John Lennon: a kisfiú, akitől eltiltották a többi gyereket

–

Minden suliban vannak olyan diákok, akikre rásütik a bélyeget, hogy rosszak, rendetlenek, hogy nem lesz belőlük semmi, és akinek rendes gyerek jobb, ha a közelébe sem megy. John Lennon is ilyen volt. Saját maga nyilatkozta 1980-ban a Playboynak: 

„Én voltam az, akire az összes többi fiú szülei – beleértve Paul apját is – azt mondták: »Tartsd magad távol tőle!« […] A szülők ösztönösen felismerték, hogy bajkeverő vagyok, vagyis nem alkalmazkodom, és befolyásolom a gyerekeiket. Ami igaz is volt.”

Az, hogy egy gyerek „rossz”, sohasem véletlen. John estében is jó oka volt annak, hogy nem tudott és nem is akart megfelelni az elé állított követelményeknek és/vagy a társadalmi normáknak. Visszatekintve ezt maga John Lennon is látta:

„Mindent megtettem, hogy a barátaim otthonát feldúljam… Részben irigységből, hogy nekem nem volt úgynevezett otthonom… De mégis volt… Öt nő alkotta a családomat. Öt erős, intelligens, gyönyörű nő, öt testvér. Az egyikük az anyám volt.”

Julia és Mimi

Lennon gyerekkora közel sem tekinthető ideálisnak. 1940-ben született, vagyis a második világháború alatt. Az apját alig ismerte, mert a születése idején már a tengerészetnél szolgált, és később sem igen vett részt a fia életében. Az anyja pedig nem igazán volt felkészülve a szülői szerepre. „Egyszerűen nem boldogult az élettel – nyilatkozta Lennon 1980-ban. – Ő volt a legfiatalabb a testvérek közül, a férje elmenekült a tengerre, a háború is folyt, és nem tudott megbirkózni velem. Így végül az idősebb nővérénél kötöttem ki.”

Ő volt a szigorú Mimi néni, akinek személyisége nehezen ítélhető meg ennyi idő elteltével. Hiszen a negyvenes–ötvenes évek nevelési elvei egészen mások voltak, mint a maiak. Lennon azonban mindig elismeréssel nyilatkozott a nagynénjeiről – Mimiről is: „Na, azok a nők fantasztikusak voltak… És ez volt az első feminista nevelésem…”

A kis bajkeverő

Az biztos, hogy Mimi szigorú következetességgel nevelte a gyereket, aki korántsem volt egyszerűen kezelhető. Ennek oka lehetett az, hogy elkerült az édesanyja mellől, aki a férje távollétében egy új kapcsolatba kezdett. A visszaemlékezések alapján Mimi néni nem volt az érzelmek bajnoka, és sok empátiával sem áldották meg az istenek. Így a kis Johnnak nem sok fogalma lehetett arról, hogy miért is kellett eljönnie az anyjától. Ráadásul éppen akkoriban kezdte az iskolát. Jimmy Tarbuck, aki kisgyerekkorától kezdve ismerte Lennont, és iskolatársa is volt, úgy emlékezett rá, mint aki már gyerekként szarkasztikus, csípős humorral bírt, és nagy bajkeverő hírében állt. Ő lett az iskola bohóca, ami gyakori kompenzálás olyan gyerekeknél, akik bár jó képességűek, ez az eredményeiken nem látszik meg. 

A Far Out Magazine közzétette Lennon iskolai értékelését, amit 15 éves korában kapott kézhez. Ebben a következők olvashatók:

Franciatanár: „Intelligens fiú, aki egy kis odafigyeléssel sokkal jobb lehetne az órákon.”

Matematikatanár: „Ha ez így megy tovább, biztosan megbukik.”

Fizikatanár: „A munkájából mindig hiányzik az erőfeszítés. Megelégszik azzal, hogy »sodródik«, ahelyett hogy kihasználná a képességeit.”

Hittantanár: „A magatartása az órán egyáltalán nem kielégítő.”

Igazgató: „Túl sok rossz ambíciója van, és az energiáit túl gyakran kezeli helytelenül.” 

