Imolya Patricia: Értük nem jött unoka, hogy hazavigye őket, és megossza velük az ünnepet

–

Szürke volt minden, amikor reggel elindultam. Szürke az utcakő, a házak, a levegő. Pár szürke galambon kívül élet sehol. Vigasztalan, elkeseredett, szürke.

Esett. A város karácsonyi díszeit a cseppek homályos, pislákoló fényekké torzították. 

A pocsolyák kettéváltak a bakancsom alatt. A szél arcon vágott, az eső bekúszott a kabátom alá, és jégcsapként folyt végig a gerincemen, a hideg a csontjaimig hatolt. Mintha a város mindent megtett volna, hogy az utcáit magányosan rovó utolsó embert is kivesse magából. Szürke, szürke, szürke.

Beléptem a kórházba. A felvételi pult melletti sarokban a karácsonyfa fényeinek barátságos melege fogadott.

Alig pár méterre a fától, a pult túloldalán, az üvegfalon túl, sorban ültek a betegek. Magányosan, hozzátartozó nélkül. Egytől egyig idősek. 

Az üvegfalon nem jutott át a karácsony, a betegeken súlyosan ült a hideg neonfény. Arcuk valahogy a fehérség ellenére is sötétben maradt, hozzájuk semmilyen világosság nem ért el. Őket a fény sután, botladozva, de szándékosan kikerülte.

– Megint? – kérdeztem a kollégáimtól elkeseredve, az üvegfalon túlra tekintve.

– Megint – bólintott egyikőjük komoran.

Nem is tudom, miért kérdeztem. Nem tudom, hány ünnepnek kell még eltelnie, hogy végre elfogadjam: ezek vagyunk mi, emberek. Talán még mindig abban reménykedem, hogy egyszer más lesz, és másmilyenek leszünk.

Egy sürgősségi osztályon bármikor bármi megtörténhet. Mégis vannak törvényszerűségeink. Hóban több a közlekedési baleset. Időjárás-változáskor több a stroke-os beteg. És ünnepek előtt mindig több, sokkal több az idős beteg.

Ez egy profánul egyszerű jelenség.

Mindenki ünnepelni akar. De mi van akkor, ha van egy idősebb családtagunk, akinek segítségre lenne szüksége, akire időnként oda kell figyelni, akire vigyázni kell?

A nagypapa már kicsit feledékeny. A nagymama már nehezen mozog. A kórházi ellátással járnak a legjobban. És legalább pár napig fellélegezhet a család. Lehet nyugodtan, nyugodt szívvel és lelkiismerettel ünnepelni, mosolyogva, áhítatosan a fa köré gyűlni, a gyerekeinknek a szeretetről mesélni. Nagymamát is szeretjük, persze. Nagypapát is, igen. A legjobbat akarjuk neki. A kórházban vigyáznak rá, szemmel tartják, nehogy baja essék. Neki az lesz a legbiztonságosabb. Úgyhogy a karácsonyt egy rideg, csupasz kórteremben tölti, idegenek között, magányosan, ahol parizeres zsömle lesz a szentestei vacsorája.

Tudományos, latin diagnózisunk nincs erre – magunk közt csak suvasztitisznek nevezzük. Amikor szükség és valós indok nélkül besuvasztjuk a családtagot a kórházba.

Ezért sirat minket a város. Ezért büntet.

Felvettem a soron következő beteg papírját. Szabó néni 87 éves, „állapotromlás” miatt hozták a kórházba, bármit jelentsen is ez.

Megkerestem. Alig tudtam megkülönböztetni a többiektől. Ősz hajú, törékeny, alacsony néni volt, nagy, kerek szemüveggel az orrán. Odasétáltam, hogy betoljam az ülőkocsival együtt a vizsgálóba, mikor megszólalt:

– Nem mehetnék be magam?

Meglepődve néztem rá.

– Hát, ha tud, akkor persze – mosolyogtam rá. Amikor nem reagált, megismételtem hangosan, majd még hangosabban. Időskori hallásvesztés.

