„Nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás” – Petőfi Sándor és Szendrey Júlia koltói nászútjáról

–

A magyar irodalomtörténet egyik legikonikusabb szerelmespárja sokak számára Szendrey Júlia és Petőfi Sándor, Koltóra pedig úgy gondolunk, mint a legcsodásabb szerelmi fészekre, attól függetlenül, hogy jártunk-e ott valaha, vagy sem. Ha soha nem ejtettük útba Koltót, esélyesen akkor is van róla egy képünk, hiszen ez az a hely, ahol örökké „nyílnak a völgyben a kerti virágok”, és az idők végezetéig „zöldel a nyárfa az ablak előtt”. Koltón „Beszél a fákkal a bús őszi szél”, de olyan halkan beszélget, nem hallhatni meg; vajon mit mond nekik?

Itt örök a szerelem. Koltón egyszerre dobogott a szív a szabadságért és a szerelemért; Petőfi egyik keze az alvó Júlia keblein pihent, a másik kezében pedig a szabadságharcok történetéről szóló kötetet tartotta, ami olyan volt a költőnek, mint az imakönyv. 

Tökéletes a szerelmi idill, és ha ellátogatunk ebbe a Nagybánya közelében fekvő kis faluba, és felkeressük a csodálatosan felújított Teleki-kastélyt, nem is csalódunk. A lágy dombok között fekvő barokk kúria, a távoli hegyekig húzódó csodás szemhatár ma is elvarázsolja az embert. Ha az ősfás parkban elsétálunk a szerelmespár szobra mellett, megállhatunk azon a helyen, ahol egykor az évszázados somfa állt, alatta a nagy kőasztallal, amelyen Petőfi a verseit írta. Mert közel harminc verset alkotott itt a költő, nagy részét a nászútja alatt. Egy pedig vélhetően elveszett, de erről később.

Eltiltott szerelmesek

Szendrey Júlia jó házból való úri lány volt, apja, Szendrey Ignác, a Károlyi grófok jószágigazgatójaként tekintélyes ember hírében állt, és nem is volt szegény. Júlia valójában úgy nőtt fel, mint egy várkisasszony, már csak azért is, mert konkrétan az erdődi várban élt a családjával. Az apja a tenyerén hordozta, az elérhető legjobb neveltetésről gondoskodott számára, és persze olyan férfihoz akarta hozzáadni, akinek van rangja, címe, de legalább vagyona. Jócskán forgolódtak is ilyen gavallérok a lány körül, aki elsősorban nem a szépségével, hanem szellemi erejével bűvölte el a férfiakat.

Sokszor és sokan meglepődtek, hogy Júlia gond nélkül vett részt a férfiak társalgásában, nem vonult vissza a nőkkel, ahogyan az szokás volt. Sőt, egyenrangú félként állt bele a vitákba, és az egyébként heves vérmérsékletű Petőfi is respektálta a véleményét. 

Nem csoda hát, ha Szendrey Ignác egy csöppet sem örült annak, hogy Júlia épp Petőfibe habarodott bele. Amit csak tehetett, megtett azért, hogy megakadályozza a házasságot: többször kikosarazta a költőt, eltiltotta a szerelmeseket egymástól, egyéves türelmi időt kért, amíg Júlia és Sándor nem találkozhatott, nem is levelezhettek egymással. 

De az az igazság, hogy Júlia is bizonytalan volt az elején. Nem az érzéseiben, hanem abban, hogy képesek lennének-e együtt élni. 1846. október 21-én egy naplóbejegyzésben vallott erről, amit később kimásolt, és odaadott Petőfinek. (Alább a levél betűhív részleteit adjuk közre.)

„Én megvallom, hogy szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e ezt érezni későbben is. […] »nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa mint a megszokás.« Ez engem elrémit; mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közönbösséget egymás mellett! Azért én nem kötöm le még most magam; nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön Ön tavasszal, s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, fölkeresni egymásban jövendőnk boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, melly talán addig tart, mig a szerelem első mámora, hanem egy egész életboldogságáét.

[…] Oh ha Ön olly szenvedélyes nem volna! Mindég féltem az illy szenvedély lángjaitól, melly épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jő, hanem csakhamar önmagát is fölemészti. S ha e tüz, mellyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát bíznám, mellynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre meghidegednék, miután lelkemet elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, mi feldúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná. 

Oh szép az illy vég regényben, de kinek érező lelke van, azt kerűlni fogja a valóságban, mert érezi, hogy az őrültté tenné.”

Ez a huzavona persze sértette Petőfi hiúságát – olyannyira, hogy decemberben megkérte egy színésznő, Prielle Kornélia kezét, és azon nyomban feleségül akarta venni. (ITT írtunk erről a különös történetről.) Mivel azonban nem talált olyan papot, aki éjnek évadján összeadja őket, ejtette az ügyet, meg a lányt is. 