A szemüveges srác

A családi problémákon túl a kis Johnnak azzal is meg kellett küzdenie, hogy erősen rövidlátó volt. A felnőttkori szemüvege mínusz hetes és nyolcas volt, ez a szemészek szerint olyan mértékű rövidlátás, hogy szemüveg nélkül körülbelül a gitárja nyakát látta a koncerten, mást nemigen. Csak 1966-ban kezdte el hordani a kultikussá vált kerek szemüveget, amivel megtalálta saját identitását szemüvegesként is. De ekkor már 26 éves volt. Féltestvére szerint erősen feszélyezte, hogy szemüveges, és szégyellte is. Ma már ezt talán furcsának tarthatjuk, de amikor Lennon gyerek volt, a szemüvegeseket sokszor ugyanúgy megbélyegezték, mint, mondjuk, a balkezeseket.

Johnt is sokszor csúfolták, sőt meg is alázták a rövidlátása miatt. 

Diszlexiás is volt?

Az iskolai teljesítményében az is gátolhatta, hogy valószínűleg diszlexiás volt. A múlt század közepén még nem diagnosztizálták ezt a részképességzavart, ezért Lennon sohasem volt hivatalosan „diszes”. Az iskolában különösen a helyesírással és a memoriter anyagokkal gyűlt meg a baja, és a szakértők szerint ennek a hátterében a diszlexia állhat. Lényegében minden nehezen ment neki, kivéve a művészeti tárgyakat. Kiválóan rajzolt, és persze (többek között) ezt is tanárai bosszantására használta fel: készített egy képregényt, amelyben karikírozta őket. Középiskolája büntetési jegyzőkönyve szerint nem egyszer került „fogdába”, sőt előfordult olyan is, hogy egy nap háromszor is „őrizetbe vették”. Bűnlajstromában a verekedéstől kezdve a szabotázsig sok minden szerepelt. (A „fogda” Angliában bevett büntetés volt az oktatási intézményekben. A rosszalkodó gyereket ilyenkor egy külön helyiségbe zárták el, rendszerint egy üres, sivár lukba, néha akár sötét pincébe is. A büntetés egy-két óráig tartott.)

Az iskola Lennont nem nagyon érdekelte. Sokat rajzolt, de önmagát igazán a zenélésben találta meg. Az édesanyja is bendzsózott, és John tőle kapta az első gitárját, amit folyamatosan „nyúzott”, és nem is rosszul. Persze a szigorú Mimi néninek erről is megvolt a maga véleménye, mert úgy vélte, hogy a gitár jó dolog, de abból nem lehet megélni. 

Az anyjával való kapcsolata kamaszkorában egyre szorosabb lett. Mindennap találkoztak, együtt teáztak Mimi néninél, és a barátait is elvitte olykor a Juliához, és együtt zenéltek, vagy Elvis dalait hallgatták közösen. Egy teázás után történt a tragédia, ami Lennon féltestvére szerint meghatározta a zenész életét. Juliát halálra gázolta egy részeg sofőr. És a saját a fiának kellett azonosítania a holttestet. 

Egy gyerek sohasem lesz magától „rossz”. John Lennon életében is rengeteg oka volt annak, hogy miért teljesített rosszul az iskolában.

Az oktatási rendszer nem tudott mit kezdeni azokkal az energiákkal, amik a fiúban az őt ért fájdalmak hatására felhalmozódtak, és sokáig ő maga sem volt képes megfogalmazni, mit érez. A zene és a dalszövegírás adta a megoldást. 

„Az én szerepem az a társadalomban – ahogy bármely művészé vagy költőé –, hogy megpróbáljam kifejezni, amit mindannyian érzünk. Nem az, hogy megmondjam az embereknek, hogyan érezzenek. Nem prédikátor vagyok, nem vezető, hanem tükörkép” – nyilatkozta évtizedekkel később. És valóban, Lennon dalai ma is tükörként funkcionálnak, felmutatnak valamit belőle, és mi megláthatjuk ebben a reflexióban önmagunkat. 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képek: Getty Images / Hulton Archive / Staff; Wikipedia / Jack Mitchell

Miklya Luzsányi Mónika