„Hősök azok, akik ellen tudnak állni a helyzet hatalmának” – Philip Zimbardótól búcsúzunk

–

Ahogy az lenni szokott, ha megnézzük Zimbardo gyerekkorát, már fellelhető benne az összes nagy téma, ami haláláig foglalkoztatta, és amely kapcsán világszerte híressé vált. Mélyen, létezésének alapjainál gyökereztek ezek a kérdések, talán ezért is tudta őket ilyen elképesztő energiával kutatni, képviselni, tömegek számára is közel hozni.

Bronxi bevándorló családból a Stanford katedrájára

Hitler hatalomra jutásának baljós évében, 1933-ban született Bronxban, családja legidősebb gyerekeként. New York hírhedt gettónegyedében nőtt fel, szicíliai felmenői a nagy olasz bevándorlási hullámmal érkeztek az Egyesült Államokba a századfordulón. A kis Phil sokat betegeskedett, gyerekként hat hónapot töltött kórházban szamárköhögéssel, tüdőgyulladással, amely idő alatt nem tarthatott fizikai kapcsolatot a szeretteivel – ekkor tanult meg olvasni (túlélési eszközként), az izoláció fájó élménye pedig közrejátszhatott abban, hogy később a félénkség tanulmányozása felé fordult a figyelme. 

A szegény családból jövő vézna gyerek amúgy is könnyű céltáblája volt a gúnyolódásnak: a kortársai gyakran zsidónak nézték, mások meg azt kifogásolták, hogy túlságosan szereti a dzsesszt – korán leckét kapott tehát az előítéletek, az agresszív viselkedés működéséből. 

A harmadik fontos hatás, amely talán egész életében elkísérte, hogy ő volt a családjából az első értelmiségi. Amikor elmondta apjának, hogy főiskolára szeretne menni, a férfi eleinte azt hitte, a fia csak lusta ahhoz, hogy dolgozzon (egyébként tanulmányai mellett is esténként, hétvégenként munkákat vállalt, hogy el tudja tartani magát, és ne jelentsen anyagi terhet a szüleinek).

Zimbardo felmenői munkás emberek voltak, akik napról napra éltek, és nem volt tapasztalatuk arról, hogy a tudás, a műveltség megszerzése lehet az út a gazdasági felemelkedéshez. Zimbardo ekkor érezte meg először azt, milyen meghatározó lehet a sorsunk alakulására nézve az időhöz való viszonyunk: hogy milyen mértékben vagyunk képesek jövőorientáltak lenni. 

Őt viszont nagy ambíció és nyughatatlan kíváncsiság fűtötte: először a Brooklyn College-on szerzett diplomát, majd 1959-ben a Yale Egyetemen doktorált pszichológiából. Ezt követően tanított a Yale-en, a Columbián, a New York-i Egyetemen is, míg végül 1968-ban a Stanford pszichológia tanszékére költözött, ahol nyugdíjba vonulásáig, negyven éven át kutatott, oktatott. 

A börtönkísérlet

A tanszék alagsorában került sor a hírhedt börtönkísérletre, amelyről még ötven évvel később is beszélnek, vitatkoznak rajta, és a művészek képzeletét is beindította (gondoljunk csak A kísérlet című 2001-es filmre). Freud munkásságát leszámítva, talán nincs is olyan epizódja a pszichológiatörténetnek, amely ennyire beépült volna a közgondolkodásba. Huszonnégy egyetemista férfi, akiket beköltöztetnek a Jordan Hall pincéjében berendezett cellákba, és a kéthetesre tervezett kísérletet hat nap után le kell fújni, annyira eldurvul a helyzet a börtönőrök és a fogvatartottak között.

„Phil, ezek a srácok szenvednek” – mondta Zimbardónak az anekdota szerint Christina Maslach, aki ekkor még PhD-hallgató volt a Stanfordon, később viszont a kiégés világhírű kutatója lett, és Zimbardo felesége a férfi haláláig, 52 éven át. 