Ám a hír eljutott Erdődre Júliához, és az is, hogy Petőfi Júlia levelét mutogatta a barátainak. Júliát mindez mélységesen megbántotta. Próbálta elfelejteni a költőt, de képtelen volt rá. Ha nem lett volna a barátnője, Térey Mari, akkor talán sohasem békülnek ki. De Mari Szendrey Ignác tiltása ellenére is közvetített a szerelmesek között. Így hiába az apai ellenállás, Júlia és Sándor 1847. szeptember 8-án az erdődi vár kápolnájában összeházasodott. Szendrey Ignác meg sem jelent az esküvőn, áldását sem adta az ifjú párra, hanem csak annyit mondott: csináljanak, amit akarnak.

Miért pont Koltó?

Petőfi a lánykérés idején már befutott költő volt, az egész ország ismerte a nevét és szerette a verseit. A költő önérzetét is legendák övezték, volt, hogy saját régi iskolatársát is párbajra akarta hívni, mert rosszat mondott a verseiről. Lauka Gusztáv, a későbbi neves újságíró, aki mind Sándornak, mind Júliának jó barátja volt, így emlékezett vissza a költőre:

„Petőfi büszke volt, mint valami spanyol grand és könnyen sérthető, mint valami elkényeztetett primadonna. Még azt csak eltűrte, hogy valaki dacára a hírnevének, nem tudott róla, de az olyannak halálos ellenség lőn, aki nevét és munkáját ismerte, de a legkisebb meghatottságot sem tanúsított megjelenésekor.”

Akárhogy is forgatjuk, Szendrey Ignác mélyen megsértette Petőfi lelkét, és verseiben rá is húzta a vizes lepedőt. Az Egy apához című versében konkrétan rabszolga-kereskedőnek titulálja Szendreyt, mert máshoz akarta adni a lányát, nem hozzá.

Árúnak tartád gyermeked, 

S rá alkuvál is már...

Szeretném tudni: mennyiért 

Kérték s mi volt az ár?...

Vásárra vitted, tehetéd, 

Mert hisz te adtad életét.

Hogy Szendrey Ignác milyen apa volt, azon lehet vitatkozni, és vitatkoznak is a kutatók, mindenesetre semmiképpen sem volt az a gonosz, kőszívű ember, amilyennek Petőfi látta. Az viszont biztos, hogy ebben a helyzetben Petőfi bizonyítani akart – nemcsak az apósa, hanem Júlia előtt is. Meg egyébként is, úgy érezte, hogy az erdődi várkisasszony nem töltheti máshol a nászéjszakáját és a mézesheteit, mint egy grófi kastélyban. 

Petőfi egyetlen grófot ismert, Teleki Sándort. És a költő nem volt szívbajos: odaállt a gróf elé, és elkérte tőle a koltói kastélyt a mézesheteire. Teleki Sándor visszaemlékezéseiben így írta le az ominózus beszélgetést:

– Druszám, nagy kérésem van hozzád – kezdte Petőfi.

– Ki vele, állunk elébe.

– Szeretném a mézes heteket nálad, Koltón tölteni.

– Hát ki mondja, hogy ne töltsd?

– De ez nem elég.

– Nos, hát folytasd.

[…]

– Eredj el te is hazulról, egyedül akarok lenni; ne lássa senki boldogságomat.

– Lehet; úgy is szülőimhez szándékszom menni. Mikor menjek? 

– Majd megirom a napját; de hát még ez sem elég. 

– Na!

– Küldj el mindenkit a háztól.

– Rendben. De a szakács marad a feleséségével, mert asszony nélkül nem hagyom nődet. S ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg. 

Édes mézeshetek?

Ám a nagy terv csak részben sikerült. No nem Teleki miatt, hiszen ő hat hétre átadta a kastélyát az ifjú párnak, és jól megtöltette a kamrákat meg a borospincét is. Ám, amikor az ifjú pár eltávozott, a gróf csodálkozva vette tudomásul, hogy a borból alig fogyott, és mint kiderült, a hiányzó mennyiséget is valószínűleg a szakácsné itta meg. Petőfi, a bordalaitól és a hírnevétől függetlenül, egyáltalán nem volt iszákos, és csak elkerülhetetlen esetekben ivott alkoholt. Inkább a vizet és a tejet preferálta, és utóbbi a korban nemcsak hogy furcsa volt, hanem viccesnek is hatott, mert a tejet csak a gyerekek itták. 

