„Női vezetőként volt, hogy megkaptam, hogy pelenkázom a diákjaimat” – Interjú dr. Jedlovszky-Hajdú Angéla kémikussal

–

Milanovich Domi/WMN: Csakúgy, mint a Netflixen futó népszerű sorozat, A 3-test-probléma egyik főhőse, te is nanotechnológiával foglalkozol. De míg a filmben (és Cixin Liu sci-fijében) a nanoszálak egy hátborzongató csatajelenet eszközévé válnak, addig ti a bennük rejlő gyógyítási potenciált igyekeztek kiaknázni. Hogyan? 

Dr. Jedlovszky-Hajdú Angéla: Vicces, amikor kijött a sorozat, többen megkerestek, hogy „figyelj már, filmet csináltak a munkádból!”. De azért megmondom őszintén, A 3-test-problémában látottakkal kapcsolatban erős kétségeim vannak – még úgy is, hogy mi nem fémből, hanem aminosavakból hozunk létre nanoszálakat. A milliméter milliomod részén dolgozunk, és ez azért érdekes, mert ez az a mérettartomány, ahol a biológiai folyamatok is zajlanak. Nanoszálak az élő szervezetben is megtalálhatók, a sejtjeink maguk is szálas struktúrát alakítanak ki kollagénből a sejtközötti térben, ezt nevezzük extracelluláris mátrixnak. Ehhez hasonlót igyekszünk mesterségesen előállítani olyan szerves vegyületekből, aminosavakból, amelyek a testünknek is fontos építőegységei. 

M. D./WMN: Jól tudom, hogy ennek a szövetpótlásban, sebfedésben lesz jelentősége?

J-H. A.: Pontosan! Ha történik egy vágás, sérülés, akkor megszűnik a szövetek egysége. A sejteknek viszont szükségük van az extracelluláris mátrixra, hogy képesek legyenek kommunikálni a többi sejttel, és képesek legyenek tápanyagot leadni, felvenni. Tehát az a struktúra, amit mi létrehozunk – és ami erre az extracelluláris mátrixra hasonlít –, segítséget fog nyújtani a sejteknek ahhoz, hogy ismét szövetekké alakuljanak. 

A munkánk másik vonulata, hogy további anyagokat is bele tudunk tenni ezekbe a szálakba: például ezüst vagy cink nanorészecskéket – mert ezeknek antibakteriális hatásuk van –, vagy fájdalomcsillapító hatóanyagot. 

Sőt, az aminosavakból felépített rendszerünknek lehet egy olyan tulajdonsága is, hogy az extracelluláris mátrixhoz hasonlóan nagy mennyiségű folyadékot képes megkötni, így a seb nem vagy kevésbé szárad ki.

M. D./WMN: Tehát mondjuk, egy műtéti hegre nem kell annyi körömvirágkrém, és gyorsabban gyógyul?

J-H. A.: Azok az irányok, amikben mi gondolkodunk, nem azok a horzsolások, hegek, amikkel a mindennapi életben gyakrabban találkozunk. Hanem például súlyos égési sérülések, amikor valaki tartós kórházi ápolásra szorul, és kiemelten fontos, hogy ne jelenjen meg fertőzés, vagy amikor a kötéseket cseréljük, ne tépjük le a felszínét a sebnek. 

M. D./WMN: De közben az is van, hogy hiába tűnik a nanotechnológia talán még mindig egy kicsit sci-fibe illő dolognak, valójában a hétköznapokban is egyre többet találkozunk vele – akár úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk a tudatában. 

J-H. A.: Az elmúlt húsz évben elképesztő mértékben fejlődött a nanotechnológia. Mindenki használ naptejeket, fényvédőkrémeket, azokba titán-dioxid nanorészecskéket szoktak tenni. A csalánkiütésre, bárányhimlőre használt rázókrémekbe vagy a popsikenőcsökbe meg cink-oxidot, de a különféle kozmetikumokban összességében is rengeteg nanotechnológiás készítmény van, hiszen a gyártók olyan mérettartományba igyekeznek csomagolni a hatóanyagot, hogy az elősegítse a felszívódást, a biohasznosulást. De említhetném a szénszálas teniszütőket is, vagy a liofilizált gyümölcsöket – ezt a nanotechnológiai lépést, a fagyasztva szárítást egyébként mi is használjuk itt a laborban. 