A kísérlet – amelyet Zimbardo eleve nem tudósok által lektorált szaklapban publikált először – megjelenésétől kezdve viták kereszttüzében állt (a részletekért olvassátok el Bolcsó Dániel 2018-as remek cikkét a régi Indexen). Sokan bírálták Zimbardo szerepét, aki „börtönigazgatóként” állítólag nemcsak bevonódott a kutatásba, hanem egyenesen utasította is az őröket, hogy bánjanak durván a rabokkal. Douglas Korpi, az egyik „fogvatartott” pedig utólag elmondta, hogy a kísérlet ikonikus pillanatának számító összeomlását csak szimulálta, mert máskülönben Zimbardo nem engedte volna haza, neki pedig készülnie kellett a vizsgáira. Hazugságát annak idején állítása szerint a szociálpszichológusnak is megvallotta, aki eltekintett a közléstől. Az archív hangfelvételek, a résztvevők visszaemlékezései és a hiányos módszertan alapján tehát több dolog is igencsak problémás a stanfordi börtönkísérlettel, és aggodalomra ad okot, hogy ennyire kevés kritika mellett kap továbbra is helyet pszichológiai tankönyvekben, kurzuson. 

Népszerűségének persze több oka is van. Én azt látom, hogy a pszichológia, mint tudomány, bár felépített egy lenyűgöző rendszert, agykutatással, biomarkerekkel, irgalmatlan nagyságú adathalmazokkal, bonyolult statisztikákkal és pontosan definiált fogalmakkal, óhatatlanul távolra is sodródott az emberek valóságától. Miközben továbbra is ki vagyunk éhezve a nagy történetekre, és Zimbardo börtönkísérlete ilyen: szó szerint underground, formabontó, nem feltétlenül tudományos, de tanulságos (részben pont a hibái, torzításai miatt), és 

mégiscsak van benne valami olyan igazság, amitől működni tud, ami miatt nemcsak egy tanteremben, de a tábortűznél melegedve is szívesen beszélgetnél róla egy erdő közepén. 

Én vajon hogyan viselkednék…

…ha börtönbe kerülnék? Ha hajótörést szenvednék? Ha elmennék síelni a családommal, és lezúdulna egy lavina? Sorozatok, regények, színdarabok tucatjainak hatására teszünk fel magunknak ehhez hasonló kérdéseket, és az az igazság, hogy bármilyen reményeink, illúzióink vannak önmagunkkal kapcsolatban, nem tudhatjuk előre a választ. 

Az ember viselkedését a személyisége és a körülmények együttesen határozzák meg, a szociálpszichológusok, köztük Zimbardo, pedig felismerték, hogy vannak olyan erős, akár totális helyzetek, amikor kevésbé számít, kik vagyunk – jó eséllyel a szituáció diktálta módon fogunk cselekedni. Végrehajtjuk a felettesünk parancsát, engedünk a kortárs nyomásnak, igyekszünk megfelelni valós vagy vélt normáknak, azonosulunk a szerepeinkkel. Az, hogy önkéntelenül igyekszünk igazodni másokhoz, valójában a túlélésünk, az együttműködés záloga, ám veszélyes is lehet, ha épp abban nyilvánul meg, hogy közösen gyűlölünk, üldözünk, bántunk másokat, vagy nem segítünk egy bajba jutott személynek az utcán, mert azt látjuk, hogy senki sem törődik vele. 

„Ahhoz, hogy hősökké váljunk, deviánsnak kell lennünk, szembe kell mennünk a normával” – nyilatkozta Sáfár Zsófia kollégámnak még a Díványon Zimbardo, aki a Heroic Imagination Project részeként több országba is ellátogatott, idehaza pedig 2014-ben alapította meg Orosz Györgyivel és Halácsy Péterrel a Hősök Tere Kezdeményezést, hogy tegyenek a társadalomban uralkodó közöny ellen, és tudással, eszközökkel, bátorítással támogassák az embereket abban, hogy a hétköznapokban is kiálljanak egymásért. A Hősök Tere Alapítvány azóta közel 3000 pedagógusnak tartott már képzést, rajtuk keresztül pedig több mint 50 ezer diákot értek el. 

