A kertben máshogy telik az idő: a természeti élményeink óvhatják meg agyunkat a túlingerléstől

–

Mélyen kötődünk a növényekhez, állatokhoz

Érdekes, hogy a pszichológia az 1990-es évekig nem igazán foglalkozott a természet és az ember viszonyával. Kőváry Zoltán szerint (vele a Lélektani határban beszélgettem) az áttörést az amerikai történész-kultúrteoretikus, Theodore Roszak munkássága jelentette, aki leírta az ökológiai tudattalan fogalmát, és ezzel útjára indította az ökopszichológiát. Roszak azt mondja, hogy az ökológiai tudattalan a tudattalanunk legmélyebb szintje: mélyebben él a pszichés rendszerünkben a természettel való kapcsolat alapja, mint az elfojtott emlékeink, vágyaink és félelmeink (a freudi személyes tudattalan); a kultúrából hozott közös emberi tapasztalataink (a jungi kollektív tudattalan); vagy a transzgenerációs örökségünk (a magyar származású Szondi Lipót által meghatározott családi tudattalan). 

Az ökológiai tudattalan ereje abból is látszik, hogy hiába nő fel sok gyerek nagyvárosokban, rengeteg betonnal és mindenféle kütyükkel körülvéve, a fejlődés bizonyos szakaszában teljesen spontán módon érdeklődik az állatok és a növények iránt – erre nem kell külön megtanítani.

A legtöbb gyerek imád „sarazni”, fára mászni, és megvizsgálni mindent, ami színes, mozog vagy repül. Talán ezért is van az, hogy később, amikor már felnőtt fejjel töltünk időt a természetben, a kertben, akkor az ottani hangok, szagok, ízek, tapintási ingerek ezeket a korai élményeinket hívják elő belőlünk. A nosztalgián túl az ökológiai tudattalan egyfajta potenciált is magában hordoz: ha tudatosítjuk magunkban a természethez való viszonyunkat, az segíthet, hogy partneribb módon bánjunk a környezetünkkel, és jobban odafigyeljünk a zöld szempontokra, a fenntarthatóságra. 

Szükségünk van rá

A Roszak színrelépése óta eltelt három évtizedben több mint ezer empirikus tanulmány készült az állat- és növényvilág pszichés jóllétünkre gyakorolt hatásáról. Ezek a kutatások, bár változatos témákat vettek górcső alá, mind egy irányba mutatnak:

úgy tűnik, a természettel való kapcsolat nemcsak növeli a fizikai és mentális egészségünket, hanem egyenesen alapfeltétele annak, hogy tartósan jól legyünk. 

Vizsgálatok megerősítették például, hogy a természetben töltött idő – amennyiben az emberek biztonságban érzik magukat, és nem egy sötét erdőben bolyonganak, vagy ragadozók elől menekülnek – a stressz hatékony ellenszere: csökkentheti a vérnyomást, a stresszhormonok szintjét, az idegrendszer izgalmát és a szorongást. Más esetekben a zöld környezet fokozhatja az immunrendszer működését, gyorsíthatja a műtétekből való felépülést, javíthatja a hangulatot, az alvás minőségét, míg a téri tágasság tapasztalata ahhoz járulhat hozzá, hogy feloldódjunk egy nagyobb egészben, és önzetlenebbnek éljük meg magunkat. 

Szabadulás az óra zsarnokságából 

Biztosan már te is megfigyelted, hogy a külső eszközökkel mért objektív és az általunk tapasztalt szubjektív idő gyakran eltér egymástól. A téma már csak azért is izgalmas, mert az emberi test nem rendelkezik olyan érzékszervvel, amely az idő múlását követné, legalábbis olyan értelemben nem, mint ahogy a fülünk a hang-, a szemünk pedig a vizuális ingerek érzékelésére fejlődött ki. Azt, hogy mennyire hosszúnak vagy rövidnek becsülünk meg egy-egy időtartamot, számos tényező befolyásolja az életkorunktól kezdve a kultúrán az érzelmeinken és a figyelmünkön át a testhőmérsékletünkig. 