Ez mindig ilyen műszak; de legalább a kiabálásban „hangtalanul” kiadhatom minden frusztrációm és dühöm, ami ilyenkor felgyülemlik bennem.

Szabó néni végre felállt az ülőkocsiból. 

– A fiam azt sem engedte, hogy lesétáljak a mentőhöz – panaszolta, ahogy végigmentünk a folyosón. – „Jaj, Mama, ne aggódjon, majd a mentősök viszik, ennyi idősen ne tessék sétálgatni” – fintorgott. – Öreg vagyok, nem mozgásképtelen!

Szabó néni végig morgott, míg be nem értünk a vizsgálóba, és le nem ült az ágyra. Közelebb húztam hozzá a székem.

– Mi történt, miért kellett kórházba jönnie? – kérdeztem.

– Nem kellett volna – vont vállat kedvetlenül.

– De miért tetszett bejönni? Mi történt?

Csend. 

– Valamiért csak be tetszett jönni – próbálkoztam.

– Mert küldtek.

– Kik küldték?

– A fiam.

– És a fia miért küldte?

– Nem tudom. Talán azért, mert délután rossz ajtóba akartam bedugni a lakáskulcsomat – mondta halkan. – A fiamékkal egy lépcsőházban, de két ajtóval arrébb lakunk. Bevásárlásból jöttem haza. Nem is tudom, hogy történt, az ő ajtajukat akartam kinyitni az én kulcsommal. Máshol járt az eszem, nem a saját lakásomnál álltam meg. A menyem kijött a kaparászásra, akkor jöttem rá, hol is vagyok. Bekísért a lakásomba, és rám hívta a mentőket. Aztán mikor kijöttek a mentősök, és azt kérdezték, hogy milyen nap van ma, hirtelen összezavarodtam. Így hát behoztak.

A fiam nagyon okos, értelmes ember, ő biztos jobban tudja, hogy mikor kell kórházba mennem.

– Korábban is volt már példa ilyen feledékenységre?

– Igen, néha van úgy, hogy ezt-azt elfelejtek.

– Változott mostanában bármi? Rosszul érezte magát? Fáj valamije?

– Az ízületeim, de hát már évek óta.

– Megengedi, hogy megvizsgáljam?

– Persze, de úgysem fog találni semmit.

Megvizsgáltam. 

– Én most valóban nem találtam semmi kóros eltérést – ültem vissza a székemre Szabó nénivel szemben. – A laborleletei alapján kicsit be van szűkülve a veséje, mást ott sem láttam.

– Hát az én vesém nem egy új darab, az lenne a csoda, ha tökéletesen működne.

Elmosolyodtam.

Aztán ijedtemben majd leestem a székről olyan hangosan csörrent meg egy telefon. A néni komótosan előbányászta a táskája legaljáról. A kijelzőn az AADani felirat villogott.

– Nem baj, ha felveszem?

– Nem, persze – intettem. Szabó néni fogadta a hívást.

– Szervusz, Danikám – köszönt.

– Szia, Nagyi! – üvöltött egy férfi a telefonban. – Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy.

– Jól, drágám, jól, köszönöm. És te?

– Hol vagy, Nagyi? Nagyon recseg a vonal.

– Igen, itt elég rossz a térerő.

– Hol? Hát nem otthon vagy?

Szabó néni lehunyta a szemét és megköszörülte a torkát, mielőtt újra mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem, most kórházban vagyok. De minden rendben, ne aggódj.

Dani hangjából üvöltött a pánik.

– Mi történt?

– Jaj, semmi, ne aggódj! Csak kicsit összezavarodtam, tudod, ahogy néha előfordul. Más lakásba próbáltam meg bemenni a kulcsommal, meg hirtelen elfelejtettem, milyen nap van ma. De hát olyan egyforma mindegyik! És apád nagyon aggódott, úgyhogy kihívta a mentőket. Jól tette ám, itt vigyáznak majd rám, biztos nem lesz semmi bajom.

– De, nagyi, mi is tudunk rád vigyázni itthon.