Az alapítvány miatt Zimbardo 2013 és 2020 között évente többször járt Magyarországon, lehet, te is láttad valamelyik előadását, kezet ráztál vele, vagy lapul otthon egy általa dedikált köteted.

Bevallom, 26 évesen én 2 napig őrlődtem, hogy az alakuló Hősök Tere Kezdeményezésnél vagy a Budapest Pride-nál kezdjek-e el önkénteskedni – végül az utóbbi mellett döntöttem, és úgy érzem, Zimbardo maga is helyeselte volna ezt a választást.

Kitörni az idő fogságából, és az egocentráltságból

Zimbardo másik fő érdeklődési területe az időhöz való viszonyunk volt, amiről úgy gondolta, viszonylag stabil jellemzőnk, ám az élettapasztalataink jelentősen alakíthatják. Számos kutatás beszámol arról, hogy a különféle mentális nehézségek az időészlelésünket is összekuszálják: múltbeli dolgokon rágódunk (például depresszióban), jövőbeli helyzeteken aggódunk (szorongásos problémáknál), vagy belefeledkezünk a jelenbe (szenvedélybetegségek esetén). Zimbardo szerint az a legelőnyösebb, ha múltpozitív, mérsékelten jelenhedonista, és jövőorientált perspektívát alakítunk ki – és ennek társadalmi szinten is milyen fontos üzenete lehetne! Pláne egy olyan nemzet esetében, amelynek vezetői máig hajlamosok történelmi viszonylatban az áldozatiságot erősíteni, a technológia vagy a klímakatasztrófa jelentette kihívásokkal pedig mit sem törődni. 

És ha már politika, Zimbardo 2016-ban a Psychology Todayen tett közzé egy cikket arról, hogyan lehet felismerni a narcisztikus embereket, írását Donald Trump képével illusztrálta, és a bevezetőben

azt javasolta az olvasóknak, kérdezzék meg maguktól, szeretnének-e olyan barátot vagy partnert, aki narcisztikus, és ha nem, ugyan miért szavaznának egyre, hogy vezesse az országukat. 

Philip Zimbardo úgy vélte, az egocentráltság nem visz előre, és sokkal jobban kellene fókuszálnunk a közösségre, a társas kapcsolatainkra. Azt hangsúlyozta, hogy a félénkség, amellyel napjainkra mérései alapján szinte minden második ember küzd, kevésbé az egyénről, sokkal inkább a társadalom hibás működéséről szól. Arról, hogy az online világ, a közösségi média, ami elvileg összekötne minket, igazából elidegenít a személyes találkozásoktól, kevésbé teszi lehetővé, hogy fizikai, de akár lelki értelemben is megérintsük egymást.

Úgy, ahogy kisgyerekként fél éven át ő sem érinthette meg a szeretteit, amikor kórházban volt. 

Zimbardo, a valamikori vézna bronxi fiú, akit a társai annyit bántottak, szerencsére nem azt a következtetést vonta le, hogy az emberek gonoszak.

Helyette arra hívta fel a figyelmet, mennyire fontos, hogy ápoljuk az autonómiánkat, ne sodródjunk, ne a helyzeti tényezők határozzák meg, mit teszünk, hanem az értékeink.

Másrészt arra tanított minket, hogy olyan rendszereket, normákat, körülményeket hozzunk létre, amelyek féken tartják a bennünk lakozó sötét erőket, és abban támogatnak minket, hogy jó emberek lehessünk – és ez az üzenet Philip Zimbardo hibái mellett is évtizedeken át kristálytiszta volt. 

Milanovich Domi