A fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától? – A 3-test-probléma című sorozatról

–

A sorozat rögtön egy véres jelenettel szegez a képernyő elé. 1967-ben járunk Pekingben, ahol a Mao Ce-tung által indított kulturális forradalom részeként tisztogatás zajlik az értelmiséggel szemben, és azt látjuk, hogy egy összeeszkábált színpadon radikális fiatalok halálra vernek egy fizikaprofesszort, akit a felesége is nyilvánosan megtagad. Mindezt végignézi a tömegben a tudós szintén fizikus lánya, a fiatal Ye Wenjie (őt a csodálatos Zine Tseng alakítja, akiből ezt követően végig acélos keménység árad).  

A valóságban is élt egy Ye családnevű fizikus

Bár Kínában nem elérhető a Netflix, rengetegen megnézték a sorozat kalózverzióját, és a fogadtatás enyhén szólva is vegyes volt (arról nem is beszélve, hogy nemrég ítélték halálra a posztumusz executive producer, Lin Csi [Lin Qi] gyilkosát is, amiről Fiala Borcsa kollégám írt). A kritikák egy része éppen a nyitójelenettel kapcsolatos, többen azt mondják, a történtek brutális ábrázolása nem vet jó fényt Kínára.

Ugyanakkor, ahogy azt a New York Times kínai származású szerzője, Li Yuan is kifejti, ez a cselekmény szempontjából kihagyhatatlan, kulcsfontosságú momentum, hiszen Ye Wenjie hite ekkor roppan meg az emberiségben, és ez készteti arra, hogy később árulást kövessen el az egész fajjal szemben. Másrészt a jelenet Liu Ce-hszin könyvében is szerepel, igaz, a kínai verzióban a szerkesztő javaslatára a kötet közepére helyezték, mert attól féltek, máskülönben a cenzúra elmeszeli a művet. De a 2014-es angol fordításban már a könyv elején olvasható, ahova szerzője mindig is szánta. 

Li Yuan arról is ír, hogy 1966 és 1976 között becslések szerint 1,5–8 millió ember halhatott meg Kínában „rendellenes halálban”, és nagyjából 100 millióra tehető azok száma, akiket más formákban károsított meg ez a leszámolásokkal teli időszak.

Valóban élt például egy Ye családnevű tudós, Ye Qisong, a modern kínai fizika egyik alapítója, akit 1967-ben letartóztattak, megvertek és arra kényszerítettek, hogy olyan bűnöket valljon be, amiket nem követett el. A fizikus beleőrült az őt ért támadásokba, és haláláig koldusként kóborolt Peking utcáin. 

Globalizálták a történetet

A kínai kritikák másik részével kapcsolatban szerintem több minden van, amivel egyet lehet érteni. A Trónok harca készítői, David Benioff és D. B. Weiss, valamint a True Blood írója, Alexander Woo ugyanis a Kínában játszódó regény jelentős részét átemelték Nagy-Britanniába, és a kizárólag kínai karakterek helyett egy multikulturális szereplőgárdát hívtak életre, amit többen kifogásoltak. 

A véres kezdőjelenetet követően, napjaink Oxfordjába látogatunk, ahol megtudjuk, hogy a részecskegyorsítók összezavarodtak, a tudomány megbénult, és egyre több tudós lesz öngyilkos világszerte, köztük az egykori fizikus-évfolyamtársak, „az oxfordi ötök” tanára, Vera Ye (Vedette Lim), aki nem mellesleg Ye Wenjie lánya. És itt érkezünk el a sorozat kevés gyenge pontjainak egyikéhez: a forgatókönyvben ugyanis a regény egyetlen szereplője lett öt karakterre osztva, és emiatt ezek a figurák jellemüket tekintve némileg egydimenziósak maradtak. 

Ott van a kiégett füves, Saul (Jovan Adepo), akiről azért sejteni lehet, hogy zseni; a nanotechnológia szupersztárja, Auggie (Eiza González); a középiskolai tanár, Will (Alex Sharp), a csapat szíve (eleinte); a tudását a kapitalizmus oltárán feláldozó, vicces Jack (a Trónok harcában Samwell Tarlyt alakító John Bradley); valamint a világon élő egyik legnagyobb koponya, az elméleti fizikus Jin (Jess Hong). Bár a szereplők közti érzelmi viszonyok nyilván hozzáadnak a történet húzóerejéhez, az még egy fiktív világban is nehezen hihető, hogy egyetlen ötfős baráti társaság (szinte) minden tagjának más-más szerepekben ugyan, de ekkora jelentősége lesz a Föld megmentésében.   