M. D./WMN: Egy általatok létrehozott nanoszál körülbelül százada egy hajszálnak, szinte felfoghatatlanul kicsi – mégis grandiózus természeti törvényeket vizsgáltok rajtuk. Számodra mi adja a terület szépségét?

J-H. A.: Nekem pont az adja a szépségét, hogy azok a tulajdonságok, amiket megszoktunk makroszkópikusan, ebben a mérettartományban teljesen megváltoznak.

A nanoarany például lehet lila vagy kékes színű, de biztos, hogy nem sárga. Vagy a rozsdáról mindenki tudja, hogy nem mágneses, ám a nanométeres tartományban azzá válik. Teljesen kiszámíthatatlan tehát, hogy ebben a mérettartományban hogyan fognak viselkedni az anyagok,

igazából nem tudjuk használni azokat a törvényszerűségeket, amiket megszoktunk. Ez másfajta gondolkodást igényel, a mai napig tapasztalati úton vizsgálunk kérdéseket, és igyekszünk rájönni, mi miért alakulhatott úgy, ahogy, és milyen elmélet állhat mögötte.  

M. D./WMN: Izgalmasan hangzik! Én már most, ahogy beszélsz róla, úgy érzem magam – a lehető legjobb értelemben –, mintha a Csodák Palotájában lennék. Te gyerekkorodban gondoltál arra, hogy egy nap kémikus leszel? 

J-H. A.: Egyáltalán nem! Hetedikben, amikor először találkoztam a kémiával, nagyon szigorú tanárunk volt, a bátyámat is ő tanította. Úgyhogy engem már a bátyám felkészített, mit kell alaposan megtanulni, mire kell figyelni. Így amikor középiskolába kerültem, azt éreztem, hogy a kémia könnyű tantárgy. És bevallom őszintén, én az az ember voltam, aki a kisebb ellenállás irányába ment, ezért választottam ezt az egyetemi szakot is: azt gondoltam, itt úgyse kell tanulni – aztán persze hamar kiderült, hogy ez nem igaz. 

M. D./WMN: Mit szóltak a pályaválasztásodhoz a felnőttek? Nem volt köztük olyan, akik „lány létedre” inkább a humán tárgyak felé próbált volna terelgetni?

J-H. A.: Az az igazság, hogy mind a két szülőm, a bátyám, a sógornőm, az anyósom és az apósom is mérnök. Úgyhogy nem irányult felém ilyen elvárás, az én lázadásom inkább abban merült ki, hogy végül is nem azt a hivatást választottam, amit ők (nem lettem mérnök). 

De a kortársaim közül sokaktól hallottam, hogy rájuk sütötték, lányként úgysem lehetnek jók reáltárgyakból vagy informatikából, felejtsék el. Én fontosnak tartom, hogy korai életkortól kezdve legyen példa a gyerekek előtt, ezért indítottuk el a férjemmel és két kollégámmal a STEMüveg programot (a STEM, azaz science, technology, engineering, math, valamint a szemüveg szavakból – a szerző), amelynek keretében havonta egyszer valamelyik vidéki általános iskolába látogatunk el, ahol négy-öt interaktív élményórát tartunk 9-10 éveseknek.

Azt szeretnénk megmutatni, hogy a természettudomány egy nagyon érdekes dolog, és az a célunk, hogy a gyerekek ne a nemi sztereotípiák alapján válasszanak szakmát, hanem az alapján, hogy mi érdekli őket. 

M. D./WMN: A Nők a Tudományban Egyesület elnökségi tagjaként a szervezet Morgan Stanley-vel közös projektjében, a SMARTIZ programban is részt veszel. Ott kikkel foglalkoztok? 