De vissza a nászéjszakához, ami talán még romantikusabbra sikeredett, mint ahogy a költő elképzelte. Közbeszólt ugyanis a sors meg egy keréktörés, így a nászéjszakát nem a koltói kastélyban, hanem egy nagybányai fogadóban töltötték el.

Igazság szerint Petőfi istenkedett is egy sort, de azután rájött, hogy egy fogadóban töltött nászéjszaka igencsak illik a csárdák költőjéhez.

Koltó csodás, de a mézeshetek édességébe vélhetően vegyült némi unalom és keserűség is. A kortársak visszaemlékezése szerint Júlia erre panaszkodott. És valóban, Koltón a szerelmes öleléseken kívül nem nagyon volt mit csinálni. Petőfi sokat lovagolt, sétáltak, bekocsiztak Nagybányára, olvastak és beszélgettek. Meg valószínűleg veszekedtek is, amin nincs mit csodálkozni, hiszen mind a ketten igen határozott személyiségűek voltak, és végeredményben alig ismerték egymást. Az irodalomtörténet tudni véli, hogy a koltói versek közül egy, éppen a Mézeshetek című elveszett, ugyanis valaki kitépte Petőfi jegyzetfüzetéből. A kutatók szerint Júlia pusztíthatta el a verset egy vita során. 

Hogy az összecsiszolódás nem ment egyszerűen, arról Petőfi Valahogy című verse is tanúskodik, amit még a jegyességük idején írt.

Menyasszonyom akaratos 

Kisleány,

Én sem hajtok fejet minden

Szó után.

Tüzes patak a mi vérünk,

Hanem azért csak megférünk

Valahogy.

 

Ma ő enged, holnap meg én

Engedek,

Igy elejét álljuk szépen

A pörnek,

És ha nappal összeveszünk,

Este majd csak kibékülünk

Valahogy.

A veszekedésnek híre ment, olyannyira, hogy Pesten elterjedt a pletyka, Júlia a mézeshetek ideje alatt öngyilkos akart lenni. Hogy mi történt pontosan, nem tudjuk, de Kéry Gyula, aki Teleki jóbarátja volt, és Petőfiéket is meglátogatta Koltón, évtizedek múlva így emlékezett vissza az esetre, amit szerinte Júlia maga mesélt el neki:

„– Ne gondold ám, hogy mi olyan boldogok voltunk, mint azt Sándor a költeményeiben írta… Sándor hírtelen és lobbanékony volt, és nyugtalan és ideges.

Aztán elmondta, hogy ő (Júlia) unatkozott Koltón, és váltig biztatta Petőfit, hogy menjenek már Pestre. 

[…]

A mézeshetekben Petőfi valamiért megneheztelt rá.

Ő akkor elkeseredetten kiült a kastély egyik magas ablakába, s eltökélt szándéka volt, hogy leveti magát onnan, ha Petőfi nem békíti meg.

Már-már végre akarta hajtani a tettét, mikor Petőfi hirtelen a szobába lép s meglátva őt, amit himbálódzva kihajlik az ablakon, odarohant:

– Juliska, az Istenért! – kiáltja Petőfi görcsösen átkarolva őt. – Ne tréfálj! Gyere, béküljünk ki egymással!” 

A jelenet egy romantikus regénybe is beillenék, de azt nem tudjuk, hogy valóban így történt-e a dolog. Az azonban biztos, hogy még haza sem érkeztek Koltóról, a pesti társasági életben már közszájon forgott Petőfiné öngyilkossági kísérlete. És ez a közeg volt az, amely igencsak megnyomorította Szendrey Júlia életét a férje halála után. Szinte átokként nehezedett rá a Koltón írt szerelmes vers néhány sora, hiszen valóban „eldobta” az özvegyi fátyolt, de valójában nem volt más választása. (Erről itt olvashattok bővebben.)

Koltó ma már a Petőfi-kultusz része, éppen ezért idealizáljuk is, amiben Petőfi költészete és korai halála erősen közrejátszik. És a megszépítő emlékezet is, hiszen Júlia a rá váró nehéz évtizedekben biztosan sokszor elővette Koltón írt naplóját, amelynek soraiban mintha felvillanna a szomorú jövendő:

„Még csak rövid idő, s a szép koltói napok is lemerűltek a múlt országába, honnan majd álmaimat látogatni jőnek föl, hogy piros szárnyaikkal fölverjék emlékezetemet, és magukkal vigyék; hogy enyelgéseikkel örömre deritsék, ha tán sötétebb eszmék közé tévedett volna.” 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Hatvany Lajos: Így élt Petőfi I–II. Magvető Kiadó, Budapest, 1980.

Kiemelt kép: Wikipedia / nagybanya.ro; Wikipedia / Magyar Nemzeti Múzeum; Wikipedia / edit.elte.hu

Miklya Luzsányi Mónika