórai küzdelem után tudtam kimondani: Atyám legyen meg a Te akaratod. És ekkor soha nem érzett békesség érte a szívemet” – írta később egy magánlevélben.

Amikor 1927-ben megkapta a kiküldetési parancsát, Isten ajándékaként élte meg az eseményt. Ugyanis akkoriban nem küldtek ki trópusi szolgálatra senkit negyven év felett, és főleg nem nőket, egyszerűen azért, mert úgy vélték, hogy a trópusi időjárás, az európai ember számára ismeretlen betegségek ellen védtelenek. Ebben volt is némi igazság, ugyanis Molnár Mária missziós társának Goebel Tinának – aki pedig tíz évvel fiatalabb volt Máriánál – néhány év alatt megrendült az egészsége, és vissza kellett térnie Európába. Molnár Mária azonban közel tizenöt évig szolgált Mánuszon és környező szigetvilágban.

Indulás az emberevők földjére

A Libenzell-misszió csak egy részét állta a kiküldetés költségeinek. A többit a magyar református egyház hívei adták össze adomány formájában. Molnár Mária hálás volt minden fillérért, hiszen tudta, hogy sokan a „szegénységükből adnak”. Az összegyűlt adományok felhasználásáról így számolt be a Hajnal missziói hasábjain búcsúzólevelében, 1927. decemberében. 

„Készen állok a nagy útra. Szívem tele van hálával. Isten nagyon gazdagon gondoskodott rólam. Megvásároltam a Tübingeni Missziói szövetség ajándékát, egy mikroszkópot, 230 márkáért. Nagyon örülök neki, mert ez azt jelenti, hogy fel leszek fegyverkezve a forró égövi betegség, a malária felismerésére. 

Azok az orvosi műszerek, forró égövi ruhaneműk, fényképezőgép, konyhai felszerelések, használati tárgyak, amelyeket ajándékba kaptam, vagy adományokból szereztem be, több mint ötezer pengő értékűek. Úgy szeretném még egyszer megszorítani minden magyar testvérem kezét köszönetképpen!”

Az itthon maradottak igencsak aggódtak Molnár Mária életéért, mivel tudták, hogy emberevő törzsek közé indult.

Szintén a Hajnal missziói hasábjain igyekezett eloszlatni azt a tévhitet, ami akkoriban a kannibalizmusról az emberek fejében élt. 

„Az emberevés olyan régi, mint az emberiség történelme, ha ugyan a történelemelőtti időkben is nem volt szokásban. A legutolsó emberevő törzsek a pápuák és a mikronéziai szigetek lakói. Itt nyíltan nincs már kannibálizmus a hatóságok tiltó rendelkezései folytán, de titokban a járhatatlan őserdők mélyén még előfordul. A mánuszi kis keresztyén gyülekezet tagjai között vannak olyanok, akik még részt vettek az emberevés szertartásán. 

Sem a pápuák, sem a régebb időkben a különböző pogány népek nem ették az embert táplálkozás céljából, hanem vallásos kultuszuk és legnagyobb ünnepeik csúcspontját jelentette az emberevő szertartása.” 

A vallási hiedelmek bizonyos esetekben még segítették is Molnár Mária beilleszkedését.

Amikor megérkezett végső szolgálati helyére, Pitilura, a mánuszi szigetvilág egyik főszigetére, a bennszülöttek egy olyan kunyhót jelöltek ki lakhelyéül, ahol azelőtt emberáldozat folyt. Hitük szerint a feláldozott ember lelke démon formájában visszatér a megöltése helyére, és őrültbe kergeti azt, akit ott talál. Már az első éjszaka után intenzíven érdeklődtek a hogyléte felől, és megdöbbenve tapasztalták, hogy semmi baja, sőt kifejezetten jól aludt. Később elmesélték neki, hogy ez volt az első jel, ami világossá tette számukra, hogy Jézus erősebb, mint a démonok.