J-H. A.: 15-17 éves lányoknak tartunk egy éven keresztül heti másfél órás, élményközpontú matematikai-informatikai foglalkozásokat, illetve a diákok háromhetente online vagy személyes beszélgetésen is részt vehetnek a mentorukkal, aki segít nekik a karriertervezésben. 

M. D./WMN: Olvastam, hogy a te TDK-témavezetőd (Szekeres Márta), valamint a szakdolgozati és PhD témavezetőd (prof. Tombácz Etelka) is nő volt. Számított neked, hogy a pályád elején azonos nemű mentoraid voltak? Mit lehetett tőlük tanulni?

J-H. A.: A véletlenen múlt, hogy a szakmát nőktől tanultam, méghozzá elég erős személyiségektől. Tőlük kaptam egy olyan mintát, hogy teljesen mindegy a nemed, a fejedben lévő tudás az, ami számít. Valójában 2010-ig, amíg nem mentem külföldre (Angéla posztdoktor kutatóként Dublinban dolgozott – a szerző), csak női főnökeim voltak. De azért ezek mögött a nők mögött mindig voltak férfiak is, akik távolabbról mentoráltak, például Dux László professzor úr, aki szintén egyengette az utamat. 

M. D./WMN: Szerinted ez összefügg az üvegplafonhatással is? Hogy a diákok, hallgatók viszonylag korai stádiumban való tanítását inkább nők végzik, míg a magasabb pozíciókban több a férfi?

J-H. A.: A mi intézetünk (a Semmelweis Egyetem Biofizikai és Sugárbiológiai Intézete – a szerző) abból a szempontból kivétel, hogy nálunk körülbelül 50-50 százalék a férfi-női arány. De abban igazad van, hogy ahogy megyünk felfelé a ranglétrán, azért már látszik a különbség: kutatócsoport-vezetők például ketten vagyunk nők, a többiek férfiak. Intézetvezető-helyettesek közül én vagyok egyedül nő. Három professzor dolgozik aktívan az intézetünkben, mindhárom férfi. De én azt gondolom,

nagyon pozitív változások történtek, viszont el kell telnie pár generációnak, hogy mi, nők behozzuk a hátrányunkat. Ha csak arra gondolok, hogy Hugonnai Vilma végezte el először nőként az orvosi egyetemet… akkor nekünk nagyjából 150 éves múltunk van, a férfiaknak meg 1500 éves. 

Másrészt sokáig a női vezetők megítélése is negatív volt, nem tartották őket igazi nőknek, vagy azt mondták rájuk, rosszabbak, mint egy férfi – én ezt már nem tapasztaltam, úgy érzem, ebben is van elmozdulás. 

M. D./WMN: Számos társadalmi elvárás hat abba az irányba, hogy a nők kutatóként is sok olyan feladatot végezzenek – adminisztrálás, rendezvényszervezés, érzelmi munka, kollégákkal, diákokkal való törődés –, ami közvetlenül nem építi a karrierjüket. Te hogy látod ezt?

J-H. A.: Szerintem a soft skillek nagyon fontosak. Szokták kérdezni tőlem, miért van az, hogy a diákjaim olyan sikeresek. Én nem hajtom őket, de ha nincs meg a belső motivációjuk, rá kell jönnöm, mi ennek az oka: magánéleti, anyagi vagy tanulással kapcsolatos problémáik vannak? Ahhoz, hogy tudjam segíteni őket a tehetségük kibontakoztatásában, háttérinformációkra van szükségem, amit általában kötetlen beszélgetésekkel tudok elérni. A csoportomban baráti a hangulat, mert tudják, hogy nem egymással, hanem más kutatócsoportokkal vagyunk versenyben. Én egyébként abban látom az előnyömet más vezetőkkel szemben, hogy nagyon könnyen megtalálom a hangot az emberekkel.

Sokszor azt érzem, nem is feltétlenül a tudományos teljesítményemmel hagyok nyomot magam után, hanem azzal, hogy megtalálom azokat a tehetségeket is, akik más témavezető mellett talán elkallódnának, mert nem tudják kinyitni őket: hiszen a fiataloknak beszélgetésre, kapcsolódásra, példamutatásra is szükségük van. 