Azt is itt érdemes megemlíteni, hogy „A 3-test-probléma” nem a színészi játékok miatt lesz emlékezetes sorozat, az oxfordi ötök egyike-másika (például Eiza González vagy Jovan Adepo) eddig kevésbé meggyőző alakítást nyújt.

Ugyanakkor – bár ebben nyilván sok a szubjektív elem –, én nagyon bírtam a már említett Zine Tsengen kívül az idős Ye Wenjiét megformáló Rosalind Chao fájdalmas sztoicizmusát, a fanatikus Tatianát játszó Marlo Kelly vad energiáit; fénypont volt továbbá Liam Cunningham alakítása (ő volt Davos Seaworth a Trónok harcában), aki nagyon jól hozza az éles nyelvű, kegyetlen, mégis hősies vezető, Thomas Wade figuráját; illetve a megfáradt, vicces nyomozó, Clarence „Da” Shi szerepében Benedict Wong. Ő egyébként az a hétköznapi karakter a sok lángelme között, akivel nézőként a leginkább tudunk azonosulni, közösen próbáljuk értelmezni azokat a tudományos rejtélyeket, amelyek elméleti hátteréről a legtöbbünknek lövésünk sincs.

Fizikai kezdőknek és haladóknak: de mi ez a szofon-izé?

A sorozat alkotói számára az lehetett az egyik legnagyobb kihívás, hogy azokat a tudományos információkat, amelyek a könyvben a szereplők belső monológjaiban hangoznak el, hogyan jelenítsék meg a képernyőn (egy hosszú természetfilmes narrálás nyilván túl unalmas és műfajidegen lenne). Részben ezt hidalja át a titokzatos virtuálisvalóság-játék, amelynek indulásakor nem kell különböző beállításokkal bajlódni, sőt, maga a headset is lélegzetelállító, hiszen végtelen élettartamú aksija van, és olyan fényes fémből készült, amit összemaszatolni sem lehet, nemhogy megkarcolni. Ha rejtélyes erők eljuttatják hozzád, örökké ott fog tündökölni a polcodon, minden addiktív potenciáljával hívogatva téged, hogy a fejedre helyezd.  

Mint később megtudjuk, a legnagyobb elmék kaphatnak meghívást a játékba, amelyen keresztül végig lehet venni egy idegen civilizáció, a San-Tik történetét. A „San Ti” kínai szó, jelentése „három test”, és egy olyan távoli bolygó lakosaira utal, amelynek naprendszerében három különböző nap van. Mivel ez a három objektum a köztük lévő gravitációs hatások miatt kiszámíthatatlan pályán halad, így a bolygón a stabil időszakok kaotikus korszakoknak adják át a helyüket. Ezt a sorozat alapján – vagy némi utánaolvasással – lehet érteni, sőt, a háromtest-problémáról nekem mindig a nyitott kapcsolatok kérdése is óhatatlanul eszembe jut:

ha beengedünk egy harmadikat, megjósolhatatlan lesz a vonzalmak iránya, mélysége, és hogy kinek milyen katasztrófákat, vagy virágkorokat fog okozni a helyzet. 

Ami jobban kifogott rajtam, az a szofonok kérdése volt. A történetből ugyanis megtudjuk, hogy a San-tik kémkedni tudnak a Földön olyan protonok segítségével, amelyek ikerprotonja náluk, az univerzum másik szegletében van, tehát ezek egyszerre jeladó és -vevőkészülékek. Ezen protonok több dimenzióját kibontják egy hatalmas, bolygó méretű térbe, óriási számítógépet írnak a síkjaira, majd visszahajtogatják az eredeti mikroszkopikus méretűre – ez a szuperszámítógép a szofon. A lényeg, hogy a San-tik a két miniatűr gépen keresztül láthatatlanul, de mindenhol ott vannak, és bármilyen elektronikus kütyüt össze tudnak zavarni. De akkor miért nem zuhan le Saul repülője, amikor az ENSZ-be tart? Zavaros, hogy akkor most mit tudnak ezek a szofonok, és mit nem (és a Voxnak nyilatkozó asztrofizikus magyarázataitól sem lettem sokkal okosabb), de ez a következetlenség végül is tovább fokozza az izgalmakat.   

Intellektuális és testi borzalmak

A nézőket kognitívan igénybe vevő érdekességeket – legyen szó a történelmi kontextus vagy a különféle fizikai problémák megismeréséről – a sorozat pazar díszletekkel, és a testtel kapcsolatos borzalmak különösen ötletes formáival keveri. A látványvilág talán legkevésbé jól sikerült eleme a karakterek lelki szemei előtt megjelenő visszaszámlálás, amely ahelyett, hogy különösen félelmetes lenne, vizuálisan egy kicsit gagyi. Ezzel szemben az a pillanat, amikor a San-tik megüzenik közelgő érkezésüket a földlakóknak, annyira látványos zárása az ötödik epizódnak, hogy az Eredet című film stábja is megirigyelhetné!