„Miszisz Doktor”

A diakonisszát gyorsan megkedvelték a bennszülöttek, s ebben sokat segítettek győri szolgálatának tapasztaltai, hiszen tudta, hogy az erőszakos térítésnek nincs semmi értelme. 

„Hiába emlegetjük addig a Szentírást és a Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi” – írta egyik levelében, 1928-ban. „Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam hajlandó nem vagyok a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez, és a félénk kísérőmet hazakísérem (a bennszülöttek rettegtek a démonoktól – a szerk.), hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szigeten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, de mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb marad. Erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután, ha kenura van szükségem, szívesen adják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben.”

Pitilun és a környező szigetvilágban gyakorlatilag nem volt európia orvosi ellátás, így Molnár Máriára igen sok munka szakadt szinte az első pillanattól kezdve. 

„Nagy hasznát veszem annak, amit a harctéren elsajátítottam a betegápolás, különösen a sebészet terén. Már az első naptól kezdve megkezdtem »orvosi szolgálatomat«. Mindennap többen jönnek kezelésre. Ennek nagyon örülök, mert amíg másoknak évekig kellett itt lenniök, mire valami önálló munkát kezdhettek, addig én már az első nap szolgálatba állhattam a betegek között. […] A bennszülöttek mindenkinek nevet adnak.

Mivel az én főfeladatom a betegeket szolgálni, nekem a »Miszisz Doktor« nevet adták. Nem szükséges hozzá egyetemi diploma, csak egy szemüveg kell, meg egy csipesz. Nekem pedig mindkettő van” – írta egy levélben 1928. március 6-án.

Az igehirdetés és a gyülekezetépítés szolgálata mellett nemcsak „orvosként”, szülésznőként, hanem ha kellett, akár tűzoltóként is ténykedett. Emellett tanította a gyerekeket angol nyelvre, valamint írni-olvasni. Egyrészt azért, hogy később munkalehetőséghez jussanak Új-Zélandon vagy Ausztráliában, másrészt pedig azért, mert ez volt az egyetlen módszer arra, hogy küzdjön a gyerekrabszolgaság ellen. Az írástudatlan szülők ugyanis nem anyakönyvezték a gyerekeiket, akik így könnyűszerrel „eltűntek” a szigetekről. Voltak, akiket a saját szülei adtak el, másokat pedig rabszolgakereskedők raboltak el. 

Mire van szüksége egy misszionáriusnak? 

Ha mai szóval akarunk élni, azt kell mondanunk, hogy a két világháború között Molnár Máriának nagy rajongótábora alakult ki Magyarországon, elsősorban a református egyházban, ahol ma is ő a legismertebb misszionárius. Molnár Mária ugyanis felismerte azt is, hogy céljai érdekében fel kell használni a korabeli médiát. Rendszeresen írt cikkeket a Hajnal missziói magazinba, fotókat küldött a munkájáról, és gyakran válaszolt olvasói kérdésekre is. 

„Hogy mi szükséges egy misszionárius kimeneteléhez? Első és legszükségesebb az elhívás bizonyossága. Azután jó minden gyakorlati tudás: tanítani, gyógyítani, házat építeni, cipőt talpalni, főzni, varrni, úszni, jól gyalogolni, szóval mindenhez kell érteni, mert itt az ember egyedül végez minden munkát” – írta 1933-ban egy olvasó kérdésre adott válaszában. 

A hit, a sokrétű képességek mellett azért anyagi szükségletei is voltak, ezért rendszeresen adománygyűjtést rendeztek a református gyülekezetek. A „karácsonyi láda” megérkezése jelentette Pitilun az ünnep fénypontját. S nem csak Molnár Máriának, hanem a bennszülötteknek is, ugyanis az ajándékok (jobbára hétköznapi használati eszközök) sokszor náluk kötöttek ki. Ám megesett, hogy játék is került a ládába, mint például egy alvósbaba, amit vélhetőleg egy gyereknek szánt az adományozó. Azonban a baba, amely magától hunyta le és nyitotta ki a szemét, annyira elbűvölte a törzsfőnököt, hogy képtelen volt kiadni a kezéből.