Pár hete a Nature and People című szakfolyóiratban megjelent tanulmányban egy finn kutató, Ricardo A. Correia amellett érvel, hogy a természeti élmények segítségünkre lehetnek az időhöz való kiegyensúlyozottabb viszony kialakításában. Correia egyrészt olyan kutatásokat idéz, amelyek szerint

a természetben való tartózkodást hosszabbnak érzékeljük, mint a városi környezetben töltött időt.

Egy kísérletben például azt találták, hogy azok az emberek, akiknek természeti környezetet ábrázoló videókat vetítettek, az azt követő feladatra kapott időt hosszabbnak saccolták, mint akik egy épített környezetről szóló kisfilmet láttak. Ehhez hasonlóan, emberek hajlamosak túlbecsülni egy séta időtartamát, ha egy parkban vagy egy kertben járnak egyet, mintha egy zsúfolt utcán tennék. Ha tehát egy sietős nap közepén csak öt-tíz perced van kinyújtóztatni a tagjaidat, nem árt, ha a kertben vagy az udvaron teszed – jó eséllyel hosszabbnak fog tűnni a szünet.  

A másik út, amelyen keresztül Correia szerint a természet pozitív hatással van az időészlelésünkre, hogy segít megváltoztatni a perspektívánkat. Kutatások kimutatják például, hogy a természetjárás a városi barangoláshoz képest jobban csökkenti a ruminációt, azaz a közelmúlt problémáin való rágódást. Egy kísérletben pedig azok a résztvevők, akiknek természeti tájakat ábrázoló képeket villantottak fel – olyan rövid időre, hogy nem is tudatosult bennük a látvány –, hajlamosabbak voltak egy jövőbeli nagyobb jutalmat választani az azonnali kisebb helyett. Ezzel szemben azok, akiknek városi utcarészleteket mutattak be (az észlelési küszöb alatt!), kevésbé tudtak/akartak késleltetni. 

Az ilyen típusú vizsgálatok eredményeiből az látszik – összegzi Correia –, hogy

a természettel való kapcsolat hatására az időélményünk kitágul, és az elménk számára könnyebbé válik a múlt, a jelen és a jövő közötti rugalmas áramlás.

Ez rímel arra a sokunk által megtapasztalt jelenségre, hogy a kertünk, vagy egy közeli park, kirándulóhely tényleg olyan, mint a béke szigete: egy hely, ahol lelassulhatunk, töltődhetünk. 

A természetre hangolt agy

Stephen Kaplan és csapata a Michigan Egyetemen 1995-ben publikálták úttörő tanulmányukat arról, hogy a növények közelsége komoly szerepet játszik a figyelmünk helyreállításában – elméletüket pedig mára vizsgálatok sora igazolja. A modell lényege, hogy a nagyvárosi környezet (ahogyan azóta az online tér is!) tele van olyan ingerekkel, amelyek drámai módon ragadják meg a figyelmünket. Az autódudák, szirénák, neonok, villódzó fények szinte automatikus odafordulást váltanak ki belőlünk, az pedig, hogy megküzdjünk ezzel az ingeráradattal, azaz képesek legyünk legátolni az önkéntelen reakcióinkat, rengeteg kapacitást felemészt, és nemritkán teljesen kimeríti az irányított (azaz a felülről lefelé szerveződő) figyelmi folyamatainkat. 

Ezzel szemben, ha például a reggeli kávénkat szürcsölgetjük a teraszon, miközben a kertet szemléljük, az csak enyhe vagy közepes mértékben veszi igénybe az önkéntelen figyelmünket (még a szomszéd gérvágójával együtt is), ezáltal több lehetőséget hagyva az irányított figyelmünknek a feltöltődésre. Ezt kísérletileg is igazolták: azt találták, hogy miután emberek a természetben töltenek időt, jobban teljesítenek az irányított figyelmet mérő feladatokban, például egy számsor visszafelé történő megismétlésében. 