M. D./WMN: Akkor, ha jól értem, a diákjaiddal való beszélgetéseket nem olyasminek éled meg, ami elvon a fontosabb feladataidtól – a kutatástól, a publikálástól –, hanem nagyon is a munkád szerves részeként tekintesz rá. De ez egy szemléletváltás, nem? A magányosan dolgozó, hagyományosabb tudósképhez ez sokáig nem tartozott hozzá? 

J-H. A.: Ez így igaz. Volt, hogy megkaptam, hogy pelenkázom a diákjaimat. De megmondtam az illetőnek, hogy szerintem ez nem így van. Viszont arra törekszem, hogy amíg tudom, megvédjem őket, ne kelljen foglalkozniuk tudománypolitikával, vagy azzal, ki kinek a kicsodája – csak azzal, hogy amit szeretnének, azt elérjék, én pedig megteremtsem az ehhez szükséges feltételeket. Szóval én nem gondolom, hogy a diákokkal való törődés hátráltatna engem, pont hogy előrevisz. Ezért van az, hogy 42 évesen lassan 6 végzett doktoranduszom van, és több mint 25 hallgatót témavezettem már. Én nem tudok poroszosan működni, nekem fontos, hogy a közeg, amiben dolgozom, oldott legyen. Én nem bánom, hogy ha bemegyek az irodába, azt hallom, hogy mindenki hangosan nevet. Én is elég hangosan tudok nevetni, és ilyenkor örülök, mert azt látom, hogy jól érzik magukat, motiváltak, és amikor megjelenek, nem súgnak össze, hogy „úristen, itt van”.  

M. D./WMN: Sokan emlegetik tudományos területen a publikációs nyomást. De jól gondolom, hogy mára a kutatás olyan mértékben csapatmunka lett, hogy ahhoz is megfelelő kollegiális viszonyok kellenek? Szóval az egymásra való odafigyelésnek, a kommunikációnak – amelyben neveltetésüknél fogva gyakran jártasabbak a nők – a szűkebb értelemben vett teljesítmény szempontjából is egyre nagyobb a jelentősége? 

J-H. A.: Ebben valóban nagy szemléletváltás történt. Ha visszaemlékszel, Einstein, Marie Curie vagy akár Szentgyörgyi… bement a laborba, volt egy laboránsa, dolgozott, majd leült, megírta a cikkét. Ez napjainkban már nem így működik, nem mondhatjuk például azt, hogy valami eddig fizika, innentől pedig biológia, a tudományterületek sokkal jobban összeolvadnak. Így manapság minél kevesebb szerzője van egy tanulmánynak, az annál gyanúsabb. A mi csapatunkban is van vegyész, vegyészmérnök, biomérnök, gyógyszerész, orvos, kémikus, hiszen a területükhöz ők értenek. Tehát itt már minden publikáció akár 8-9 embernek az összehangolt munkája, és ezért a korábbiaknál is nagyobb szerepet kap az együttműködés.  

M. D./WMN: A kutatónők számára az egyik legnagyobb kihívás a gyerekvállalás időszaka, amikor hónapokra, akár évekre kiesnek a tudományos életből. Te hogyan hidaltad át ezt a periódust?

J-H. A.: Három gyereket neveltünk fel a férjemmel, kettőt ő hozott az előző házasságából, és egy közös van. Vele két évet voltam otthon gyesen, a témavezetőm javaslatára minden héten legalább egy tudományos cikket elolvastam, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból. Igazából több út is áll egy nő előtt, amikor úgy dönt, hogy kutató és anya is lesz. Az egyik, hogy alapvetően bevállalja, hogy nem fogja befutni azt a karriert, amit befuthatott volna.

Én ezt abszolút érzem magamon – tudatosan adtam fel dolgokat azért, hogy legyen egy normális családi életem.