– Á, nincs arra senkinek se ideje, se kedve. Apád tudja, mit miért tesz.

Egy pillanatra csend lett a vonal végén.

– Nagyi, de igazán, kell neked kórházi felügyelet?

– Nem, nem hiszem – motyogta Szabó néni egy pillanatnyi szünet után.

– És biztos, hogy ott akarsz a kórházban maradni?

– Nem – felelte Szabó néni még halkabban.

– Mert mi örülnénk, ha lenne kedved inkább velünk karácsonyozni. 

A néni szemébe könnyek gyűltek. 

– Hát, ha tényleg nem zavarnálak benneteket… 

– Jaj, Nagyi, ne viccelj. Akkor ezt megbeszéltük. Fél óra múlva ott vagyok érted.

Amikor Szabó néni kisétált a vizsgálóból, hogy a folyosón várja meg az unokáját, mintha teljesen más ember lett volna. Máshogy tartotta magát, máshogy álltak rajta a ruhái. És hirtelen mintha őt is elérte volna a fény.

Épp egy másik beteg dokumentációját írtam, amikor kopogtak az ajtón.

– Igen! – fordultam az ajtó felé. Egy magas, harminc körüli férfi lépett be.

– Jó estét, doktornő, Szabó Dániel vagyok, úgy tudom, ön vizsgálta a nagymamámat.

– Jó estét. Igen. Miben segíthetek?

– Ön szerint szüksége van most a nagymamámnak kórházi kezelésre? 

– Ha a kórházi ellátás alternatívája az, hogy egyedül van otthon egész nap, és fennáll a lehetősége, hogy esetleg elkóborol, eltéved, vagy bármi hasonló történik, akkor persze, igen, jobb lenne, ha itt maradna.

– Nem lesz egyedül – rázta a fejét a férfi. – Nem tudunk rá egész évben folyamatosan figyelni, de legalább a karácsonyi napokat velünk töltené.

– A nénihez az ön édesapja hívott mentőt. Miért nem beszélték meg egymás közt ezt a karácsonyi felügyeletet mentőhívás előtt?

– Egymással? Mi már régóta nem beszélünk egymással. De ez hosszú történet. Elvihetem a nagyit? Szívesen velem jönne, vele nagyon jóban vagyunk. Sosem felejtem el, hogy gyerekkoromban ő védett meg otthon mindig, ha bajban voltam. Akkor mehetünk haza?

– Nem látom akadályát – válaszoltam. 

Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá. Kellemes ünnepeket kívánt, elköszönt, majd kisétált a váróba. 

– Nagyi – hallottam –, elengedtek! Úgy örülök, hogy velünk leszel! Holnap úgyis első dolgom lett volna átmenni hozzád, de ez így még jobb! – Felkapta a néni táskáját, és együtt indultak kifelé. – Bori halászlét főzött, a te recepted alapján. Biztos nem olyan lesz, mint a tiéd, de azért remélem, ízleni fog.

Néztem, ahogy szorosan egymás mellett sétáltak végig a folyosón. Elhaladtak az üvegfal előtt, a hajukon, szemükben, vállukon csendesen csillant meg az égők fénye.

Mögöttük ugyanott sorakoztak az idős betegek, ahogyan eddig. Kerekesszékben, szorosan egymás mellett, hogy mindenkinek jusson hely. Egyre többen voltak.

Értük nem jött unoka, nem bukkant fel családtag, hogy hazavigye őket, és megossza velük az ünnepet. Csak ültek ott, sorstársaik tömegében is egyedül. Hátrahagyva, elhagyva. Várva, hogy valamelyik kórházi osztályon – mindegy, melyiken, ahol majd helyet találunk nekik – végre megpihenhessenek.

Köztük és az ünnep között tátong a saját kényelmünk és a szétesett családi kapcsolatok vájta szakadék, és ott áll az érdektelenség, fásultság áttörhetetlen üvegfala.

A pult felett halkan szállt a Csendes éj, míg egy újonnan érkező mentő szirénája el nem nyomta az orgona hangját.

Imolya Patricia