Az élelmiszerek egy részét csak a bennszülöttektől tudta beszerezni a diakonissza. Küldtek is neki a magyar reformátusok némi dollárt, ám azzal nem sokra ment, mert a Mánusz-környéki szigeteken azt nem tekintették értéknek.

Molnár Mária többször beszámolt arról, hogy bennszülöttek között az igazi csereérték a kutyafog: egy disznó száz kutyafogat ér, egy asszony két-háromszázat, egy jó kenu meg az asszony sokszorosát. 

Így hát a pécsi reformátusok egyezséget kötöttek a sintérrel, aki összegyűjtötte az elhalt kóborkutyák fogait. Molnár Mária igencsak meglepődött, amikor 1931 nyarán egy kutyafogakkal teli nagy csomagot kapott Magyarországról. 

„Nekem sohasem jutott volna eszembe így kitalálni, hogy mit is lehet itt értékesíteni” – írta válaszlevelében. „De hát az igazi szeretet nagyon találékony, mert itt a kutyafog olyan, mint nálunk az arany: aranyat ér a szemükben. Csak az a baj, hogy a sok közül, ki kellett keresni az értékeset, amely ép és metszőfog. Öt nagy kutyafog egy schilling, míg a kicsiből nyolc-tíz darab kell.

Sajnos vámot is kell majd a kutyafogért fizetnünk. Most nem kellett, mert a postakezelő jóakaróm, de azt mondja, hogy komoly vámot szoktak kivetni az ilyesmire, ami érték a bennszülöttek között. Nagy öröm számomra, hogy olyat is tudunk adni nekik, amit ők is értéknek vesznek, megbecsüljük vele őket. Talán másfél kilós kis dobozokban kellene küldeni a kutyafogakat, mert azokat nem nyitják fel. Egyébként félő, hogy elkobozzák.”   

Mártírhalál a tengeren

Molnár Mária nem akart meghalni, főleg nem mártírként. Úgy gondolta, élete végéig Pitilun marad. Nagy tervei voltak, a gyülekezeti munka mellett: lányiskolát szeretett volna létrehozni, amely segített volna a kislányoknak abban, hogy felnőve önállóak legyenek.  

Ám a II. világháború közbeszólt. Kitörésekor a német, holland és angol misszionáriusok nagyrészt elhagyták Mánuszt, és visszatértek hazájukba. Molnár Mária azonban maradt, és folytatta tovább a munkáját, mert úgy vélte, hogy a háborús időben még nagyobb szüksége van „barna testvéreinek” a szolgálatára.

Molnár Máriát és misszionárius társait 1943. március 16-án az Akikaze nevű torpedórombolón végezték ki japán katonák, brutális kegyetlenséggel. Velük együtt negyven bennszülött ment a halálba, akik nem akarták magára hagyni szeretett misszionáriusukat. 

Kivégzésük háborús bűnnek számított, hiszen civilek voltak, így legfeljebb internálótáborba vihették volna őket. Egyébként az sem lett volna szabályszerű, mert a kivégzett misszionáriusok mind német állampolgárok voltak, Molnár Mária meg magyar, tehát nem számítottak ellenséges nemzet tagjainak a japánok szemében. A bűncselekményt 1947-ben vizsgálta a yokohamai bíróság, az elkövetőket felmentették, s azóta sem történt semmiféle jóvátétel, de még bocsánatkérés sem az ügyben a japán hatóságok részéről.

Pitilun nemcsak a nevével ellátott márványtábla őrzi Molnár Mária emlékét, hanem az a leányiskola is, amit róla neveztek el. 

Forrás: Miklya Luzsányi Mónika: Gyere közénk! Molnár Mária az Admiralitás-szigeteken, Harmat Kiadó, Budapest, 2011.

Kiemelt képünk forrása: Harmat Kiadó; YouTube/ Múzeum Laczkó Dezső

Miklya Luzsányi Mónika