A másik, hogy olyan szakterületet választ magának, hogy otthonról is könnyebben tudjon dolgozni – én ezt kísérleti kémikusként nem tehettem meg, nekem muszáj bejönni a laborba. A harmadik opció, hogy egy kicsit visszatartja az eredményeit, és azokat csúsztatva, a szülést követő időszakban publikálja, hogy ne tátongjon akkora űr az önéletrajzában. Én erre nem tudtam ennyire tudatosan készülni, és a kétéves kihagyás után még másfél év volt, mire publikációs szempontból is elkezdtem utolérni magam. 

De bármilyen utat is választ egy nő a gyerekvállalást illetően a tudományos életben, nagyon fontos, hogy legyen segítsége. Nekem szerencsém van, mert a férjem is kutató, és többször előfordult, hogy a családdal mentünk konferenciára: amíg én mentem be előadásokra, ő volt a kislányunkkal, aztán cseréltünk. De olyan is volt, hogy ötvenfős konferenciát szerveztünk, és anyukám – aki nagyon sokat segít –, vigyázott a másfél éves lányunkra. A szünetben hozta a gyereket, beültettem a kicsit az etetőszékbe, és ott etettem a résztvevők előtt. Kaptunk olyan visszajelzést, hogy fontos volt, pláne a fiatal tudósok számára, hogy lássák, így is lehet.  

M. D./WMN: A munka és a családi élet összeegyeztetése részben egyéni kérdés: hogyan tudsz több segítséget bevonni, logisztikázni. De mi a helyzet a közösségi vagy rendszerszinttel? Mit tehet a munkahely, illetve a társadalom, az állam azért, hogy a nők számára a szülőség kevesebb áldozattal járjon a karrierjükre nézve? 

J-H. A.: Nálunk az egyetemen nagyon jó példák vannak erre. Egyrészt van óvodája az egyetemnek, innen a labortól két utcányira. Nekem nagy könnyebbség volt, hogy amikor az ovit elkezdtük, 50 percet utaztunk otthonról reggelente, majd vissza haza; de legalább együtt utaztunk, és nem kellett még pluszban máshova vinni a gyereket. Most már bölcsődehelyek is vannak, de alakult olyan kör is, amelyben kisgyerekes anyukák osztják meg egymással a tapasztalataikat, sőt az egyetem vezetőképzést is létrehozott, kifejezetten nők számára.

Ami még hihetetlen nagy segítség, hogy a tanítási szünetekben gyerektáborokat is szerveznek, amelyeken a dolgozók gyerekei kedvezményes áron vehetnek részt. De említhetem a „Muti, hol dolgozol!” napot is, amikor a gyerekek ellátogathatnak a szüleik munkahelyére, ahol különféle programokkal várják őket. 

Az én diákjaim amúgy is megszokták, hogy időnként megjelennek itt a gyerekeim, mert innen megyünk edzésre vagy különórára. A hallgatók azt is tudják, hogy rugalmas munkaidőben dolgozom: néha kevesebbet vagyok fizikailag bent a laborban, de szinte 0–24-ben elérhető vagyok.  

M. D./WMN: Mikor tudsz igazán kikapcsolni?

J-H. A.: Nálam ez egy hosszabb folyamat volt, a férjem hatására tanultam meg igazán pihenni. Minden nyáron van két és fél hét, amikor szigorúan leteszem a munkát. Azt szoktam mondani ilyenkor a diákjaimnak, hogy tényleg csak akkor hívhatnak fel vagy üzenhetnek, ha ég a labor. Az az igazság, hogy én szoktam velük nyaralni, de akkor is tudják, hogy nagyon örülök, ha jönnek, de munkáról nem beszélünk. Nem mindig sikerül, de igyekszünk tartani magunkat ehhez.

Pihenésre szükség van, mert ha nem adunk az agyunknak időt arra, hogy mindaz a tudás, amit felhalmoztunk, leülepedjen, akkor sokkal nehezebben tudunk kreatív gondolatokat előhúzni – és ezt néha hajlamosak vagyunk elfelejteni.  

Milanovich Domi