Van valami speciális a zöld környezetben, ami jót tesz a figyelmi folyamatainknak. Ezt tesztelték például azok a tudósok, akik növényfalat helyeztek el egy-egy osztály termébe Hollandiában.

Azok a gyerekek, akik növények közelségében tanulhattak, mind a pár héttel korábbi saját, mind az évfolyamtársaik teljesítményéhez képest átlagosan magasabb pontszámokat értek el a figyelmi működést mérő feladatokban.

Egy másik vizsgálat hasonló eredményeket hozott: azok a diákok, aki arborétumban sétáltak, utána ügyesebben oldottak meg különböző figyelmi képességekre irányuló feladatokat, mint azok, akik egy forgalmas utcán tették meg ugyanazt a távot. A szerzők szerint ez nem meglepő, ha a vadászó-gyűjtögető örökségünkre gondolunk – az agyunk evolúciósan a természetben fejlődött, és bizonyos értelemben máig erre a környezetre van előhuzalozva.  

Mennyi idő után érezhető a pozitív hatás? Attól függ!

Egy vizsgálatban arra voltak kíváncsiak a kutatók, milyen idegi folyamatokkal jár, ha valaki a parkban, a természetet imitáló virtuális térben, vagy a fehér fal előtti futópadon sétál 400 métert. Túl azon, hogy a parkban történő sétát találták a leginkább motiválónak a résztvevők, az EEG-mérésekből is az látszott, hogy ebben az esetben voltak jelen leginkább az alacsony frekvenciájú hullámok az egész agykéregben, és ekkor növekedett leginkább a neurális területek funkcionális összekapcsoltsága. Tehát a fejre helyezett elektródák által mért elektromos aktivitásban is nyomon lehetett követni azt a hétköznapi tapasztalatunkat, hogy a természetben vagy a kertben sétálgatva már öt-hat perc alatt „kisimulnak az idegeink”. 

Egy másik, 123 kanadai egyetemi hallgató bevonásával készült kutatás szintén azt állapította meg, hogy azok a személyek, akik mindössze öt percig ültek egy városi parkban, a pozitív érzéseik növekedését tapasztalták szemben azokkal, akik egy ablaktalan laboratóriumi szobában ücsörögtek. Ez megint azt húzza alá, hogy ha akár a munkahelyünkön, akár home office-ban eljön a pihenés ideje, azt érdemes a zöldben tölteni. 

És mi a helyzet a tartós hatásokkal? Az Exeteri Egyetem kutatócsoportja húszezer ember adatainak elemzésével azt találta, hogy azok, akik minimum heti két órát töltöttek a természetben, nagyobb eséllyel számoltak be magas szintű testi-lelki egészségről. 

A 120 perc szigorú határnak bizonyult: azok számára, akik nem érték el ezt a szintet, a természetben töltött idő nem tartogatott hosszú távú előnyöket.

Ez az összefüggés akkor is érvényes maradt, amikor statisztikai módszerekkel figyelembe vették a résztvevők foglalkozását, anyagi hátterét, etnikai hovatartozását, krónikus betegségeit, vagy azt, hogy fogyatékossággal élnek-e.  

Megnyugtató hír viszont, hogy a heti két órát több alkalomra is el lehet osztani, így ha átlagosan napi tizenhét-tizennyolc percet pihensz egy parkban, kirándulóhelyen vagy a saját kertedben, máris sokat teszel az egészségedért. Ha pedig elkezded tudatosabban felfedezni a természethez való viszonyodat – vagy ahogy Theodore Roszak mondja, kiépíteni az ökológiai énedet –, akkor megérezheted az állat- és növényvilághoz való kapcsolódás szépségét, így ezek az élmények önmagukban is jutalmazók lesznek, az egészségre gyakorolt pozitív hatásai pedig csak felteszik a pontot az i-re.  

Fotók: Tectona Grandis

Milanovich Domi