Az is izgalmas megoldás, amikor látjuk, hogy a virtuális valóság karakterei hogyan alkalmazkodnak a hőséghez, és szárítják papírlapokká a testüket, amelyet aztán fel lehet tekerni, mint egy furcsa szőnyeget.

Mellette a már említett ötödik epizódban bevetették az Auggie által tervezett nanoszálakat egy olyan szürreálisan hátborzongató „csatajelenetben”, amelyhez foghatót még soha nem láthattunk, és amelynek képeitől még sokáig nem tudtam szabadulni. 

A legnagyobb kérdések

A 3-test-probléma szerencsére nem olyan, mint a populáris földönkívüli szereplőket felvonultató akciófilmek, a Világok harca Tom Cruise-zal, vagy A függetlenség napja Will Smith-szel (bár kétségtelenül ezeken is jól lehet szórakozni). A sorozatbeli idegen faj tagjai ugyanis még csak úton vannak a Föld felé, és várhatóan 400 év múlva érnek ide, addig pedig azon mesterkednek (a szofonok segítségével), hogy az emberiség technikai-tudományos fejlődését lelassítsák, hogy a földlakók ne legyenek számukra érdemi ellenfelek a bolygó megszállásakor.  

Mit jelent 400 év? Képes-e a ma embere ilyen szintű hosszú távú gondolkodásra, és a jelenben pénzt, időt, energiát áldozni arra, vagy lemondani dolgokról azért, hogy a jövő generációjának legyen esélye? Hogyan lehetne elérni, hogy a polgárokat érdekelje egy olyan krízis, amelyet az unokáik sem fognak megélni? A problémafelvetésben nem nehéz észrevenni a klímakatasztrófa rendkívül erős metaforáját: ahogyan a Trónok harcában is az egymással hadakozó nemesi házaknak össze kéne fogniuk a Falon túli zombihadsereg ellen, úgy itt is egy külső fenyegetéssel kellene megküzdenie az emberiség egészének.

„A 3-test-probléma” fókuszában tehát szintén annak vizsgálata áll, hogy lehetséges-e a kollektív cselekvés, miközben az égből érkező idegenek olyan sokféle reakciót váltanak ki az emberekből a tömegpániktól kezdve a tagadáson át a vallási fanatizmusig.  

A másik nagy kérdés, hogy amikor az egész civilizációnk létezése a tét, mit jelent egy-egy, vagy akár több száz emberélet feláldozása? Bocsánatos bűn-e akár gyerekeket is meggyilkolni, ha azt gondolod, így mentheted meg a bolygót? Mindenképp szükség van kegyetlenségre a túléléshez, és ha igen, mennyi erőszak fogadható el? És hogyan lehet kezelni azt a magányt, amikor az ellenség mindenütt jelenlevő kémei elől az egyetlen helyre húzódsz vissza, ahol nem érhetnek el: a saját elmédbe? (Bár hogy a San-tik oda miért nem tudnak behatolni, amikor egy visszaszámlálást is képesek elindítani a szereplők fejében, nem értem.) Nem csapda-e korlátlan hatalommal felruházni valakit, akit az ellenségeink hevesen támadnak, így pusztán e támadás mértékét látva, azonnal megbízni benne, és azt feltételezni, tud valamit? 

A szintén fizikus-matematikus, Arthur C. Clarke, a 2001: Űrodüsszeia írójának híres mondása, hogy „minden kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától” (lehet, hogy ezért nem értem a szofonokat). Jó lesz nekünk, ha olyan VR-eszközeink lesznek, mint a San-tiknak?

Életnek tekinthető-e az agyunk ingerlése, ha közben lemondunk a testünkről, a testi élményeinkről?

Ha pedig tényleg létezne egy nálunk fejlettebb, földönkívüli faj, akkor pont úgy bánna velünk, mint ahogyan napjainkban mi tesszük az állatokkal? Egy-kettőnket megtenne házi kedvencévé, néhányunkat állatkeretekben mutogatna, a többieket meg felhasználná, lemészárolná? 

A 3-test-probléma, miközben egy intergalaktikus tudományos-technológiai versenyt, egy rettenetes hajszát mutat be, az emberi intellektus ünneplése mellett arra is figyelmeztet minket, hogy a legapróbb bogártól is van mit tanulnunk. 

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Milanovich Domi